Igazán nem a pénzt szerette. A kihívást. A kihívások hozták meg neki a pénzt és a sikert. Tételei a vállalkozásról szóltak, s ahogy az lassan, bukdácsolva utat tört magának a szocialista építés különböző széljárásainak engedve, ő volt az irigyelt, aki először a kereskedelemben, majd egyre több ágazatban próbálkozhatott olyasmivel, amikkel mások nem. Pályatársai széttárt karral, szívesen intézték az egészet el azzal: mert neki engedték. Csak éppen ehhez az engedélyhez nem voltak elég bátrak, rátermettek, rizikót és konfliktust vállalók, ötletekből alkotást teremtők. És arról nem szólt a fáma, hogy hányan tettek keresztbe neki, hogyan próbálták kezdeményezéseinek útját állni, hány raporton kellett elővennie kivételes meggyőző erejét.
Igen, a Skálában sokszor volt banán, kínálatában ritkán látott holmi. Igen, ő fogadta be a néhány órán belül előhívott negatívokat, kész fotókat prezentáló masinákat. Kanadai barátjával úgy fogott bele az ingatlanbizniszbe, hogy annak hamar híre ment egész Közép-Kelet Európában, az első pesti bevásárlóközpontban, a Pólusban úgy sétáltak a vásárlók a boltok között, hogy azt hihették – néhány év és Bécsben vannak. Ő is azt hitte. Nagyot tévedtek, akik a rendszerváltáskor úgy vélték, hogy Demján Sándor az a tipikus szocialista vállalkozó, aki nehezen fog talajt az új viszonyok közepette. Zökkenőmentesen vitte tovább terveit, s közben ábrándjaitól sem távolodott. Projektjei közül persze volt, amelyik nem hozta a várt eredményt, de csalódásai más természetűek voltak – ő a tiszta üzleti logikában, a teljesítményközpontú munkában hitt és abban a baloldaliságban, amelyet Etyek vidékéről és a Gorsium ÁFÉSZ-ből hozott magával.
Szenvedélyesen érdekelte a görög és a római kor, a birodalmak tündöklésének és bukásának analógiáit kereste Európa sorsában – próféciái nem voltak éppen optimisták. Az utóbbi években Kínában keresett hídfőállást, felemás sikerrel.
Szeretett sarkosan fogalmazni, vitákra ingerlő nyilatkozatai pontosan azért voltak fontosak, mert rátapintott a lényegre, olyan közgazdasági, piaci, szakképzési ellentmondásokra hívta fel a figyelmet, amelyek kórosak voltak, s ha kezelésük nagyobb körültekintést is követelt, mint az ő általa preferált radikális gyógymód – a gyakorlat embereként adta diagnózisait. Csapatépítése mintaszerű volt, olyan vezetők sorát nevelte ki, akik meghatározóak voltak a hazai üzleti életben. Közéleti ember volt, de – tudtommal – soha nem akart sem politikus, sem miniszteriális ember lenni. A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége elnökeként viszont mindig azt képviselhette, amiben hitt: a vállalkozás motorjában, a gazdaságot bénító fékek következetes lebontásában. Ő volt a Prima Primissima díj megalapítója, de egyéb jótékonysági akcióit nem verte nagydobra.
Mindig természetesen viselkedett, a luxus hidegen hagyta, imázsához hozzátartozott a kigombolt nyakú ing alatt lazán megkötött nyakkendő – valamint néhány örök axióma. Óriási vihart kavart, amikor 2011-ben, a Miskolci Egyetem diplomaosztó ünnepségén tartott beszédében úgy fogalmazott: jelenleg nem még több művészre van szüksége ennek az országnak, hanem dolgozó, termelő emberekre. Ő maga betiltaná a művészeti szakköröket azokban az iskolákban, ahol nincs legalább kétszer annyi technikai szakkör. Erre a megállapításra szívesen „felült” a politika is, a csattanós tételből dogmát faragva, álellentétet kreálva a „termelő” és a „nem termelő” ember között. Szerencsétlenül alkalmazott elemei visszaköszönnek az oktatásban. Mintha árnyékban maradt volna egy évvel később adott nyilatkozata, miszerint halála után a szegényekre és minőségi kultúrára hagyja vagyona 95 százalékát.
Egy rohadt kapitalistának tartanak. Ki van zárva, hogy én az emberek szemében hazafi legyek
– panaszolta sokszor a nagyvállalkozó. Pedig az volt.
Tamás Ervin
