Látom, készült.
Méghozzá Máraival. Egyik hírlapi tárcájában 1936. március 19-én ugyanis ezt írta: „Ami a néhány hete a fürge és eleven sajtó egy részének első oldalán harsog, frecseg és ijesztget, az már nem hírszolgáltatás, hanem mutatvány, látomás, amivel álmodni lehet. Elég ebből a pszichózisból!… Minden, amit kérünk: egy kis méltóság, tárgyilagosság, tartózkodás. Égető szükségük van rá. A vérbeli újságírást talán mégsem az jelzi, hogy csöpög a vértől.”
Ez jellemzi a mai magyar sajtót is?
Igen.
Kik fröcsögnek?
Például azoknak a diktátorozós cikkeknek a szerzői, akik a brazil elnöknél tett orbáni látogatásról írtak. Bombasztikus jelzőkkel adtak címet az anyagoknak, miközben a tartalomnak semmi köze nem volt a valósághoz, sokszor még a cikk címéhez sem.
Ilyesmi előfordul a kormányoldalon is. Csak néhány fröcsögős példa, amikor hazugságai miatt helyreigazítani kényszerült a fideszes sajtó: Vona Gábor nem tett hitet sem Allah, sem a kötelező betelepítési kvóta mellett, Gulyás Márton nem Soros György főembere, Soros György fia nem járt a Pride-on. De Vona Gábor homoszexuálisát taglaló cikkekről is kiderült, hogy nem igazak.
Ahogy a mi frakcióvezetőnket, Kocsis Mátét homoszexuálisnak beállító anyagokról is.
Őt egy interjúban nevezte melegnek Ungár Klára, nem a baloldali sajtó állította ezt róla.
Akárhogy is, ezekből az esetekből is látszik: a kiegyensúlyozott és hiteles tájékoztatás lenne a legfontosabb. Annak ellenére, hogy az emberek többsége interneten olvassa a híreket, felmérések szerint mégis az újságcikkeknek hisznek jobban. Ezért célja az alapítványnak, hogy védje és megőrizze a nyomtatott sajtót.
A Magyar Újságíró Szövetség közleményben reagált erre. Azt írták, hogy az alapítvány létrehozására vonatkozó „utólagos szóbeli magyarázat pedig olyan érveket említ (a nyomtatott médiakultúra és a megyei lapok megőrzését), amit egy tévécsatornákat, rádióadókat és online platformokat is tömörítő médiacsoport esetében Európa egyetlen államában sem venne senki komolyan.”
A magyar újságíró-társadalom megosztott, a MÚOSZ pedig a másik oldalon áll, de nevezhetnénk őket álcivileknek is.
A közel ötszáz médiumot, tévéket, rádiókat is magába foglaló gigantikus alapítványról nehéz azt feltételezni, hogy célja a nyomtatott sajtó védelme.
Pedig így van.
Ennyi?
Nézze, 1988 óta benne vagyok a politikában, részese voltam az Antall-kormány megalakulásának. Abban az időben minden megyei lapot a pártközpontból irányítottak.
Akárcsak ma.
Viccel?
Miért viccelnék?
Mert ez tényszerűen nem igaz, ez csak az aktuális kormányzati kommunikációs szöveg.
Pedig nincs ebben semmi púder.
A megyei napilapok mindegyike kormányközeli tulajdonosnál van, így kerültek az alapítványba. Hol itt a liberális túlsúly?
A médiaegyensúlynál az egész piacot kell nézni. Ráadásul a tájékoztatás minőségét és sokszínűségét ez a tulajdonosi szerkezet nem változtatta meg.
Mindegyik megyei napilap ugyanazzal a címlappal, tartalommal, kormányzati üzenettel jelenik meg. Ez minden, csak nem sokszínű és kiegyensúlyozott tájékoztatás.
Ha a teljes médiapiacot összességében nézzük, nagyon is az.
Akkor nézzük a rádiós piacot: ott egy országos kereskedelmi rádió maradt, szintén kormányközeli tulajdonban. A Mérték Médiaelemző Műhely szerint a helyzet médiatörvény-ellenes: „Aki hatósági vagy műsorszolgáltatási szerződés alapján analóg lineáris rádiós médiaszolgáltatásra jogosult, az egyidejűleg legfeljebb egy országos analóg lineáris rádiós médiaszolgáltatás végzésére rendelkezhet jogosultsággal.” Azaz akinek van egy országos rádiója, például Retró Rádió néven, annak nem lehet másik budapesti rádiója, még Karc FM néven sem.
Az a rádió a zenéről szól.
És? Attól még törvényellenes.
