Vártuk haza Dávidot. Még mondtam is a nejemnek, hogy nem hívott, mi lehet vele? Este 5-6 körül volt, végig az volt bennem, hogy felhívjam vagy ne hívjam. Aztán úgy voltunk vele, hogy biztos elment edzésre, és majd jön. Akkor csöngettek. Kinéztem a kukucskálón, két rendőr és a szomszédunk állt az ajtó előtt.

Alig több mint egy éve volt ez a pillanat, amikortól Molnárék élete megváltozott. A család egy zöldövezetben lévő újpalotai lakóparkban él. Az édesapa barátságosan fogad, amikor megérkezünk. Kisebbik fia, Tamás köszön, majd a szobája felé veszi az irányt. „Nemrég lett volna a szülinapjuk Dáviddal. Most már jobban van, de nagyon megviselték ezek a napok. Nem hinném, hogy bármit is szeretne mondani”  – mondja a családfő.

Az emeleti lakás nappalija rendezett. A falról naplementés festmények, a komódról Dávid fényképe néz reánk. A fotó előtt mécsesek.

Dávidnak igazából ott sem kellett volna lennie az autóban, amikor történt a baleset. Azért ült csak benne, mert szorgalmas volt és tanulni akart. Egy héttel korábban vették fel a vízműhöz, és meg szerette volna nézni a telephelyeket. Azt akarta, hogy több rálátása legyen a céghez tartozó feladatokra. Amikor csak tehette, elkísérte a kollégáit, hogy megnézze, hogyan cserélnek ki egy vízórát, hárítanak el egy hibát. Aznap is egy ilyen dolog miatt ment ki velük

– mondja sóhajtva Molnár József. Úgy beszélték meg, hogy Dávid, ha végez a munkával, akkor hazamegy. De nem jelentkezett, helyette a rendőrök és egyik szomszédjuk jelent meg az ajtó előtt.

Pont azt a lakót találták meg, akivel nagyon jó barátok vagyunk. Máig előttem van a megszeppent arca, hogy nem érti, miért kell ott lennie. Aztán bejött a két rendőr, és azt mondták, hogy a fiunk a mai nap itt és itt meghalt. Először fel sem fogtam. A nejem többször is látott már ilyet a kórházban, ahol dolgozik, benne azonnal tudatosult. Nem lehet leírni azt az érzést. Az ember csak áll, aztán egy pillanat alatt összeomlik.

A rendőrök maradtak egy darabig. Később felajánlották a szülőknek, hogy mentőt hívnak hozzájuk, de ők nem akartak kórházba menni. A másik fiuk, Tamás épp edzésen volt, felhívták, hogy siessen haza.

Amikor hazaért, elmondtuk, hogy mi történt. Az volt az első reakciója, hogy felpattant és eltűnt itthonról. Egy jó órát biztosan bolyongott a parkban. Aztán jött az újabb dilemma. Édesanyámék itt laknak az utca végén. Imádták Dávidot, és a fiam is őket. Állandóan náluk kajált, aztán hazajött és megvacsorázott itthon is. Valahogy nekik is el kellene mondani. Lementünk sétálni, aztán elkóvályogtunk hozzájuk. Meghalt a húgom, ezért tudtam, hogy duplán is nehéz lesz feldogozniuk. Teljesen összeomlottak. Igazából azóta sem tértek magukhoz. Utána pedig jött a küszködés és a nyomor. Az ember hullafáradt, de képtelen aludni, mert folyamatosan jár az agya. Kegyetlen.

Az édesapa szerint rettenetes az a hivatalos procedúra, amin át kell esnie a gyászoló családnak egy baleset után. Még fel sem ocsúdtak, amikor másnap meg kellett jelenniük a rendőrségen tanúként. Azt mondja, rendesek voltak velük, de úgy érezte magát, mint annak idején a honvédségnél. „Nincsenek különösebb érzelmek, profin megy minden a maga útján, ahogy működnie kell.” Itt tudták meg, melyik kórbonctani intézetbe szállították a fiuk holttestét.

