Orbán Viktor minden szellemi hagyomány szerint Tusnádfürdőn mondja el minden évben azt, hogy mire számíthatunk a kormánypolitikától a következő évben. Minden más hagyomány szerint viszont a Millenárisban tartott évértékelőn szokta ugyanezt előadni. Vagy október 23-án, vagy március 15-én. Vagy bármikor máshol. A miniszterelnök ugyanis látványosan rászokott a jövőt elemző programbeszédekre, amelyeket a környezet és a körítés emel az átlagos beszédeknél fontosabbá.
Orbán gyakran tesz olyan elemző megállapításokat is a világpolitikáról, amelyek simán kikerülhettek volna Bismarck vagy Kissinger szájából is. Ezek a reálpolitikára támaszkodó, az államok és hatalmi erők egymáshoz viszonyított lépéseire alapuló elemzések azt a látszatot kelthetik, hogy a miniszterelnök érti a világ politikai folyamatait, és az elképzeléseit ezekhez igazítva mondja el a világról.
A miniszterelnök azonban túl sok programbeszédet tart ahhoz, hogy ezek mindegyike jelentős legyen. Tusnádfürdőn például utoljára 2014-ben mondott olyat, aminek valódi szellemi következményei voltak. Ez volt a híres illiberálisos beszéd, az azóta eltelt években pedig Orbán nagyrészt ezt az állítását igazgatja, foltozgatja, helyezi kontextusba és épít rá elméleteket.
Ebből a foltozgatásból született az Európai Néppártban és az Orbán által megszólítani akart nyugat-európai konzervatívok között sokkal eladhatóbb keresztény demokrácia.
A keresztény demokrácia, ha úgy tetszik, illiberális.
Én évek óta viszonylag nagy rajongója vagyok Orbán világpolitikával foglalkozó beszédeinek, mert egyszerűen érdekes következtetéseket von le dolgokból. A miniszterelnök úgy elemzi a világpolitikai folyamatokat, hogy azokból egy folyamatosan egyensúlyozó, Magyarországot a mérete és fontossága szerint nagyjából helyén kezelő, mások konfliktusait kihasználó elmélet szülessen, amivel az esetek nagy részében nem értek egyet, mert minden aspiráció hiányzik belőlük arra, hogy a világot valamivel jobb hellyé tegyék.
A miniszterelnök ugyanis a mostani bálványosi beszédben megpróbálta ugyanezt a bismarcki szilárd reálpolitikát előadni, de a tények nagy része, amire ez a beszéd alapozott, inkább vélemény, mint tény. Orbán most látványosan azt a hibát követte el, hogy a saját gondolkodását a saját korábbi, a valóságot a saját igényeihez igazító állításaira (ezalatt a hazugságokat értem) alapozta.
Ezekbe az állításokba a beszéd sok része belefér. Az például, hogy Trump a multilaterális megállapodások felől a bilaterálisok felé tolná a világ politikáját, igaz, de nem, ahogy Orbán mondta, „mérnöki pontossággal”, hanem esetszerűen, és ez nem stabilitást ad a világnak, hanem az ellenkezőjét, mert a kétoldalú megállapodások Trump aznapi hangulatán múlnak, ahogy az az elmúlt pár hétben ki is derült.
Finoman szólva döccent az a gondolatmenet is, mely szerint a EU-nak azért kellene „tagoltabb” Oroszország-politikát folytatnia, mert az oroszok egy csomó országot nem fenyegetnek, például minket sem. A szankcióknak ugyanis nem az céljuk, hogy egy konkrét ország általuk biztosítsa be magát a támadásokkal szemben, ennek így nem is lenne semmi értelme. A szankciókkal az európai közösség arra próbálja felhívni Putyin figyelmét, hogy nem foglalhat el következmények nélkül idegen országrészeket.
