Az Abcúg írása.
2016-ban tovább növekedett a saját lakás vásárlását vagy építését ösztönző, így inkább a középosztálynak kedvező támogatások aránya a központi költségvetésben: bővült a családi otthonkedvezményre, azaz a csok-ra jogosultak köre, és a lakástakarék-pénztári megtakarítások támogatására is többet költ az állam.
Az alacsonyabb – és bizonytalanabb – jövedelmű csoportoknak lakhatási szempontból ezzel szemben lényegében elengedte a kezét a kormány azzal, hogy még 2015 év elején megszüntette a központi lakásfenntartási és adósságcsökkentési támogatást. Ehelyett – már másfél éve – az önkormányzatok saját hatáskörben dönthetnek arról, a megszüntetett ellátásokat helyettesítő települési támogatásból juttatnak-e egyáltalán a szociálisan rászorulóknak, és ha igen, lesz-e ebben lakhatási támogatás.
A tehetősebbek támogatása felé eltolódó, az igazi lakhatási szegénységgel semmit nem kezdő lakáspolitika rajzolódik ki a Habitat for Humanity Magyarország lakhatási szegénységről szóló, a 2016-os helyzetet elemző jelentéséből, amelyet kedden délután mutatott be a szervezet.
A csok sem reagál igazán a valós igényekre
Ami a családi otthonkedvezményt illeti, a Habitat által kikért és összevetett adatokból látszik, hogy még a saját szerkezetén belül is mennyire a jobb anyagi helyzetűek támogatására pozicionálták. Miközben a 2016-ban befogadott csok-igénylések 70 százaléka használt lakás vásárlására irányult, és csak 28 százalékuk vonatkozott új lakás építésére vagy vásárlására, a csok-támogatásokra fordított teljes összeg 60 százaléka jutott végül az új lakást építőknek vagy vásárlóknak, és csak egyharmada az egyébként többségben lévő használt lakást vásárlóknak.
A gazdagabbak támogatása az igazán szegények ellenében azt eredményezi, hogy a lakhatás területén is tovább nőnek a különbségek társadalom egyes rétegei között.
Egyáltalán nem csökkent például, sőt, nőtt azok aránya Magyarországon, akiknek megfizethetetlen a megfelelő helyen lévő, megfelelő minőségű lakás. A háztartások jövedelmének 2016-ban átlagosan 22 százalékát tették ki a lakhatással kapcsolatos kiadások az Eurostat adatai szerint, de a legalacsonyabb egy főre jutó jövedelmű rétegnél ez átlag 30 százalék. A háztartások 12 százaléka pedig a jövedelme 35 százalékánál is többet költ lakhatásra.
A jövedelmük legnagyobb részét, több mint 40 százalékot átlagosan, azok fordítják lakhatásra, akik magánszemélyektől bérlik a lakásukat, mert az albérletárak egyes vidéki városokban másfélszeresére, a fővárosban meg kétszeresére nőttek az elmúlt öt évben.
Ahogy azt ebben a korábbi cikkünkben, épp a Habitat információi alapján már írtuk, a legtehetősebbek mellett, akik megtehetik, hogy kényelmi szempontoknak megfelelően folyamatosan változtassák lakhelyüket, leginkább az alacsonyabb jövedelmű csoportok laknak albérletben. Ők pedig pont azért, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy saját ingatlant vásároljanak. Ők azok, akik akár jövedelmük több mint 35 százalékát a lakhatásukra költik. Nemzetközi statisztikák, mint például az Eurostat is, általában a 30 százalékot tartják a megfizethetőség határának.
A leszakadók a kis falvakban vannak
„Szegény lakástulajdonosoknak” nevezi a Habitat tanulmánya azokat a jellemzően kistelepüléseken, saját, de elégtelen minőségű (szubsztandard) házukban élő tulajdonosokat, akiknek nincsen pénzük megfelelő minőségű és fekvésű lakást, ingatlant vásárolni, vagy akár bérelni. Ezek a leromlott állapotú, gyakran wc és vezetékes víz nélküli, rosszul fűtött, ezért penészedő falú otthonok jellemzően az ötezernél kevesebb lakosú településeken találhatók.
A Habitat jelentése hangsúlyozottan kitér rá, hogy Magyarországon a romákat sokkal erősebben sújtják a rossz lakáskörülmények – a legrosszabb állapotú lakások is főként a romák lakta, a magyar települések kétharmadában megtalálható szegregátumok területén állnak.
