Miért vágtál bele?
Szociális munkásként végeztem, először szenvedélybetegekkel akartam foglalkozni, de túl nehéz terepnek bizonyult, feladtam. Viszont mindig megvolt bennem, hogy szeretnék segíteni. Nézegettem önkéntes helyeket, regisztráltam egy oldalra, ahonnan folyamatosan jöttek a hírlevelek, és végül 2016-ban kapcsolatba kerültem a Jövőkerék Alapítvánnyal. Ők mutattak be a későbbi mentoráltjaimnak.
Mi fogott meg a feladatban?
Akkor már lement a migrációs válság első nagy beáramlási hulláma, Keleti pályaudvar és társai, és az volt bennem, hogy van itt ez az átpolitizált menekültkérdés, rengeteg az álhír, a téves információ, én viszont szerettem volna testközelből megismerni ezeket a kultúrákat, ezeket az embereket. Nem a hírekből, nem a pártok véleményéből, hanem személyesen.
Volt benned félsz?
Tele voltam félelemmel. Eleve nem vagyok bátor srác, és persze, hogy engem is megérintett, amikor hallottam a hírekben, hogy éppen hol történt merénylet. De ugye a félelem nem a legjobb tanácsadó, úgyhogy gondoltam, belevágok. Amikor kitűztük az első találkozót, még akkor is bizonytalan voltam, hogy elmenjek-e, de szerencsére nem visszakoztam. Egy projekt-koordinátorral találkoztam először, aki a későbbiekben az egész mentorációt végigkísérte. Elmondta, hogy harmadik világbeli fiatalok mentorálása lenne a feladat.
Ami pontosan mit jelent?
Széles spektrumot kell elképzelni, leginkább menet közben alakul ki, hogy a mentoráltnak mire van szüksége, mi az, ami érdekli.
Bárki jelentkezhet?
Fontos az angoltudás, hogy képesek legyetek kommunikálni, de elsősorban nyitottságra van szükség. Kell, hogy érdekeljen a téma, hogy kíváncsi légy, és persze az is, hogy jó szándékkal állj a feladathoz. Nem arra kell gondolni, hogy profi tanterv alapján magyar nyelvórákat adtam, hiszen ezt az alapítvány biztosította nekik. A mi tanulásunk ennél sokkal lazább volt, hétköznapi beszélgetés, kijavítottam a hibáit, gyakoroltuk a kiejtést. Volt egy könyvünk, ami alapján haladtunk, de nem kellett hozzá ragaszkodni. A magyartanítás csak egy kapcsolódási pont volt, ami alapján elkezdtük megismerni egymást.
Mit tudtál az első mentoráltadról a találkozásotok előtt?
Annyit, hogy algériai, Salimnak hívják, főiskolai hallgató, talán építészmérnök, és nagyon szeretné, hogy végre legyen egy mentora, és tanulhasson.
Hogy került Magyarországra?
Ösztöndíjjal. Otthon tanulta az alapokat, itt a mestert végezte, aztán doktorizni is akart, de már nem jött össze az újabb ösztöndíj.
Emlékszel az első találkozásra?
Nagyon paráztam. Misztikusnak tűnt az egész, arra készültem, hogy egy más univerzumból érkezett lénnyel fogok találkozni. Hogy fogunk kommunikálni? Lesz-e közös témánk? Ellenszenves leszek neki? És ő nekem? Ezek az érzések kavarogtak bennem.
Ehhez képest?
Nagyon pozitív volt az első találkozás. Mintha a fiatalabb énem ült volna velem szemben, tök jól eldumáltunk. Ki ő, mi érdekli, mit szeretne csinálni, ki vagyok én, és hasonlók. Az első alkalom még koordinátori felügyelet mellett zajlott, de gyorsan meg is beszéltünk egy következő találkozót, ahol már csak ketten voltunk.
Mennyi ideig tartott a mentorálás?
Több mint fél évig, 2016 végétől 2017 nyaráig. Próbált munkát szerezni, de nem sikerült elhelyezkednie, úgyhogy döntenie kellett, és végül hazautazott.
Mérnökként nem sikerült munkát találnia?
A magyar nyelv azért még nem ment neki annyira, hogy felvegyék.
De azért használta a nyelvet?
Persze, az alapok már megvoltak. A találkozóink azért is voltak hasznosak, mert itt nyugodtan beszélhetett magyarul, míg mondjuk egy boltban ez már nem mindig jött össze neki. Más mentoráltoktól is hallottam, hogy elkezdtek valahol magyarul beszélni, de angolul válaszoltak nekik.
Már aki tud angolra váltani. Azóta is kapcsolatban vagytok?
Igen, azt tudom, hogy Algériában sikerült elhelyezkednie. Terveztük, hogy majd Skype-on folytatjuk egymás tanítását, de elég ritkán tudunk beszélni.
Egymás tanítását?