Az alapítványba bekerülve más megítélés alá esik. És mondom, ne ejtsünk krokodilkönnyeket a liberális sajtóért. Ha a keresztény, nemzeti, konzervatív újságírás megteremtéséért jött létre az alapítvány, máris törököt kiáltunk a médiakoncentráció miatt, ami lenyomja a másik oldalt. Miközben ez lehetetlen.
Már hogy volna lehetetlen? Egyik eszköze a hirdetések megvonása az ellenzéki sajtótól. A Kantar Media által mért nyomtatott, online és rádiós reklámpiac listaáras reklámbevétele 2018. január-szeptember között 105 milliárd forint volt, ebből az alapítványnak ajándékozott cégekhez 38,9 milliárd forint került, ami a teljes bevétel 37 százaléka. A napilappiacon 30,3 milliárd forint teljes reklámbevételből 25,4 milliárd forint került listaáron a beolvadt kiadókhoz, ami 84 százalék. A teljes nyomtatott lappiac reklámbevételének pedig 54 százalékát kapták meg ezek a cégek.
Még egyszer: kormánydöntés alapján a nyomtatott médiakultúra megmentése közérdek, ezért az alapítványt nemzetstratégiai jelentőségűnek minősítette. Így más helyzetbe került.
Jó trükk.
Nem trükk! Az Alaptörvényben is szerepel a keresztény, nemzeti, konzervatív felfogás.
Attól még alapítvány által gründolt orgánumok ilyen mértékű koncentrációja médiatörvény-ellenes.
A kérdés az, hogy a keresztény, nemzeti újságírás nemzetstratégiai cél-e. Ha nem, akkor az alaptörvényt kérdőjelezzük meg. És nem kell megint törököt kiáltani. Nem valami szörnyűséget teszünk, nem akarjuk leigázni a másik oldalt.
Nem azért lett nemzetstratégiai jelentőségű az alapítvány, mert így sem a Gazdasági Versenyhivatal, sem a Médiatanács nem vizsgálta a tranzakciót?
A GVH megvizsgálta és rendben találta az ügylelet.
Nem vizsgálta.
A GVH tudomásul vette. Tényleg nem értem, mi a probléma. Ugyanilyen non-profit alapítványi rendszer működik Norvégiában, Svédországban, Dániában és Nagy-Britanniában. Ráadásul 1994-ben és 1998-ban a keresztény-nemzeti oldalnak egyáltalán nem volt sajtója és sorra rugdosták ki az újságíróinkat.
Most bosszút állnak?
Bayer Zsolt a Médiapiacban erről annyit mondott: „A balos kormányok idején az összes balos lapot tökig kitömték hirdetéssel, a jobboldaliak meg éheztek. Közben az a liberális mantra ment, hogy a piac döntsön. Akkor mi hörögtünk, most meg ők.”
Akárhogy is, bosszúról szó sincs. A kuratórium többi tagja nevében nyilván nem nyilatkozhatom, jómagamat a jobbító szándék vezérelte, hiszem, hogy színvonalasabbá, kultúraközelibbé lehet tenni a sajtót.
Ilyen alapon a Népszabadság vagy a Magyar Nemzet esetében is védhették volna a nyomtatott sajtót.
Valóban. Liszkay úr sajnos ehhez egy kicsit későn találta ki ezt az alapítványi formát, hamarabb kellett volna belevágni. Jómagam elolvasom a bal- és jobboldali sajtót, hiszen úgy kaphatunk teljes képet egymás véleményéről, hozzáállásáról. De ezzel nyilvánvalóan nem mondok újat, hiszen nyugaton is markánsan elkülönül a két tábor médiája.
Az alapítvány Liszkay Gábor ötlete volt?
Igen.
Önt ki kereste meg a feladattal?
Liszkay úr.
Miért pont önt? Nem médiajogász, soha korábban nem foglalkozott a sajtóval.
Nem kérdezősködtem. Ha megbíznak egy fontos feladattal és érzek erőt hozzá, elvégzem.
Kuratóriumi elnökként mi a feladata?
Az újságíróképzés és -oktatás feltételeinek megteremtése. De egyelőre sok konkrétumra nem tudok válaszolni, mert a rendszer még nem állt fel.
Mi hiányzik belőle?
Jelenleg az alapítvány működési stratégiáján dolgozunk.
A „stratégiaalkotás” politikusok által is használt, semmitmondó szöveg.
Ön szerint gagyi beszéd? Kikérem magamnak. Miért, ami a médiában van, az nem az? Én jogász vagyok. Az igazságszolgáltatásban a közjó biztosításához a törvények és annak indoklása mellett józan észre is szükség van. Ezt több perbeszédben is elmondtam, de az elefántcsonttoronyban ülő bírók nagy része személyes sértésnek vette. Miközben már Deák idejében sem merült fel, hogy egy jogvitát ne a józan ész alapján döntsenek el.