Az ember elmegy, és egy zacskóban odaadják neki a gyermeke értékeit. Összetört telefon, igazolványok, gyűrű. Még véresek. Ráadásul hiányzik egy csomó dolog, amikről tudod, hogy a gyerekednél kellett, hogy legyen. Aztán közlik veled, hogy hiába jöttél, nem nézheted meg a fiad, csak majd akkor, ha a rendőrség is engedélyezi

– emlékezik a családfő, hozzátéve, hogy az elhúzódó boncolás miatt csak jó másfél héttel a baleset után láthatták Dávidot.

Nem olyan, mint a Columbo filmekben, ahol szépen ki van festve a hullaház, és bármerre nézel, mindenhol ott van egy virág. Szörnyű… Kitolják a lepedővel letakart gyereked egy félhomályos helyiségbe, és szólnak, hogy megnézheted. Ott szembesülsz először vele, hogy tényleg meghalt. A szagok, a kifestetlen helyiség örökre beléivódnak az emberbe. Még most is a szemem előtt van a falon lévő elszáradt virágcsokor. Ha sok pénzem lenne, kifestetném nekik, mert rémes látvány. És ezt naponta több ember megéli. A dolgozók viszont végtelenül rendesek és empatikusak. Nem zavartak bennünket, azt mondták, hogy addig maradhatunk a fiunkkal, amíg csak akarunk.

Az édesapa és a felesége is összeomlott, amikor meglátták a kórbonctani intézetben Dávidot. Molnár József mégis azt mondja, szüksége volt erre ahhoz, hogy fel tudja fogni a történteket.

Két napja nem láttam a baleset előtt. Muszáj volt látnom

– teszi hozzá fátyolos szemmel. Azt is elmeséli, hogy az angyalföldi önkormányzatnál, ahová azért mentek, hogy elintézzék a temetéshez szükséges iratokat, az előző napok viharai miatt beázott az épület, és jóformán mindenhol állt a víz. Mindenkit elküldtek a hivatalból, de őket behívták és kerestek egy működő számítógépet, amin ki tudták állítani a szükséges papírokat. Máshol is hasonló segítőkészséget tapasztaltak.

Amikor mondtam a temető igazgatójának, hogy hátul nagyon csúnya világ van, és nem szeretném, hogy ott nyugodjon a fiunk, körbejárta velünk a temetőt. Több olyan sírhelyet is mutatott, amik már lejártak, és felajánlott párat, hogy azok közül választhatunk. Tudták, hogy semmilyen sajtónyilvánosságot nem akarunk, ezért azt is felajánlották, hogy olyan napon legyen a gyászszertartás, amikor nincs más temetés.

Dávid búcsúztatóján nagyjából 150-en vettek részt. A rokonok és a barátok mellett ott volt a vízművek teljes vezérkara, az egyetemista fiú osztálya és a szülők kollégái is. És annak a konditeremnek a dolgozói és vendégei, ahol Dávid edzőként dolgozott. Előbukkan a szobájából a fiú öccse, Tamás. Egy pillanatra megáll az ajtófélfánál, de amikor meghallja, hogy miről beszélgetünk, azonnal sarkon fordul és bemegy a konyhába, hogy töltsön magának egy pohár ásványvizet.

Tomi teljesen magába fordult a baleset után. Elkezdte magát hibáztatni, hogy ő vitte oda dolgozni a bátyját. Hosszú hónapoknak kellett eltelniük, mire megértettük vele, hogy nem rajta múlt

– mondja Molnár József. Tamás, amikor meghallja, hogy róla beszél az apja, mégis bejön és átveszi tőle a szót.

Dávid mindenképp a szakmájában szeretett volna elhelyezkedni. Úgy voltam vele, hogy informatikusként jó dolga lenne nálunk, ezért leadtam az önéletrajzát a cégnél. Mondták, hogy ha lesz üresedés, akkor megkeresik. Közben kiderült, hogy marketingmenedzserre van szükség a vállalatnál. Látták a testvérem önéletrajzán, hogy korábban hat évig dolgozott marketingesként, ezért behívták, és írattak vele egy menedzsmenttervet. Annyira jól sikerült, hogy azonnal felvették. Hétfőn kezdett, a rá következő hétfőn történt a baleset. Állandóan azon agyalok, hogy ha nem adom be az önéletrajzát, akkor még most is él

– mondja Tamás.

