Szerdán délelőtt fél tízkor három fiatal futár érkezik munkahelyére, a Budapest 7. kerületében működő Nagy Lépés Futárszolgálat irodájába, hogy aztán hamarosan szórólapokkal, programfüzetekkel megpakolva nyakukba vegyék a várost.
Előtte azonban még van egy kis időnk velük beszélgetni. Evelin, Csilla és Károly először kissé félszegen ülnek le velem szemben a kis irodában álló antik hatású kanapén, de néhány perc múlva már nem kell folyamatosan kérdésekkel bombázni őket, maguktól kezdenek el beszélni a munkájukról és az életükről.
Engem ez a munka mentett meg az unalomtól
– mondja Károly.
Végre, felelősségteljes, felnőtt nőnek érzem magam
– fogalmazza meg Csilla, amikor arról kérdezzük őket, mit jelent az életükben, hogy most futárként dolgoznak.
Mentsvár–munkahely
Nem véletlen, hogy Evelin, Csilla és Károly úgy beszélnek a munkájukról, mint olyasvalamiről, ami megváltoztatta az életüket. Nekik ugyanis egyáltalán nem egyértelmű, hogy tanulmányaik befejezése után simán kilépnek a munkaerőpiacra.
Csilla autista, Károly autista és Asperger-szindrómával él, Evelin pedig egy tíz éve történt stroke miatt küzd egy speciális beszédzavarral: az afáziával és mozgásbeli nehézségekkel, de állapota fejleszthető.
Ha nincsenek olyan munkahelyek, amelyek kifejezetten speciális igényű embereket szeretnének foglalkoztatni, akkor könnyen lehet, hogy úgy telik el az életük, hogy a pénzkeresés vagy az elvégzett munkáért járó megbecsülés kimarad belőle.
Ezen próbál változtatni a Nagy Lépés Futárszolgálat, az egyetlen olyan futárcég Magyarországon, ahol megváltozott munkaképességű futárok dolgoznak.
Az orv-plakátolás koronázatlan királya
A vállalkozást egy fiatal gyógypedagógus, Scholtz Krisztina és a biciklis futárcégek világából érkező Erős Levente indították el fél éves tervezés után, 2017 októberében. Károly volt az első, akivel dolgoztak, mostanra összesen négy futárral működik a futárszolgálat.
Fél éve dolgozom itt, és én vagyok az orv-plakátolás koronázatlan királya
– mondja büszkén, a kezdeti feszengés után már teljesen lazán a 44 éves Károly, felidézve egy esetet, amikor a portást kicselezve, suttyomban sikerült egy színházi előadást reklámozó plakátot kiraknia egy egyetemi kollégiumban. Ott egyébként nem tilos a plakátolás, csak az épp ügyeletes portás valamiért nem engedte – teszi hozzá.
Károlyt, ahogy kollégáit: Csillát és Evelint is, hivatalosan a Nem Adom Fel Alapítvány foglalkoztatja, mint akkreditált munkahely. Ez egyfajta szimbiózis a futárcég és az alapítvány között: Leventééknek több energiája marad a vállalkozás-fejlesztésre, az alapítvány pedig plusz bevételhez jut ebben a felállásban.
A legtöbbet azonban valószínűleg maguk a futárok nyerik, akik úgy érzik, végre valami igazán hasznosat csinálhatnak. Mindhárman láthatóan nagyon lelkesek és örömmel csinálják ezt a munkát, amivel némi pénzt is keresnek. Igaz, nem sokat, ugyanis nem teljes állásban, hanem 4 órás munkaidőben dolgoznak.
De mi benne a speciális?
A Nagy Lépés Futárszolgálat a legtöbb dologban pont úgy működik, mint bármely más futárszolgálat: vannak állandó megrendelők, akiknek a szórólapjait vagy egyéb reklámanyagait kell eljuttatnia az előre leegyeztetett helyekre a futároknak.