Még Magyarországon Salim elkezdett tanítani arabra tanítani. Úgy éreztem, kiszolgáltatott helyzet, hogy én magyarra tanítom kávézókban, és neki mások füle hallatára kell szenvednie a kiejtéssel, én meg kijavítgatom, úgyhogy arra gondoltam, hogy párhuzamosan én is próbálkozhatnék ugyanezzel arabul, és ő örömmel vállalta, hogy tanít. Mégis jobb, ha barterben csináljuk, és arra gondoltam, talán ezzel is közelebb tudunk kerülni egymáshoz, ha érzi, hogy egyenlők a viszonyok.
Az elején féltél. Közben bármikor volt olyan érzésed, hogy kár volt belevágni?
Nem. Voltak apró aggályaim, például amikor Salim egy barátját is elhívta, tartottam tőle, hogy kettejükkel egyszerre hogyan fogok tudni kommunikálni, de ennél nagyobb gondom nem volt. Inkább rengeteget tanultam.
Például?
Legyőzni a félelmeimet, az előítéleteket. Nyitott embernek tartom magam, de ha sokszor szembesülsz a hírekben, plakátokon sulykolt dolgokkal, nem tudod elkerülni, hogy prekoncepcióid legyenek. Mindenkinek ajánlanám, aki még nem köteleződött el egyik vagy másik oldal vagy vélemény mellett, hogy próbáljon ki ilyesmit, szerezzen impulzusokat első kézből, és ne csak a hírekből tájékozódjon.
A kultúrájáról, vallásáról megtudtál olyat, amit korábban nem?
Salim tényleg gyakorolja a vallását, napi szinten imádkozik és olvassa a Koránt, nem iszik alkoholt, nem eszik sertéshúst, tartja a Ramadánt. Én sörözős ember vagyok, de vele mindig kávézókban találkoztunk, így neki is köszönhetem, hogy megismertem a pesti kávéházi kultúrát és megszerettem a kávét. Tök jó volt látni, miként tud önfegyelmet gyakorolni, mert azért nem lehet egyszerű Ramadánkor, hogy napközben nem iszol, nem eszel. Azt mondta, azért is jó ez az önmegtartóztatás, mert ilyenkor átérzik, milyen lehet a szegényeknek, az éhezőknek.
Mi volt a legnagyobb felismerés?
Az előbbiek ellenére éppen az volt a döbbenetes, amikor rájöttem, hogy nincsenek is köztünk nagy különbségek. Persze, más a vallásunk, más körülmények között élünk, de amúgy meg pontosan ugyanazok a problémáink, és pont ugyanazok a dilemmák foglalkoztatnak minket. Hogyan lesz feleségem? Hogyan lehetek hasznos tagja a társadalomnak? Hogy érjem el, hogy büszkék legyenek rám a szüleim? Itthon próbáljak meg érvényesülni vagy külföldön? Tök ugyanazok a kérdések, csak a díszlet más.
A Salimmal való megismerkedésedet megörökítő beszámolód bibliai idézettel kezdődött, és néha a Facebookon is posztolsz a Szentírásból. Mennyire meghatározó a kereszténység az életedben?
Nem járok templomba, közösségbe, de mindig nagy hatással voltak rám a krisztusi tanok. Szimpatikus a keresztény értékrend, leginkább az a része, hogy ne tegyek olyat mással, amit nem szeretnék, ha velem más csinálna. Szerintem ez baromi fontos. A kereszténység tök jó dolog, ha jól csinálják, azaz ha tényleg megpróbálunk azokra az értékekre figyelni, amiket Jézus is vallott. Gondoljunk csak a könyörületességre.
„Hogyha jövevény tartózkodik nálad, a ti földeteken, ne nyomorgassátok őt. Olyan legyen néktek a jövevény, aki nálatok tartózkodik, mintha közületek való bennszülött volna, és szeressed azt mint magadat, mert jövevények voltatok Egyiptom földén. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” (3Móz 19:33-34). Ez volt az ige. Bárcsak minden magát kereszténynek valló ember elolvasná és értelmezné.
Utána azt is írja, hogy aki jön, annak be kell illeszkednie, ami szintén jogos, viszont ebben a többségi társadalomnak szükséges segítenie. És ha a Bibliától elszakadunk, az is legalább ennyire fontos tézis, hogy nem minden jövevény akarja feltétlenül rád erőltetni a kultúráját. Amikor találkoztam Salimmal Ramadán idején, nagy dilemma volt számomra, hogy merjek-e inni egy kólát vagy csak üldögéljek én is az asztalnál. Erre Salim csodálkozva kérdezte, hogy miért ne innék. Ittam. Ő meg nem.
Nemrég kezdtél új mentorálttal foglalkozni, róla mit tudtál meg?
Ő még 18 év alatti, Afganisztánból érkezett menekültként két évvel ezelőtt, az első hullámmal, egyedül. A Fóti Gyermekvárosban él, itt jár iskolába. A Menedék Egyesületen keresztül ismertem meg, eddig háromszor találkoztunk. Neki leginkább a tanulásban kell segíteni, ha valamit nem ért az órai anyagokból, azt kell elmagyarázni. Ami viszont nagyon érdekes, hogy vele magyarul kell beszélni. Két év alatt megtanulta alapszinten a nyelvet.
Kiemelt kép: 24.hu/Marjai János