A vízműveknél az első pillanattól kiálltak mellettünk. Pedig csak nyolc napja dolgozott náluk Dávid. Mégis ugyanúgy megadtak nekünk mindent, mint a másik családnak. Az aulában még egy hónappal a baleset után is ott volt a fiamék fényképe, előttük mécsesek és sok-sok virág. Nagy könnyebbség volt, hogy minden anyagi terhet levettek a vállunkról. Iszonyúan sok pénzt gyűjtöttek nekünk, és a másik, balesetben elhunyt férfi családjának is

– teszi hozzá az apa.

Dávid a gimnázium elvégzése után rendszergazdának tanult. Ezt követően az Óbudai Egyetemre járt, ám rájött, hogy a műszaki pálya nem az ő világa, ezért jelentkezett a Budapesti Metropolitan Egyetem kereskedelem és marketing szakára. Épp a negyedik félévi vizsgáira készült, amikor a tragédia történt. Édesapja szerint pont akkor, amikor úgy érezte, hogy végre révbe ért. Megtalálta azt a lány, akire mindig is vágyott, és hosszú keresgélés után végre talált egy olyan munkahelyet, ahol jól érzi magát, és segítik az egyetemi tanulmányait.

Szép ruhában akart dolgozni az irodában. A baleset előtti hétvégén elmentek a barátnőjével, hogy ingeket és cipőt vegyenek neki. Lefotózta, hogy miket vettek, és elküldte nekem. Azt írtam neki, hogy ezeket én állom neked. De ezzel az összeggel sajnos azóta is tartozom neki. Ez volt az utolsó beszélgetésünk

– mondja alig hallhatóan Dávid édesapja.

Az egyetemista fiú május 15-én halt meg. Egy nappal az öccse és hat nappal a saját születésnapja előtt. Dávid már meg is vette az ajándékát Tamásnak, átadni viszont nem tudta neki.

Tamás azt mondta, hogy soha többé nem fogja megtartani a születésnapját. Mondtam neki, hogy inkább tegye át szeptemberre, hogy ne legyen ennyire közel ehhez az eseményhez, de hallani sem akar róla. Megértem, teljesen össze voltak nőve a bátyjával. Minden kínjukat megosztották egymással. Tamás pedig egyik napról a másikra elvesztette a legfőbb bizalmasát

– idézi föl az apa. A kisebbik fiút Dávid barátai karolták fel a tragédia után. Nem hagyták magára a fájdalmával. Jöttek érte, vitték magukkal, ha volt kedve menni, ha nem. És ez most is így van. Erről így beszél Tamás:

Én máshogy éltem az életem, mint a testvérem. Ő eljárt bulizni, sokkal pörgősebb életet élt nálam. Miután elment, folyamatosan cibáltak magukkal a barátai, hogy ne legyek egyedül. Olyan kisöcsiféle lettem nekik. Visznek magukkal mindenhova, ahova Dáviddal mentek. Együtt járunk most már gyúrni és kikapcsolódni is.

Szóba kerülnek a régi közös családi élmények. Tamás is feloldódik, végül szinte egymás szavába vágva mesélik édesapjával a régi családi sztorikat. Azt, hogy mennyit kirándultak, és hogy milyen élvezettel mászta meg a várakat Dávid kicsiként. Mind a ketten mosolyognak, amikor egy régi közös fürdőgatyás-horgászós kép előkerül.

Kettejük közül Tomi volt a rosszabb. Dávid még a porszívózáshoz is suta volt, de olyan agya volt, hogy ha fejben kellett valamit megoldani, akkor öt perc alatt megoldotta. Az volt az álma, hogy színész legyen. Több sorozatban is kapott jeleneteket. A Magánnyomozókban biztonsági őr volt. A Hercules volt a legnagyobb mozifilm, amiben játszhatott. Iszonyatosan büszke volt rá, hogy az egyik jelenetben Dwayne Johnson mellett alakított egy katonát. Ő volt a példaképe és mindig arról álmodozott, hogy egy filmben szerepeljen vele. És össze is jött neki

– meséli Molnár József.