Ezen kívül van a csomagküldés szolgáltatás, amikor a futárszolgálatok egy bizonyos határidőn belül vállalják, hogy egy kisebb méretű csomagot feladótól címzettnek, A-ból B-be eljuttatnak. A Nagy Lépés például Budapesten belül és vidékre is vállal kézbesítést 12-24 órán belül. A futárok gyalog vagy tömegközlekedéssel jutnak el a kijelölt helyekre.
Amit aspergeresekkel vagy autistákkal másképp kell csinálni, az főleg a tervezhetőséghez kapcsolódik.
A legtöbbjüknek nagyon fontos, hogy legyen valamiféle állandóság abban, amit csinálnak, így a legjobb, ha nem nagyon változnak a helyek, ahová el kell juttatniuk dolgokat. Vagy ha mégis, akkor az első alkalommal a legjobb, ha én is velük megyek
– magyarázza Krisztina, aki Károly, Csilla és Evelin mellett is ott volt, amikor először mentek a már bejáratott helyszínekre.
A gyógypedagógus azokra a kommunikációs helyzetekre is előre felkészítette a futárokat, amik adódhatnak például egy-egy szórólap-kihelyezés esetén.
„Ide magamtól nem nagyon jönnék”
Elismétlem még egyszer, hogy szórólapot hoztam, vagy ha kell, meg is mutatom őket és azt is mondom, hogy kinek dolgozom
– magyarázza Csilla, akit az interjúk után el is kísértünk az aznapra megadott helyekre. Egy kilencedik kerületi étteremben épp egy olyan pincérnő dolgozott, aki még nem ismerte Csillát, és elsőre nem értette meg a lány beszédét.
Csilla azonban a legkisebb feszengés nélkül hajtotta végre pontosan azt a feladatsort, amiről beszélt, lepakolta, és – hogy bizonyítsa: itt járt -, lefotózta a színházi programfüzet-stócot. Ezt mindannyian csinálják, így garantálható a megrendelőnek, hogy a reklámanyagok tényleg kikerültek.
Ezen az egy helyen kívül mindenhol már ismerős arcként fogadták Csillát, bár volt hely, ami zárva volt épp, ezért csak az ajtó elé kerültek a füzetek. Volt olyan is, hogy senki nem szólította meg a fiatal lányt, míg kihelyezte az anyagot.
Ide a nyolcadik kerületbe magamtól nem nagyon jönnék, nézz körül, mennyi itt a romos épület meg a szemét
– magyarázza nekem Csilla, miközben az Auróra utcán haladunk az egyik hely felé, ami a budapesti belvárosi fiatalok egyik legkedveltebb kulturális-közösségi tere és kocsmája is egyben.
A Nagy Lépés futárainak listáján ezen a szerdai napon több olyan szórakozóhely, kocsma vagy kulturális intézmény neve és címe szerepelt, ami az Abcúg fővárosi olvasóinak kapásból ismerős lehet,
A riportunkban szereplő hármas közül egyedül Evelin fordult már meg olyan szórakozóhelyen, ahová napközben szórólapot szokott hordani. „Több koncerten is voltam már ott, és bulizni is szeretek, leginkább a monori középiskolai barátaimmal szoktunk menni” – mondja a mosolygós fiatal lány.
Több éve ismerjük egymást
Ez persze nem azt jelenti, hogy Károly és Csilla egyáltalán ne járnának társaságba. Ők maguk is régebbről ismerik egymást, mint amikor kollégák lettek itt a Nagy Lépésnél.
Az Aura aspergeres klubba járunk mindketten
– meséli Károly, aki több, autistákból és aspergeresekből álló közösségnek is a tagja, a Delej utcai autista klubot említi még. Ezen kívül tánciskolába és tornázni is jár.