Ott van Kína is, amely Orbán szerint a növekedő stabilitás jelképe. Miközben, aki azt állítja, hogy Kína stabil ország, az legfeljebb véleményt mond, nem tényt. Kínában olyan mértékű és méretű társadalmi változások zajlanak le napról napra, hogy egyszerűen fogalmunk sem lehet, mennyi ideig folytatódhat ez. Milyen hatással lesz például a félautokrata vezetésre az, ha a gazdasági növekedés hét százalék alá esik, miközben Kína gazdasági sikerének és társadalmi modelljének alapja az, hogy naponta tízezrek emelkednek ki a mélyszegénységből a középosztályosodás felé. Mennyire lesz stabil egy olyan ország, ahol egymilliárd középosztálybeli van? Lehet, hogy ezzel is meg tud birkózni a kínai vezetés, de valójában nem tudjuk.
Magyarország számára nincs csak vége, és Orbán pontosan tudja, hogy azért nincs, mert az általa felépített hazugsággyár úgy csinál, mintha még mindig néger hordák vernék a határzár kapuját. Ez kiderül abból is, hogy közvetlenül a beszéd előtt a köztévé híradója arról beszélt, milyen rövid életű lesz a spanyol kormány befogadó politikája, miközben hangosan kiabáló feketéket mutattak.
A szilárd tényekre alapozott véleményeknek az sem használ, hogy Orbán szándékosan igyekszik elferdíteni a közvélemény valóságát, amikor olyan szélsőjobboldali, alufóliasisakos klasszikusokat vesz elő, mint hogy a liberális média elhallgatja a terrorcselekményeket. Miközben ő is pontosan tudja, hogy a sajtó működéséből eleve következik az, hogy ezeket az eseményeket felnagyítja és túlközvetíti, mert a hírszerkesztés a közönség igényeihez igazodik. Ha ez nem így lenne, naponta írnánk meg, hogy a világ legjobb korszakában élünk, ahol naponta százezren szakadnak ki a szegénységből, és soha nem volt ennyire szabad, egészséges és problémamentes a világ, mint 2018-ban. Mert egyébként ez az igazság, csak erre kevesen kattintanának rá.
Az is megmosolyogtató, hogy Orbán a jobboldali hatalomátvételre úgy hivatkozik, mint a 68-asok bukására és a kilencvenesek eljövetelére. Orbán a kilencvenes években Soros-ösztöndíjas liberális volt, de ez a tény elveszett a miniszterelnöki egó teremtette alternatív valóságban.
Orbán szerint ráadásul az újságokkal kapcsolatos hazugságokból egyenesen következik, hogy nyugaton liberalizmus van, demokrácia nincs, mert ezt okozza a cenzúra. Mindezt úgy, hogy ő hozta létre mondjuk a jelenlegi Origót, vagy a Pesti Srácokot, amik tényleg tankönyvi példái a cenzúrának és a politikai hazugságoknak. Ráadásul a demokrácia továbbra sem a többség uralmáról, hanem a különböző társadalmi és érdekcsoportok konszenzusos képviseletéről szól. Hol van Magyarországon konszenzusos képviselet? Szeretnénk olyan demokráciát, mint ami az Orbán szerint haldokló Franciaországban van.
És simán el lehet azt is hinni, hogy Magyarország gazdagabb, mint valaha,
Azért nem fog, mert nemcsak nálunk van konjunktúra, hanem mindenhol máshol is. Mindenki gazdagodik, és sokan nálunk erősebb tempóban. Miközben mi olyan versenyképtelen, piaci környezetben azonnal elpusztuló cégekbe tömjük a pénzt, mint Mészáros Lőrinc bármelyik cége.
Eddig Orbánnak meglepő sikere volt a világpolitikai folyamatok egy részének eltalálásában. Ez lehet a kiemelkedő alapvető politikai ösztönei, vagy a szerencséje miatt, de simán lehet, hogy a saját kemény politikai egójával kényszeríti rá ezeket a folyamatokat mondjuk Európára. Kérdés, hogy ez a sikerszéria mikor fog véget érni, és vajon a magyar kormánynak feltűnik-e majd, hogy már nem az történik a világban, amit ők gondolnak, ha csak azokat a tényeket fogyasztják, amelyeket korábban ők maguk találtak ki.
Kiemelt kép: MTI / Veres Nándor
