Szombaton este nem mindennapi újraélesztésről számolt be a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata. Mint közleményükben írták, pár perccel hat óra után a balatonfenyvesi szabad strandon szolgálatát éppen befejező vízimentő értesítette a központot, hogy egy férfi rosszul lett a parton. Egy laikus már akkor megkezdte az újraélesztést, miután a férfinek ekkor már sem keringése, sem légzése nem volt.
A Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata azonnal a helyszínre indított egy Sürgősségi Mentőhajót, amely alig negyed óra múlva megérkezett a beteghez. Közben egy mentő gépkocsi is kiért, akik bekapcsolódtak az újraélesztésbe. A férfi keringése helyreállt, nem sokkal később a légzése is normalizálódott, de tudata csak percekkel később tért vissza.
Az időközben helyszínre érkező pécsi mentőhelikopter a férfit stabil állapotban a Balatonfüredi Szívkórházba vitte.
„Köszönet az életért! – Egy sikeres újraélesztés története
– Kicsit meghaltam. – mondta apósom a kórházban az éjjel a műtét után.
– Messze jártál… – válaszoltam és végigpörögtek az elmúlt két óra eseményei a fejemben. Akkor és ott döbbentem rá, hogy nem tudok majd minden megmentőnek köszönetet mondani a segítségért, amit tettek, de egy nyílt levéllel most pótolni tudom.
Kiknek köszönhető a megmenekülés?
Apósommal a parton sétáltunk, amikor rosszul lett és összeesett. A környéken állók szinte azonnal megkérdezték, hogy segíthetnek e? Míg valaki a mentőket hívta, addig másvalaki elrohant a vizimentőkért. Míg a légzést és a puzust ellenőriztem, egy német nő térdelt mellém. Szerencsénkre ápolónő volt. Se légzés, se pulzus. A mellkasához nyúlt, én bólintottam. Ő elkezdte a szívmasszázst, én a lélegeztetést. Egy percen belül megkezdődött az újraélesztés.
Három perc múlva megérkezett a vizimentő. Felmérte a helyzetet és értesítette a mentőket. Mivel az újraélesztés szakszerűen zajlott, így az intézkedésre tudott figyelni. Közben többen is érkeztek segíteni a strandolók közül. További két orvos – köztük egy kardiológus – és három magyar növér rohantak oda hozzánk. Mindenki ott segített, ahol tudott. Amikor a német ápolónő elfáradt, a magyar hölgy vette át a szívmasszázst. Mivel apósom cukorbeteg, elrohantam inzulinért, s addig a vizimentő végezte a lélegeztetést. Bár inzulin nem volt nálunk, kiderült, nem ez volt a gond. Infarktus.
Negyedóra elteltével a vizimentők mentőhajóval és a mentőautó szinte egyszerre futottak be így új szakaszba érkezet a küzdelem apósom életéért. Míg a defibrillátort felhelyezték, az egyik fürdőruhát viselő nővér vénát szúrt és bekötötte az infúziót. Már balonnal lélegeztették így családom többi tagjára tudtam figyelni. Anyósom és feleségem mellett is egy-egy hölgy állt, akik nyugodt hangon magyarázták, hogy mi történik, ne essenek kétségbe, minden rendben lesz. Így csak egy nővér magyaráz – gondoltam, s ekkor az újabb kiütést követően apósomnak visszatért a légzése és helyreállt a keringése.
Közben megérkezett a helikopter. A strandolók egy villanás alatt szabaddá tették a partszakasz azon részét, – mindenki segített mindenkinek – de a helikopter nem tudott leszállni, így egy jó kilóméterrel arrébb tették le a gépet. Onnan futottak teljes felszereléssel.
Az elkészült ekg-t a kardiológussal is egyeztetve döntést hoztak, irány a füredi szívkórház. A helikopterig mentőautóval mentek, majd repültek a kórház felé.
Másfél óra múlva értünk a Balatonfüredi Szívkórházba, ahol a nővér mosolyogva fogadott. – Túl van a műtéten a beteg, beszélhetnek vele.
Apósom ébren volt. Elmondtuk, hogy mi történt. Rendes mérnök emberként jelezte, hogy neki erre nincs ideje, mert a budapesti klinika kardiológia osztálya légtechnikai rendszerének tervét le kell adnia a jövőhéten és egy másik kórház légrendszerének fertőtlenítését is le kell koordinálnia. A nővér ekkor odalépett, megfogta a kezét, köszöntötte ismét az életben, és kedves határozottsággal elmagyarázta, hogy ezek a dolgok most várhatnak.
Éjfél előtt egy órával leroskadtam a váróban. – Túlélte, beszél, mindene mozog. Győzelem.
– Van itt egy csoki autómata? – Kérdeztem a portást. Sajnos nem volt. – akkor éhesen vezetek haza – gondoltam. De amikor felnéztem, Imre, a portás túróval töltött zsömlét tartott elém. Nekem adta a vacsoráját.
Kedves MegMentők!
Köszönjük a segítséget!
Köszönöm Neked drága német Hölgy, – aki ezt a levelet nem tudod majd elolvasni – hogy a kezed volt perceken át apósom szíve,
köszönöm Nektek, akik átvettétek a helyet és tovább küzdöttetek,
köszönöm az ápolóknak és orvosoknak, akik ugrásra készen álltatok mellettünk és figyeltétek, mit tudtok segíteni
köszönöm a vizimentőnek, – aki már hazafelé indult – hogy gyors és szakszerű munkát végeztél,
köszönöm a mentőhajó csapatának – akik kapitánya bő kilóméter úszás után – a helyszínre siettetek,
köszönöm a mentőautó és a helikopter legénységének a gyorsaságot, profizmust,
köszönöm a műtétet végző orvosnak, aki eltoltad a hálapénzt tartó kezem és megveregetted a vállam,
köszönjük az életet!
Zoltán”
Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: MTI/Krizsán Csaba
