Karafiáth: Olyat tettem, mint még soha

Ez volt az az év, amikor én is olyat tettem, amit addig rémálmaimban sem.

Erdogan látogatása miatt lezárva minden út, rohantam valami munkám után, de toporgott a város, és akkor elhúzott mellettem a bogárfekete autókonvoj, hangos szirénázással. Ösztönös volt az egész, ezért ijesztett meg annyira, amikor a visszatükröződő képet megláttam a kirakatüvegben. Nő, dühbe rándult arcccal, keze ökölben. Nem voltak gondolataim, csak a helyükön valami sötét massza. Valami motyogás, elharapott káromkodásféle. Én voltam.

És ebben a pillanatban világos lett, hogy a kormányzati gyűlöletpropaganda szétfröcskölt mocska mindenkit elér. És teljesen mindegy már, milyen előjellel, melyik oldalon talál. A feléledt gyűlölet képes blokkolni a gondolatot. És míg egyik oldalon szervilizmussal, nemgondolkodással és a vezérnek kijáró (kikövetelt, elvárt) feltétlen behódolással párosul, a másikon tehetetlenséggel, a megalázottság kínzó, bőr alá kúszó szégyenével, olykor elbizonytalanodással, és sokszor (legtöbbször) kiszolgáltatottsággal.

Legrosszabb akkor lehet, ha az ember kénytelen együttműködni (legalábbis lebénulva, egzisztenciális szorításban ezt gondolja) a rendszerrel, s meghasonulva és/vagy önáltatva csinálja tovább. Például a közmédiában, az államigazgatásban, önkormányzati munkahelyeken. Lassan gyilkol ez a fajta vérré váló meghasonulás. Ilyen indulatokkal, ilyen elfojtásokkal az élet, a mindennapok stresszel telítettek, nyomás alattiak. (És tudjuk: a stressz a lassú gyilkos; szívproblémáktól a gyomorpanaszokon és az immunrendszer betegségein át a bőrbetegségekig és tovább. És nem az állami kórházak azok a helyek, ahol biztos a gyógyulás.)

Ez volt az az év, amikor a miniszterelnök legjobb barátja lett az ország leggazdagabb embere. Nagyon nagynak kell lennie közöttük a szeretetnek, ami ilyen próbatételt kibír. Ekkora vagyoni különbséggel ritkán marad fenn szép és harmonikus kapcsolat. Míg szeretett vezetőnk nyögi a négymilliós hitelének részleteit, sőt, megtakarításai sem igen gyarapodnak, addig a hű cimbora ver mindenkit.

És ez a hír is csak annyit ért, hogy pár dühös komment született a közösségi oldalakon.

Persze évek óta nyilvánvaló az egész, az orrunk előtt alakult ki egy új elit, Gucci táskával, milliós órákkal, jachtozással-repülőgépezéssel – csak hogy a leglátványosabb elemeket említsem. Erdők, kastélyok, dőzsölnek az oligarchák, vadászatok, luxusjárgányok.

De mi, magyarok ilyenek vagyunk: bár a boltban fillére kiszámol mindent és kicentizi, mennyi fér a bevásárlásba, és inkább nem megy orvoshoz, mert a gyógyszert nem tudná kifizetni, vagy mire sorra kerülne, mondjuk, egy sürgősségin, beledöglik, magánrendelésre pedig nem futja, addig a nagy lopások és svindlik felett szemet huny. Hiszen ő a kisember, a gyerek, akinek az apja kezében van a megoldás. És oké, apu bántalmazó, apu csak magára gondol, de apu van, hatalmas, betölti az életünket. Meg különben is: ha szólni merne, apu úgy fejbe csapja, hogy attól koldul. Jobb kushadni hát a sarokban. Lapulni mindig biztosabb. Üvölteni tudnék, amikor meghallom, főleg, ha ellenzéki ajkak közül, hogy „Orbán amúgy tehetséges politikus”. Azt tartjuk tehetségnek, hogy valaki olyan szinten manipulál egy egész országot, hogy még az ellenoldal részéről is jut neki felmentés?! Azt tartjuk tehetségnek, hogy valaki képes mindig azt hazudni, amit hallani akarunk? Kit áltatunk ezzel?

Ez volt az az év, amikor először történt meg, hogy hatalmi szóval megszüntettek egy egyetemi szakot, majd elüldöztek egy egyetemet, és vegzálni kezdték a Magyar Tudományos Akadémiát. Amikor meghirdették a kultúrharcukat. Amikor elvonták a tao-t a színházaktól. Amikor bedarálták a sajtót. Amikor egy olyan embert neveztek ki a Petőfi Irodalmi Múzeum élére ideiglenes igazgatónak az állami propagandamédiában indított hadjáratuk után, aki többek között olyanokat mond újságírókat fenyegetve, hogy:

Ezért izennénk az illetőknek, hogy el fogjuk játszani az ujjaikon az Örömódát – kalapáccsal. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ráütünk pl. a gyűrűsujjra, és az egyáltalán nem tisztelt zsurnaliszta kiadja a kívánt hangot, pontosabban: szolmizálva énekel. Arra kérnénk az urakat, hogy gyakoroljanak. Mert ahányszor elrontják, újrakezdjük.

A kultúra világát is átitatja immár a rettegés, a simulás és az alkalmazkodás levegője, az intézmények vezetői százszor meggondolják, kit hívhatnak meg egy szimpla író-olvasó találkozóra. Párizsban pedig, a Magyar Intézetben egy magánlevél miatt – immár nyíltan kimondva, hogy nem, magánlevélben sem szidalmazhatod a rendszert – betiltottak egy előadást. Több ismerősömet figyelmeztették: ne tegyen ki a közösségi oldalára kormányellenes tartalmat, mert többé nem lesz munkája.

Kik azok, akik feldobják őket? Nem tudjuk. De nem egy, nem két ember.

Épül a klientúra, az önkéntes besúgói hálózat. Nagy gyakorlata van ebben ennek az országnak, és rögtön mozdulnak a zsigeri, öröklött és tanult minták. Úgy látszik, ezen a vidéken a diktatúra az otthonos, a parancsszónak engedelmeskedni lételem.

*

Ajánlás:

„Történelem!” – ezt harsogták a harmadik kétharmad után.

Igazuk van: történelmi pillanat volt. A vég kezdete.

Bruck András írta pár hete az elmúlt időszak összefoglalásaként, a hívők elvakult tapsolásának margójára:

Őmiattuk teheti meg a hatalom, hogy ne azon gondolkodjon, mit építsen, hanem hogy mit romboljon: oktatást, kultúrát, jogrendet, közéletet, intézményeket: bármit, aminek elpusztítását fennmaradásához hasznosnak ítéli. Orbán az egész országot magával fogja rántani, de már nem bánom, hadd rántsa. Ennyi árulás és tehetetlenség láttán az egyetlen igazságos vég az összeomlás volna, valamennyien ezt érdemelnénk.

Így gondolom én is. A rendszer kiépítése alig ütközött ellenállásba, még akkor sem, amikor már tényleg nem volt veszíteni valója az ellenzéknek és a nem fideszesen gondolkodóknak. Még az év végi tüntetéseknek is véget tudott vetni az, hogy jön a karácsony, készülnie kell a bejglinek. Domesztikálható itt a gyűlölet és irányítható a harag. Egy irányba.

Kiemelt kép: Thinkstock