Beer Miklós és a kiadó engedélyével a SZEMlélek értékmagazin idéz a hamarosan megjelenő, Mindig velem címet viselő kötetből, amelyben a püspök árnyalja mindazt, amit Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke mondott a lombikprogramról.
Beer Miklóst püspöktársa megszólalása után sorra hívták tévék, rádiók, újságok. Nem akart beszélni. Úgy érezte, nem tudna olyat mondani, amivel előrébb vinné az ügyet, megbántani meg nem akart senkit. A kötetben a főpásztor elárulja, miért nehéz jól beszélni erről a témáról.
Számtalan ember él köztünk, aki mesterségesen fogant. És minden rosszul megválasztott szóval megbánthatjuk őket – és persze a szüleiket is –, amit senki nem akar. Nyilvánvaló az is, hogy egy mesterségesen megfogant gyermek is Isten gyermeke. Az élete épp olyan értékes, mint bárki másé. Ez nem is lehet vita tárgya.
Beer Miklós számára ugyanakkor a helyzet tudathasadásos, mert az egyház tanításával valóban nincs összhangban az eljárás. A püspök sorolja is, mi minden aggályos a keresztény hit szerint, de rögtön hozzáteszi, az egyház sem vonja kétségbe a gyermekre vágyó házaspárok jó szándékát.
Egyáltalán, az egész kérdést csakis az Úristen irgalmas szeretetén keresztül szabad megközelíteni. Szeretettel, megértéssel, odafigyeléssel. Senki fölött nem törhetünk pálcát. Inkább csendben oda kell ülni az érintettek mellé, és meghallgatni őket.
Nyilvánvaló, mekkora a fájdalom egy olyan asszonynak a lelkében, aki nem tud életet adni. Kétségek között szenved, gyötrődik. Még a Szentírásban is ott vannak a példák: Ábrahám felesége, Sára, vagy akár Erzsébet. Akiket egyébként idős korukban ért a csoda. Mert Istennél semmi sem lehetetlen. Mégis, papként, püspökként nem mondhatok mást: az egyház tanítása szerint egyedül Isten élet és halál ura. Ami azt is jelenti, hogy hívő lélekkel egyszerűen nem lehet szemet hunyni a megfogant, de meg nem születő életek, a „járulékos veszteség” felett.
Isten adja a gyermektelenséget is
A püspök senkit nem szeretne megbántani. Érti és érzi az érintettek gondját. A gondolatait azért osztja meg, hogy azoknak segítsen, akik vívódnak. Ő nem ítélkezik, az ő kiindulási pontja, hogy az élet elsősorban ajándék.
Ajándék, amelyet az Úristentől kaptunk. Később, amikor elérünk egy bizonyos életkort, és felnőtté válunk a gondolkodásunkban, az élet már feladatot is jelent a számunkra, amihez a felelősségünk is hozzátartozik. Ha azonban az életet ajándéknak tartjuk, következik belőle, hogy nem lehet megkövetelni. Nem lehet igényelni. Még kevésbé pénzért megvenni.
Sokszor mondom: nem mi választjuk meg a szüleinket. Sem azt, hogy mikor és hol születünk. Ezek ugyanis – szó szerint – velünk született adottságaink.
A főpásztor különösen megrázónak tartja, ha olyan pár szeretne gyermeket, amely korábban mindent megtett azért, hogy ne legyen.
Én azt gondolom, a technikai fejlődést Isten azért biztosítja számunkra, hogy azzal gyógyítsunk. Hogy a szenvedést enyhítsük. Nem pedig azért, hogy a helyébe lépjünk. Hívőként éreznünk kellene a különbséget.
Amikor valaki azt mondja, én akkor is megmutatom, hogy nekem lesz gyerekem, voltaképpen a teremtő Isten helyett akar dönteni. Mert nem fogadja el, hogy az Úristen mást szeretne tőle. Más életet szán neki, amiről nem akar tudomást venni.
Hol a határ?
Jézus tanításából Beer Miklós számára az következik, hogy Isten ajándéka a gyermek. Akinek nem ad, azt arra hívja, hogy másokra figyeljen, a keresztgyermekeikre, szüleikre, barátaikra, szomszédjaikra.
Nem tudom megkerülni: az Úristen a fogyatékkal élő gyerekeket is ajándéknak szánja. Márpedig a szüleik ereje véges. Hogyan fordulhat elő egyáltalán, hogy magukra hagyjuk azokat az édesanyákat és édesapákat, akik sokszor életük végéig hordják a keresztjüket, elfogadva az Úristen akaratát? Csak mert a magunk szempontjait nézzük, semmi mást.
Egy hívőnél sokkal nagyobb hangsúlyt kellene kapnia annak, hogy az Úristen egymásra bízta az embereket. Nem sajnálkozni, hanem tenni kellene az éhezőkért, az árvákért, abból kiindulni, mit tehetünk másokért.
Beer Miklós szerint a lombikprogram is példa rá, hogy az emberiség olykor már észre sem veszi, milyen határokat lép át, pedig az Istentől kapott tudománynál éppen ez a legnagyobb kulcskérdés.
És elértünk a végső kérdésekhez: mi az ember lét értelme? Az ember célja? Hogy kiküszöböljön az életéből mindent, amit problémának tart? Hogy a tudást felhasználva biológiai és kémiai eszközökkel győzze le a természetet? Kifejlessze a tökéletes embert? Arra már nem is vagyunk kíváncsiak, Isten mit szeretne?
Meggyőződése, hogy az orvostudomány célja nem lehet más, csak a gyógyítás. Szerinte az egyre gyakoribb meddőség okát kellene kutatni és megelőzni. Szerinte egy hívő elfogadja, hogy létezik egy nála nagyobb erő, a teremtő Isten, ezért nem, vagy csak kétségek között mer elindulni ezen az úton.
Mert úgy tanulta: a cél nem szentesíti az eszközt.
Beer Miklós szerint a kérdés a nem hívők szempontjából még izgalmasabb, mert ők úgy akarják alakítani a világot, ahogy jónak látják, náluk Isten nem szempont.
Én nem fogok ítélkezni senki felett. Jézus tanításából adódóan, felelősségem tudatában azonban irányt mindenképp szeretnék mutatni azoknak, akik meghallgatnak. Ha pedig valaki másként dönt, felé és a gyermeke felé is irgalommal és szeretettel fordulok. Mert szeretem mindannyiukat. Az élet titkáról, az Úristen szándékának elfogadásáról alkotott véleményünk viszont nem fog egyezni. És ha azt mondtam, hogy szeretettel tekintek rájuk, mit is mondhatnék azokról, akik kimondják, Uram, legyen meg a te akaratod? Azokról, akik felajánlják az életüket másokért. A legnagyobb tisztelettel, mélyen fejet hajtok előttük.
A harmadik interjúkötet novemberben jelenik meg Beer Miklóssal. Korábban az elsőt, Szeressek ott, ahol gyűlölnek címűt dogmadöntögetőnek neveztük, mert a főpásztor olyan nyíltsággal beszélt családról, gazdagságról, menekültekről, megosztottságról. Utána a püspök tovább mesélt, nem csak hívőknek. A címében Assisi Szent Ferencet idéző kötetre (Örömet hozzak, hol gond tanyázik) a dogmadöntögetés után már kerestünk igazán találunk jelzőket, mert ilyeneket mondott.
Olyan szépen és boldogan élhetnénk, ha tényleg keresztények lennénk, és nem csupán vallásosak.