„Nagyon jó irányban volt az élete” – veszi vissza a szót Tamás, majd áthív a szobájába és megmutatja a klaviatúrát, amit Dávid vett neki a szülinapjára. A szobája melletti ajtó is tárva nyitva van. A szobában minden úgy van, ahogy Dávid hagyta. A kötélen bokszzsák lóg, a szekrényen ott van Darth Vader, Han Solo és a többi Star Wars-szereplő miniatűr porcelánfigurája, és a fiú edzésekhez használt dolgai. Tamás észreveszi, hogy megakad a szemünk a falon lévő festményeken, büszkén mondja, hogy az édesapjuk készítette őket, ahogy a nappaliban látott naplementés festményeket is. Az üresen maradt szoba lényegesen nagyobb, mint Tamásé, de a fiú mégsem költözik át.

Már anyuék is kérdezték, hogy miért nem költözök át, de nem vagyok rá képes. Ez a Dávidé. Ha bejövök ide, mindig eszembe jut, mennyire utálta, ha bárki hozzányúlt a dolgaihoz. Képtelen lennék arra. hogy átjöjjek és pakolásszak itt. Amióta elment, egyedül ezt a gravírozó gépet hoztam be ide. De ezt is csak azért, mert nem tudtam már hova rakni. Mindig eszembe jut, hogy mennyit vitáztunk egymással. Sokszor apró, teljesen jelentéktelen dolgokon. De komolyan soha nem tudtunk összekapni. Iszonyatosan hiányoznak ezek a viták

– mondja.

Bejön a szobába az édesapa is. Büszkén mondja, hogy Dávid gimnazista korában országos bajnok volt kötélmászásban és a szomorú évforduló kapcsán emlékversenyt rendeztek a tiszteletére a régi sulijában. Elindult rajta ő és Dávid néhány barátja, régi iskolatársa és tanára is. Jót mosolyog, amikor előkerülnek a Dávidról készült gyerekkori felvételek.

A hangja hiányzik a legjobban. Van a telefonomon egy régi gyúrós versenye, felvették, ahogy nyilatkozik. Ez az utolsó olyan videó róla, amin sokat beszél. Már legalább egymilliószor láttam. Sokat beszélgettünk és sok megoldatlan problémánk maradt félbe. Ha még egyszer mondhatnék neki valamit, akkor azt mondanám, hogy húzzon el ebből az országból. De ő soha nem ment volna el. Mindenképp itthon akart boldogulni valahogy. A feleségemmel egész életünkben güriztünk, mint a barmok, hogy mindenük meglegyen. Meg is lett. De sok időt elvesztegettem így. Most már nagyon bánom, hogy nem vele és velük voltam. Ezt az időt nagyon sajnálom.

Dávid édesanyja sokáig pszichológushoz járt, hogy segítsen feldolgozni a történteket. Molnár József szerint a tragédia óta a neje nehezebben viseli azokat a betegeket, akik úgy mennek kórházba, hogy nincs komolyabb bajuk. Persze őket is ugyanolyan rendesen ellátja, mint bárki mást, csak a történtek óta átértékelődtek benne a dolgok. És ezzel ő sincs másképp:

Amikor nagyon kivagyok, akkor azt szoktam csinálni, hogy bemegyek Dávid szobájába és szétverem a bokszzsákot. Muszáj csinálni valamit, különben nagyon megzuhanok. A fiam elvesztése óta teljesen máshogy látom a dolgokat. Nincs már bennem olyan, hogy de jó lenne megvenni bármit. Sokkal jobban megérintenek a tévében látott balesetek. Régebben imádtam vezetni. Állandóan mentünk a gyerekekkel kirándulni valahova. A baleset óta utálom az autómat. Ha beülök, azonnal Dávid jut az eszembe. Arra jövök el, amerre dolgozott, de bármerre is autózok, mindig őt látom valahol. Rosszul vagyok tőle. Főleg a Mercedesektől, ami a karambolt is okozta

– mondja az apa, aki nagyon örülne már, ha a rendőrség lezárná a nyomozást. Erre körülbelül két-három hónap múlva kerülhet sor. Legalábbis ezt mondta az ügyintéző, amikor néhány nappal ezelőtt arról érdeklődött, hogy hol tart az ügy.