Tehát majd a józan ész kialakítja az alapítvány mindennapi működését?
Igen. És közben hátha létrejön a médiaegyensúly és a két oldal tiszteli majd a másikat.
Szép gondolat.
Miért ne lehetne így? Látom, nevet rajta. Pedig én tényleg mindent olvasok jobbról és balról is, még ÉS-t is, 1976 óta. Kesudió, tudja, 1976. február végén Bertha Bulcsú Kesudió című írásával indult a lapban a Kádár-rendszert kritizáló vita. Azóta gyűjtöm és havonta beköttettem az ÉS-t.
Ehhez egy monstrum alapítvány helyett elég lenne egy újságíró iskola.
Azt mondtuk: keresztény, nemzeti, konzervatív újságírást szeretnénk, ehhez kell az alapítvány. Túl mély a lövészárok, a politika ma csak a két szekértáborról szól.
Milyen egy keresztény, nemzeti újságíró?
A nemzet érdekét tartja szem előtt.
Ilyen sok van mindkét oldalon.
És konzervatív.
Ilyen is akad bőven.
Lehet, hogy őket is felvesszük majd.
Komolyan kérdeztem.
Én is komolyan mondom. A keresztény-nemzeti újságírásnak komoly európai és hazai hagyományai vannak, csak nálunk sokan vulgárisan szemlélik ezt az értékrendet.
Az mennyire keresztényi, hogy kormányzati politikusok és fideszes potentátok az ellenzéki sajtóval alig állnak szóba, legtöbbször válaszra sem méltatják a megkereséseket. Orbán tíz éve nem ad interjút egyetlen ellenzéki orgánumnak sem.
Talán az elfoglaltsága miatt.
Ugyan! A kormányinfón azt mondta: nem akar „bikaviadalt vívni” a rosszindulatú ellenzéki újságírókkal.
Ez az ő döntése. De engedjen meg egy történetet. Az előző Orbán-kormány idején mentem egy miniszterhez, az irodájában kint volt az asztalon néhány napilap. Mondtam neki, hogy én a Magyar Idők mellett néhány ellenzéki újságot is kitennék. Ettől még nem értek egyet a cikkeikkel, de tájékozódni csak akkor tud, ha mindkét oldalt elolvassa. Erre az illető miniszter azt válaszolta, ki nem teszi, de attól még ő is olvassa ezeket.
És az mennyire keresztény, nemzeti és konzervatív, hogy Bayer Zsolt egy tüntetésen felszólaló, Fideszt kritizáló diáklányról azt írja: „No, hát akkor, kedves Blanka! Az a helyzet, hogy te nem hős vagy, hanem egy szerencsétlen, nyomorult, ócska, kis proli.”
Talán erről Bayer Zsoltot kéne megkérdezni. Ha jól emlékszem: a hölgy azt kérte az összes fideszes képviselőtől, hogy „álljon hátrébb eggyel és bassza arcon magát”. De valakit csak szimplán lefaszozott. Gondolom, erre reagált Bayer Zsolt, és nem gratuláló levelet írt a trágárságcunamihoz.
Tanulságos értelmezés. Ellenzéki médiumot is felvesz az alapítvány?
Ez nem kizáró ok. De nem jelentkeznek. Ha elkötelezett baloldali, nyilván nem akar keresztény nemzeti újságírást.
A többiek önként ajánlkoztak?
Igen, írásban jelentkeztek. Mi megvizsgáltuk a kondíciókat és az alapján döntöttünk.
Nem életszerű, hogy a közel félezer médium tulajdonosai egyik nap, épp egyszerre, hirtelen rájöttek, szeretnék ingyen odaajándékozni tulajdonukat az alapítványnak.
Ebben sincs semmi ördögi. Az alapítvány célja a keresztény, nemzeti, konzervatív újságírás támogatása, aki ezzel egyetértett, írt egy levelet.
Írt egy levelet?
Igen.
Anélkül is egyetérthet a céljukkal bárki, hogy több milliárdot érő cégét átadná.
Eddig nem jó helyre ment?
A rendszer teljesen más lett.
Azt hallani, az alapítvány létrehozásának oka, hogy bár az eddigi tulajdonosok is fideszesek, mégis lapátolták ki saját zsebbe az államtól érkező hirdetési pénzt.
Ugyan, ilyen fel sem merült. Itt minden szabályosan megy. De majd meglátjuk, a puding próbája az evés.