Miközben az alacsonyabb jövedelmi csoportokba tartozók tehát még mindig iszonyú rossz minőségű otthonokban laknak, a lakásállomány minősége országos átlagban folyamatosan javul, e mögött pedig a már említett otthonteremtési programok hatását is látni kell, amelyek miatt a korábbinál gyorsabb ütemben épülnek új lakások és korszerűsödnek régiek.
Szociális tűzifa
A lakhatási szegénység egyik fontos részproblémája az energiaszegénység, amikor a lakóknak nincs elég pénzük arra, hogy otthonaikat megfelelően fűtsék, világítsák, és egyáltalán: annyi energiát használjanak, amennyire ténylegesen szükségük van. Az előző tél a hosszan tartó rekord hideg miatt különösen nehéz volt sokaknak – ebben a riportunkban mi is bemutattunk olyan háztartásokat, ahol a lakók nem tudták felfűteni otthonaikat.
Ezt az alapproblémát próbálja kezelni a szociális tüzelő program, amelyet a Habitat for Humanity jelentése részletesen értékel. Ez ugyanis egy azon kevés lakhatáshoz kapcsolódó támogatás közül, amelyik tényleg a legszegényebbeket segíti – a baj csak az, hogy egy elhibázott elosztási szempontrendszer szerint.
A szociális tüzelő program elég naggyá nőtte ki magát az utóbbi három évben: 2014-ben, 2015-ben és 2016-ban évente 3 milliárd forintot szánt arra a költségvetés, hogy az önkormányzatok tűzifa- vagy barnakőszén vásárlását támogassa, és így rajtuk keresztül ingyen tüzelőt juttasson az arra rászorulóknak.
Jut is meg nem is
Csakhogy – mutat rá a Habitat jelentése – ez a 3 milliárd forintnyi tüzelő nagyon egyenlőtlenül oszlik el az igénylő települések, de leginkább egyes országrészek között.
Hiába jut ugyanis összességében több támogatás az olyan elmaradott régiókba, mint az észak-alföldi, a dél-dunántúli és az észak-magyarországi, ezekben a megyékben több háztartás is részesül a segítségben. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében például majdnem 45 ezer család, míg Komárom-Esztergom megyében mindössze 1157 háztartás kapott tüzelőtámogatást.
Így az egy háztartásra jutó támogatási összeg éppen azokban a megyékben a legalacsonyabb, ahol a leginkább rászorulnak erre az emberek. Szélsőséges példa, de a problémát jól érzékelteti, hogy míg a Zala megyei Zebecke településen egy háztartásnak átlagosan 74 ezer forintnyi támogatás jutott, addig a Heves megyei Vécsen mindössze alig több mint 3 ezer forint.
A fő gond azzal van, hogy a támogatás önkormányzatok közötti szétosztásának kritériumai egyszerűen nem tükrözik az adott településen a szociális tüzelő iránti valódi igényt. Jelenleg ugyanis az alapján dől el, melyik önkormányzat mennyi pénzt kap erre, hogy hány közfoglalkoztatott és hány 80 év feletti lakosa van – ez pedig nem képes pontos képet adni a szociális rászorultságról.
A támogatás hatékonyságának növeléséhez az adott településen inkább a háztartások jövedelmi-szociális helyzetét és a támogatás felhasználhatóságát: a fa- vagy széntüzelésű berendezések számát kellene figyelembe venni az elosztáskor – javasolja a Habitat jelentése.
Ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy a tüzelőanyag-támogatás önmagában nem, csak akkor tud valódi segítség lenni, ha egy általános lakásfenntartási támogatás részeként adják, és közben a családok hozzá tudnak jutni forrásokhoz, amelyekből javítani tudnak lakásuk energiahatékonyságán.
Lehet, hogy ez az utolsó
A Habitat már hatodik éve készíti el lakhatási szegénység jelentését, de – mint a bevezetőben írják – ebben a formában lehet, hogy most utoljára. Már az idei jelentéshez kikért közérdekű adatokért is összesen több százezer forint összegű költségtérítést kértek az adatokat birtokló állami szervek, ami a Habitatot igazgató Szegfalvi Zsolt szerint a szervezet számára egyszerűen “kigazdálkodhatatlan tétel”.
Arra hivatkozva, hogy milyen fontosak az övékéhez hasonló független szakpolitikai elemzések, Szegfalviék mindenhol próbáltak ugyan méltányosságból díjelengedést kérni, de ezzel az érvvel csak kevés esetben jártak sikerrel.