Egy év alatt összesen két levelet kaptam a rendőrségtől. Azok is arról szóltak tavaly júniusban vagy júliusban, hogy szakértőket jelöltek ki az ügyben. Azóta annyi történt, hogy az ügyvéd megszerezte a szakértői véleményeket. Megnéztem, de olyanok voltak benne, hogy csak egyszer bírtam elolvasni. Benne van, hogy mit mondanak a tanúk és részletesen elemzik benne a balesetet. Kiderült, hogy Dávid kiszakadt a kocsiból, de annyi lelkiereje még volt, hogy megfogja a kapaszkodót, de aztán az is kiszakadt. Állítólag háromszor akkora ütés érte, mint Schumachert a síbalesetekor

– mondja József.

A tragédia után a Dózsa György úti balesetet okozó M. Richárd azt mondta, hogy bocsánatot kért az elhunytak hozzátartozóitól, és kártérítést fizet nekik. A fiatalon elhunyt fiú édesapja szerint ez csak a sajtónak szóló színjáték volt. A férfi egyszer sem kereste őket, de nem is szeretnének találkozni vele.

Egy porcikám se kívánja, hogy lássam. Meg tudnám taposni. Ennek az embernek szerintem nincsenek érzelmei. Pedig ugyanúgy hívják a fiát, mint a miénket, akit megölt. Soha nem fogja átérezni annak a súlyát, amit elkövetett. Neki nincsenek kontrolljai. Nem olyan, mint bárki más, aki tudja, hogy ha elveszik a jogsit, akkor nem ülünk kocsiba. Ő szerintem minden ilyesmi fölött érzi magát. De az egész életvitele ilyen. Ha nincs ott, akkor két ember még most is él.

Molnár József azt mondja, örül annak, hogy M. Richárd továbbra is házi őrizetben marad. Öt házi őrizetben töltött napot ugyanis csak egy fegyházban töltött napnak számítanak be, ha lezárul az ügy. Azt is mondja, rengeteg furcsaság történt velük a baleset után. Egy időben nem múlt el úgy nap, hogy ne mentek volna ki a helyszínre a barátaikkal gyertyát gyújtani. Méregdrága autókból figyelték és fotózták őket. Szerinte azért, mert M. Richárdnak sok „jóakarója” van. Volt olyan eset, hogy megállt mellettük egy srác, felhúzta a pólóját, egy hatalmas vágás volt a hasán. Ezt kiabálta feléjük: „Ha ez a barom engem megkéselt, majd a börtönben megkapja. Ez a barom tuti, hogy nem százzal ment.”

Amikor megkérdeztük a családfőt, hogy milyen büntetést adna M. Richárdnak, így válaszolt:

Nem merem megmondani. A legrosszabbat. Élete végéig pálcikát faragjon, vagy valami olyat, amibe belerokkan. Hogy átérezze azt, amit csinált, de olyan nincs. Remélem, legalább annyit kap majd, mint Rezesova, aki, ha jól emlékszem, kilenc évet kapott. De szerintem ő nem fog ennyit kapni. A sors iróniája, hogy az ő fiát is pont ugyanúgy hívják, mint az enyémet. Még a vezetéknevük is megegyezik.

Az elhunyt fiú már a közös jövőt tervezgette a barátnőjével, amikor a tragédia bekövetkezett. Úgy tervezték, hogy családot alapítanak majd, ha Dávid elvégzi az egyetemet. A lányt annyira megviselte a párja elvesztése, hogy ő is segítségre szorult. A két család a baleset helyszínén találkozott először egymással, de azóta is tartják a kapcsolatot, gyakran összefutnak Dávid sírhelyénél is. A lány szülei nagyon szerették a fiút. Úgy beszélték meg a lányukkal és Dáviddal, hogy ezúttal együtt mennek a görög tengerpartra. Mindannyian nagyon várták már ezt az utat.

Sartiba szeretett volna elmenni a barátnőjével és a szüleivel. Már mindent szépen el is terveztek. Elhatároztam, hogy idén nyáron elmegyünk együtt oda, ahova Dávid szeretett volna. Gravíroztatok az arcképével egy nagyon szép üvegtömböt, és egy hajóról bedobom majd neki a tengerbe. Csak ezért megyek.