Monorierdő csendes, viszonylag nyugodt Pest megyei község. Kevés a munka, aki teheti, bejár dolgozni a fővárosba. A helyiek szerint a pizzéria is bezárt már, mert a tulajdonos és a szakács összeveszett, de a vasútállomás mellett lévő kocsmában egész jó rántott húsos szendvics kapható. A fiatal kocsmárosnő barátságosan fogad bennünket, de amikor közöljük vele, mi járatban vagyunk, elkomorodik.
„Fogalmam sincs arról, merre lakik ez a család, de az egyik vendég pont az előbb mondta, hogy sejti, kik azok. Ám meg ne kérdezze, melyikük mondta, mert annyian vannak, hogy nem tudom” – mondja, majd azzal a lendülettel folytatja is a sörcsapolást, hogy a melegben senki ne maradjon szomjas.
Némi kérdezősködés után megtaláljuk a pultos által említett vendéget. Nem éppen közlékeny, de egy sör mellett annyit azért sikerül kiszednünk belőle, hogy a rabszolgatartó házaspár a falu egyik utolsó utcájában, ahogy ő mondja: „a putriban” lakik.
Elindulunk a mutatott irányba. Néhány utcával odébb a parkban múlatja az időt pár fiatal. Odalépünk hozzájuk, hátha valami hasznos információhoz jutunk.
Egy budapesti koldus volt az a nő, Lajosnál és Emíliánál lakott. Kutyakajával etették szegényt. Amikor pedig elmentek hazulról, leláncolták, hogy ne szökjön el. Itt jó sokáig menjen egyenesen, aztán a második domb után forduljon el. Az egyik fabódé az övék. Onnan fogja felismerni, hogy az ő portájukon van a legtöbb vas és fémhulladék
– mondja egyikük. Pilisre jártak át piacozni. Leginkább bicikliket árultak, de hogy honnan szerezték be őket, azt nem tudom – teszi hozzá hamiskás mosollyal egy másik fiú.
Egy kiadós séta után végre megtaláljuk a rabszolgatartó pár otthonát. Az udvaron az ezeréves roncsautótól kezdve, a kerékabroncsig és a kidobott hűtőalkatrészekig mindenféle lom, szemét és vashulladék megtalálható. A láncra vert kutyák ugatására végül előkerül a ház asszonya is.
„Maga meg mit akar itt?” – kérdi. Miután közöltük vele, hogy a hatóságok szerint évekig fogva tartottak egy nőt, ezért érdekelne az ő álláspontjuk is, még idegesebb lesz.
„Minden hazugság, nem igaz semmi. Kitaláció az egész” – mondja a nő, miután kikáromkodja magát.
A kutyák lármázására előkerül az udvar belsejéből Lajos is. „Hallgassál már” – üvölti az ebeknek messziről, aztán, amikor elhallgatnak, átveszi feleségétől a szót.
No, itt van ez az ajtó, tudja, mi van ottan, jöjjön, megmutatom. Azt állítják, hogy itt tartottuk fogva Icát. Látja, ez egy raktár. Be sem férne, ide senki úgy tele van. De nehogy videókat csináljon nekem róla, mert akkor elzavarom
– mondja Lajos.
Koldus volt, kéregetett Pesten. Azt mondta, hogy pénz kéne neki. Mondom, gyere ide hozzánk, van itt elég segíteni való. Egy-két napig itt volt, aztán elment. Később pedig megint visszajött. Járkált összevissza
– mondja a férfi, de a felesége állandó közbekiabálásai miatt alig lehet hallani a szavait. Lajos azt állítja, hogy két férfi is kereste Icát, miután elment. Szerettük volna megtudni, hogy tudnak-e valamit a nőről azóta, hogy elszökött, de be sem fejezzük a mondatot, az asszony máris közbevág.
Honnan tudjuk, hogy hol van? Azt sem tudjuk, hogy mi volt a vezetékneve. Hazudgált összevissza. Állandóan csavargott, volt, hogy hetekig nem került elő
– veti oda foghegyről.
A környékbelieket teljesen ledöbbentette, amikor a szerencsétlenül járt nő láncokkal és lakattal a lábán jelent meg az egyik vecsési élelmiszerbolt előtt. Szabadulása után kiderült, hogy a házaspár láncolta le, hogy nehogy megszökjön tőlük, amikor nincsenek odahaza. A páros persze váltig állítja, hogy nem ők verték láncra a nőt.
Két férfi jött, keresték. Kérdezték, hogy itt van az Ica? Mondtuk, hogy nincs, már régen elment. Azt mondták, hogy ha megtalálják, akkor úgy összeverik, hogy összeszarja magát. És valami láncot is tettek rá.
– teszi hozzá a férfi.
A falubeliek elmondása szerint kutyaeledellel etették a hajléktalan nőt. Amikor rákérdezünk, az asszony újra támadni kezd. Mint mondja, „etette, itatta” és ebből egy szó sem igaz. Ám ha így is lett volna, akkor csak jól járt volna, mert a kutyák jobb kajákat esznek, mint ők maguk. A lesoványodott kutyák aligha így gondolják, de ezt inkább nem mondjuk. Szóba hozzuk az ellenük felhozott vádakat, mire a férfi állítja, nem bűnös, a nő viszont ismét támadásba lendül.
„Ki tanúskodik, hogy látták itt láncon?” – kérdezi. Mikor közöljük vele, hogy van egy koronatanú, aki látta, mit művelnek, akkor egy pillanatra elakad a szavuk.
Koronatanú? Nem tudjuk, hogy ki lehet az. De hát hova köti meg itt, a kapuhoz? Meg aztán úgyis kiabálna, és mindenki hallaná. Most mindenki azt mondja, hogy börtönbe is kerülhetünk emiatt. Hát akkor mit csináljak. Elmondtuk az igazat, ha mégis lecsuknak, akkor mit csináljunk? Én soha nem voltam ilyen ügyben.
A férfi szerint Ica nem is a fotónkon látható melléképületben, hanem a házban élt velük. Kértük, mutassák meg, hogy hol aludt, de erre nem voltak hajlandóak. Végül az is kiderült, hogy miből élnek a vádlottak.
Bicikliket rakunk össze. Kapunk ilyen-olyan roncsokat, azokat szétszedjük és visszük a MÉH-be. És rezet szedünk. Icának az lett volna a dolga, hogy segítsen küllőket szedni, de erre sem volt hajlandó. Inkább egész nap a tévét leste vagy elment csavarogni. De most már húzzunk el. Magyaráznak itt összevissza nekünk. Még, hogy koronatanú, ezt a hülyeséget
– mondja Emília, majd sarkon fordul. Férje még odabök egy gyors viszlátot, majd elindul a romos viskóba a nő után.
A legutóbbi felmérés szerint Magyarországon 22 500-an élnek rabszolgaként. A Monorierdőn láncra vert, kutyakajával etetett Ica néni pedig csak egy volt a városnyi végtelenül kiszolgáltatott és elesett ember közül.