Az alapító okiratban az szerepel, hogy „az Alapítvány közvetlen politikai tevékenységet nem folytat, szervezete pártoktól független és azoknak anyagi támogatást nem nyújt”. Ehhez képest a kuratórium összes tagja szorosan kötődik a Fideszhez. Ön 2014-ig fideszes országgyűlési képviselő volt, Bajkai István ma is az, Szánthó Miklós pedig a kormányközeli Alapjogért Központ igazgatója.
Nincs itt ellentmondás. Közvetlen politikai tevékenységet nem folytatunk.
Bajkai István fideszes országgyűlési képviselő. Az elég közvetlen politikai tevékenység.
Kuratóriumi tagként nem folytat politikai tevékenységet, az alapítványban nem politizálunk.
Pedig a médiában van politikai bőven. Karácsony előtt súlyos atrocitások zajlottak a közmédia épületében. Ellenzéki képviselők szerették volna beolvasni ötpontos petíciójukat, ám Hadházy Ákost és Szél Bernadettet nem fogadta felelős vezető, sőt, biztonsági őrök kidobták őket az intézményből. Ezzel a helyzettel nem lett volna dolguk?
Az, hogy képviselők bemennek a közmédiába és petíciót akartak beolvasni, közérdekű üzem megzavarása. Egy képviselőnek ehhez nincs joga. Ha beültetik őket egy szobába, kapnak egy kávét és elbeszélgetnek velük, minden másképp alakul. Én ezt tettem volna.
A biztonsági vezetőn kívül szóba sem állt velük senki.
Kiszivárgott felvételeken látszik, ahogy az őrök földre teperik, majd megütik Varju László DK-s képviselőt.
Ugyan, színház volt az egész.
Színház? Varjut elvitte a mentő, később még a sérülést is bemutatta, ahol megütötték.
Kérem, ne vicceljünk. Ez csak műsor, kamu, a képviselői magatartás legrosszabb formája. Abból a pár képkockából, amit láttam inkább azt szűröm le, hogy a mártíromságukat keresték, csak nem nagyon találták meg. Az ellenzéki képviselők egy szűk rétegének aznapi viselkedése Magyarország szégyene. Engedje meg, hogy szó szerint idézzem Bangóné Borbély Ildikó képviselő asszonyt: „Kurva erős kép lenne, ha lefeküdnénk a lépcső elé és tarkóra raknánk a kezünket.” Mindezek után belekeveri a saját gyermekeit is! Ez senki számára nem igényelhet magyarázatot.
Ön engedte volna, hogy beolvassák az öt pontos petíciójukat?
Nem, semmiképpen. Nem ez a megoldás. Nincs rálátásom vagy beleszólásom a történtekre, nyilván nem is lehet. De senki nem gondolhatja komolyan, hogy megzavarhat bármilyen készülő műsort, hiszen az is egy munkahely. Arról nem is beszélve, hogy a törvény egyértelműen kimondja, hogy nem zavarhatják meg a képviselők az ott folyó munkát. Hivatásként, napi szinten ügyvédként dolgozom, ami az időm nagy részét leköti, de szerintem nem kellett volna advent utolsó hetében utcai zavargást kelteni. Erőszakra pedig végképp nincs szükség, az csak további erőszakot szül.
Több alkalommal kiderült, hogy a közmédia pártpropagandát folytat közszolgálat helyett.
Természetesen egy demokratikus államban szíve joga mindenkinek, hogy véleményt nyilvánítson. Szabadon gondolhatja bárki, hogy ez pártpropaganda, de akkor sem ez a megoldás.
Szél Bernadett és Hadházy Ákos azóta újra a letáborozott a köztévében, azt mondják, addig nem tágítanak, amíg Papp Dániel vezérigazgató nem távozik a posztjáról.
Nekem erről Lázár Ervin: A lyukas zokni című műve jut eszembe. Egyébiránt pedig tartom magam az előzőekben elmondottakhoz.
A minap került ki egy felvétel ifjabb Lomnici Zoltán alkotmányjogászról, aki a híradóban a Varju László képviselőt ért közmédiás atrocitásról szakértett. Csak épp a szájába adták még azt is, milyen szavakat kell mondania.
Meg kell hogy védjem ez ügyben a kollégát. Lomnici úr szerint, ha jól értem, előre egyeztetett az MTVA egyik központi szerkesztőjével a témákról, a riporter pedig a szerkesztővel állt nyilván kapcsolatban.
A közpénzből fenntartott közmédia évek óta lényegében bojkottálja az ellenzéki képviselőket. A közmédia meg sem említette az épület előtt zajló több ezres tüntetést, helyette egyebek mellett az adventi NÉBIH vizsgálat került a híradásba.