Károlyt egészen későn, csak 41 évesen diagnosztizálták Asperger-szindrómával, a bukaresti születésű és ott is felnőtt férfi már húsz éve édesanyjával élt Budapesten, amikor
végre magyarázatot nyert, miért is vagyok olyan más, mint a többiek
– fogalmaz. Károly saját bevallása szerint nehezen ismerkedik, és az átlag embereknél több időre van szüksége, hogy bizalmat építsen mások felé,
de azért a merészségem, a bátorságom megvan
– teszi hozzá, majd példaként felidéz egy friss élményt. A felújítás alatt álló Millenárisra ment előző nap szórólapokkal, ahol a munkálatok vezetője nem éppen volt képben, hogy Károly mit is keres ott, ráadásul nem is túl kedvesen beszélt vele.
Mondd meg, hány év, hónap, nap múlva jöhetek vissza, és rendben leszünk
– idézi fel Károly, hogyan vágta ki magát viccesen a helyzetben. De ezek csak kirívó esetek – mondja -, általában nagyon hamar megszeretik a helyeken, ahová rendszeresen visz reklámanyagokat. „Kávéval, üdítővel kínálnak, és olyan is volt már, hogy azt mondták, szeretnék, ha mostantól az ő szóróanyagaikat is mi terjesztenénk” – teszi hozzá.
„Sokaknak csak egy fogyatékos vagyok”
A verőfényes napsütésben a 9. kerület egyik menő sétálóutcáján igyekezve a következő hely felé Csilla azért árnyalja a képet egy kicsit. Egyáltalán nem egyszerű például barátságokat kötni autistaként ép emberekkel – mondja -, “mert sokan nem a különlegességet, hanem a fogyatékosságot látják bennem”.
A 23 éves Csilla, aki nagyon nem szereti, ha fogyatékosként hivatkoznak rá – végig speciális emberekként beszél az autizmussal élőkről -, egy speciális általános iskolába járt Budapesten, ahol csak sérült gyerekekkel volt együtt – barátai is innen vannak.
Középiskolába már egy átlagos szakközépiskolába jártam, ahonnan nincsenek jó emlékeim, mert a furcsaságaim – főleg a beszédem – miatt sokat cikiztek az osztálytársaim
– magyarázza a lány, aki bőrműves szeretett volna lenni. Ehhez azonban az érettségi után még egy évet a szakképzésben kellett volna töltenie, erről viszont lebeszélte az iskolai képzésfelelős.
Azt mondta, nem ajánlja, mert nincs meg a kellő ügyességem ehhez, és hát ki tudja jobban, ha nem ő. Én ezt teljesen elfogadtam
– meséli Csilla.
Neki nem ez az első munkája: egy ideig volt ételkóstoló a Nem Adom Fel Kávézóban, és dolgozott egy autista kisgyerekekkel foglalkozó gyógypedagógus segítőjeként is – utóbbit heti egyszer még most is csinálja.
Az eltévedés még benne van
A futárkodás azonban Csilla és Károly és Evelin életében is az eddigi egyik legnagyobb kihívás, főleg, ha egy-egy csomagkiszállításos megrendelés is beérkezik. Akkor a rutinból működő útvonalak helyett újakat kell használniuk, hogy eljussanak el a célpontba. Az útvonalat ilyenkor is mindig megbeszélik Krisztináék a futárokkal a telefonon, sokszor e-mailben vagy nyomtatva is megkapják, hogyan jutnak oda. „Amikor a második kerületből Csepelre kellett vinnem egy csomagot, sikerült is eltévednem egy kicsit” – mondja Evelin.
Az önállósodás mindhárom fiatal futár nagy vágya. Egyelőre mindegyikük a szülőkkel él, a jövedelmük pedig messze nem elég még arra, hogy külön költözhessenek, mégis, ezen az úton érzik fontos lépésnek, hogy ők is keresők lettek a családban.
Riportunk elkészülte utáni hír, hogy a Nagy Lépés Futárszolgálatot beválogatták az osztrák SozialMarie Díj 34 jelöltje közé. A cseh, osztrák, horvát, szlovák, szlovén és magyar szociális projekteket jutalmazó közép-európai díj pénzbeli elismerés mellett nyilvánosságot biztosít olyan projekteknek, amelyek új megközelítésmódokkal innovatív válaszokat adnak társadalmi kihívásokra.