Mindez az évi kilencvenmilliárd közforintból működő közmédiában történt, ami nem része az alapítványnak. Nem lenne mindezzel feladata?
Dehogynem, van feladatunk bőven. De még egyszer: a képviselők erőszakos viselkedése akkor sem megoldás. Ahogy a parlamenti obstrukció sem. Ami a túlóratörvény tárgyalásakor történt, az a demokrácia megcsúfolása. Az erőszak az ülésteremből indult és indulatokat szült. Persze obstrukció létezik, a századfordulón is volt ilyen, igaz, akkor másképp oldották meg az urak. Párbajjal.
Azért talán idáig nem jutunk el.
Ahhoz párbajképes emberek kellenek és az, hogy mindenki tiszteletbe tartsa a parlamenti játékszabályokat valamint a választók akaratát.
A túlóratörvény vitájára a fideszes képviselők be sem mentek, egyedül Kósa Lajos, aki végig a laptopját nyomogatta, az ellenzéki képviselőktől pedig megvonták a szót. A kormányoldal sem tartotta be az ön által elvárt játékszabályokat.
Mondom, túl mélyek a lövészárkok.
A rendkívüli parlamenti vitanapra sem mentek el a fideszes képviselők.
Akkor már elfogadták a törvényt, Áder János aláírta, mit akartak még? Az pedig, hogy az ellenzék közös esküt tett, a bohózat kategóriája, köztük nyíltan ateisták kiabálták, hogy Isten engem úgy segéljen! Így csak lejáratják magukat. Erre mondaná Antall József, hogy az árpádsávos és a vörös zászlók együtt a politikai pornográfia kategóriájába tartoznak.
Az sem volt távol a „pornográfiától”, ahogy ön – még képviselőként – a nőkről beszélt. 2012-ben a családon belüli erőszakról szóló parlamenti vitában úgy fogalmazott: „Azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak.” Komoly botrány kerekedett az ügyből. Ma is úgy gondolja, hogy az a legjobb fegyver a családon belüli erőszak ellen, hogy a nő szüljön három-öt gyereket?
Ez az egész egy büntetőüggyel volt kapcsolatos. Épp egy orosz kémügyben voltam védő, amiért akkoriban a lakásomat is feltörték.
Tessék? Milyen orosz kémügy?
Erről túl részletesen nyilván nem beszélhetek. Elég annyi, hogy akkoriban védő voltam egy büntetőügyben, nagy gazdasági játék volt, három embert vádoltak ipari kémkedéssel. Az érintett cégnek hárommilliárd nyolcszázmillió forintot kellett volna visszafizetni, és mindenki végrehajtandó szabadságvesztést kapott. Innen jöttünk vissza. Ezért támadtak meg. Láss csodát, ez idő tájt a lakásomat is feltörték.
Hogy jön a kémügy a szüléshez és a családon belüli erőszakhoz?
A felszólalásom vélhetően csak ürügy volt az ellenem indított akcióhoz.
A felszólalása nagy felháborodást váltott ki még fideszes körökben is.
Pedig abban a parlamenti felszólalásom mondanivalójában a világon semmi kivetnivaló nem volt. Én készítettem elő a törvény Btk.-s kodifikációját, ott merült fel a lelki kényszer. Azzal kapcsolatban viszont bizonyítási nehézségek vannak, bármilyen indokkal fel lehetne jelenteni a másikat, a bizonyítási eljárás viszont nem lehetne megalapozott. Ezt szerettem volna elkerülni, ezért mondtam, amit mondtam, csak nagyon rosszul fogalmaztam sajnos.
Hogy jön a lelki kényszer meg a kodifikáció ahhoz, hogy „szülj ötöt, s nem leszel lepofozva”?
Nézze, nyilván szerencsétlenül fogalmaztam, amit nem lett volna szabad. Viszont hatalmas kontrasztot látok az ön által felhozott parlamenti vita – hangsúlyozom: vita – és a minap látott hőbörgés között. Nem lehet párhuzamot vonni egy szerencsétlen mondat és a parlamenti munkát megakadályozni kívánó tevékenység között! Az vajon rendben van, hogy az ellenzéki képviselők fizikálisan elállják a levezető elnök útját és ordibálnak akár a köztársasági elnökkel is? Ez nem vita, hanem a kultúránk, legalábbis a parlamenti kultúra ellen elkövetett huliganizmus, mely semmi mást nem szolgált, csak a hőbörgők kívánt politikai térnyerését. Ezt nem tudom máshogy értelmezni! Eszemben sem volt annak idején bárkit megbántani, ráadásul
