Osliba a zarándokok egy része gyalog érkezik. A falu szélén, a Szent Vendel kápolnánál kis időre megállnak, majd a hetvennégy éves előénekes és előimádkozó, akinek derekára kihangosítót rögzítettek, beleszól a mikrofonjába, és a menet máris folytatja útját a Madonnához. A gyaloglókat zarándok biciklisek előzik meg és zarándok lovasok. Az egyik lovon férfi, a másikon uszályos ruhájú fiatal nő ül, és begördül egy hintó is. Mindenki a Madonnához igyekszik, aki már nagyon öreg. Több mint háromszáz évvel ezelőtt érkezett a faluba, úgy hozták egy hajóval a Fertő tavon át; Esterházy Pál küldte el kismartoni várából azért, hogy megmenekítse a veszedelemtől.
A Madonna 77,5 centis és harminchárom ruhája van
Az osliak szeretik mesélni a múltat: „Megérkezett a hajó, kikötött a Fertő tó partján, ami akkoriban még itt volt, a lányok az út széléről a vadvirágokat letépték, és mind a Mosolygó Madonna elé szórták… Aztán az osliak úgy megszerették, hogy többé el sem akarták engedni, még akkor sem, amikor a veszedelem elmúlt, és Esterházy Pál kétökrös szekeret küldetett érte. Csakhogy épp nagy volt a sár. Akkora, hogy hiába erőlködtek az ökrök, a szekér nem mozdult. Ekkor elébe fogtak még két ökröt meg még kettőt… Már hat ökör próbálta a Madonnát Osliból elvinni. Már csupa vér volt a testük az erőlködéstől, ám a szekér nem mozdult… Így értette meg a falu Esterházy Pállal, hogy a Madonna nem akar elmenni, már ide tartozik.”
Az osliak az évenkénti körmenettel erre is emlékeznek. Elől fiúk haladnak, a fiúk zászlajával, őket követik a férfiak. Közülük a legöregebb a nyolcvanhat éves Tóth Csicsa – errefelé annyi a Tóth, a Fodor, a Bodrogi, a Kapui, a Horváth… meg a Varga, hogy muszáj mindenkinek ragadványnevet adni. Tóth Csicsa apja a falu megbecsült embere volt: Hany-őr az Esterházy uradalomban. Errefelé Hanynak nevezik a Hanságot, ezt a különös, lápos, mocsaras, tőzeges vidéket.
Szüzességi vizsgálat nincsen
Az eredeti ugyanis már túlságosan öreg ahhoz, hogy évenként körbehordozzák, de a másolaton is nagyon szép a ruha, és a helyiek szerint a másolat mosolya az eredetinél is megejtőbb. A szűz lányok között ott van Tóth Csicsa tizenhat éves unokája, aki gimnazista. Aztán jönnek a papok. Utánuk pedig a családosok, gyerekek, szülők, öregek, köztük Tóth Csicsa nyolcvanéves felesége, a Juliska. Ide-oda hullámzik a körmenet, és Juliska egyszer csak emlékezni kezd, hiszen ő is volt Mária-vivő szűz lány.
Osliban csak egyetlen egyszer történhetett meg az a csúfság, hogy egy tizenöt és fél éves leány„elvitte a Máriát, egy hónap múlva pedig lebabázott”.
– Hiszen én is csak egyszer lehettem Mária-vivő – mondja Tóth Csicsa felesége. – Mert akkoriban még sok volt a lány, harminc-negyven-ötven, és mindenki azon kapatozott, bárcsak rákerülhetne a sor. Nekem az édesanyám esküvői ruháját alakította át a mostohám, kis csillagfélék voltak azon, de nem annyira rikítós. Hiszen a többi szűz lánynak is jobbára csak úgy lett fehér ruhája, ha megörökölte, kivéve, ha olyan gazdag volt, mint a Malacos Gizus, aki tovább is tanulhatott. Az iskolában az öreg mester akarta volna, hogy menjek gimnáziumba, Sopronba, de eléje kellett állnom és azt mondani: tessék ide figyelni, az én édesapámnak nincsen annyi jövedelme. És ha el is mennék, nem érezném jól magamat, mert szegény édesanyám után, aki tüdőbajban halt meg, földek maradtak rám, három-négy hold, és most már az egész életem erről szól. És ha elmegyek gimnáziumba, a mostohám belegebed a sok a földmunkába, még akkor is, ha van lókapánk… Tóth Csicsát tizenegy-tizenkét éves koromban ismertem meg. Itt, az Öreg utcában. Álltam az artézi kútnál, ahová a nagylányok érkeztek azért, hogy megsirathassák Tóth Csicsát, mielőtt elviszik katonának. Három év múlva szabadságra hazaérkezett, én meg a kapuban épp az öreg disznó hátsóját böktem meg, hogy menjen már, amikor Tóth Csicsa meglátott. Errefelé az volt a szokás, a fiúk öt-hat évvel fiatalabb lányoknak udvarolnak. Az is szokás volt, hogy szombaton vagy vasárnap este az Öreg utca közepén a lányok összekarolva sétálnak, le-föl, le-föl, tizenötször-hússzor, akinek meg volt udvarlója, azok kettesben. Akkoriban az utca mindkét oldalán hársfák álltak, az egyiken két sorban, s aki nagyon szerelmesnek érezte magát, az az udvarlójával bement a hársfák alá. Aztán volt egy pap, akinek ez nem tetszett, és azt csinálta, hogy előbb bement kuglizni a kocsmába, ivott egy-két decit, aztán végigszaladt a hársfák alatt, ahonnan mindenkit kitakarított.
Hatvan éve házasságban, közös ágyban
– A mi házunk előtt – emlékezik Juliska – állt egy nagy pad. Szemben a kocsmával. Csak az volt a probléma, hogy folyton harminc öregember ült rajta, akik a lányokat lesték. Tóth Csicsa meg egyre azt akarta, menjünk végre a kapun belülre, de hogy lehetett volna, ha egyszer ott az a sok öregember. Így aztán, amikor sötétes lett, megálltunk a szomszéd fája alatt. Egy lányunk született, a Panni. Tanár az osli iskolában, és most már mi lettünk az öregek… Érdekes ember a papa. Hatvan éve egy ágyban alszunk, én lefekvés előtt minden éjjel hozzáhajolok, és azt mondom, ide figyelj, adok neked jó éjt puszit, mire azt feleli, nem nyalakodunk. Vagy csak akkor, amikor ő szeretné. Nyolcvan éves lettem, és az a vágyam, azt szeretném, ha még sokáig meglennénk a papával. Ketten.
Útban a Döri domb felé
Tóth Csicsa, a körmenet után a családjával megebédelt, aztán elugrott a Vén diófa vendéglőbe, ahol kávét szokott inni. Aztán a vejével meg az unokájával, a Mária-vivő Julcsival elindultak a Hanyba. A Döri dombhoz, ahol valamikor a házuk, a Hany-őr háza állt. Nádtetővel, hajópadlóval. Nem volt az kicsi, egy nagy szoba, egy nagy konyha, negyven lúd, negyven pulyka, csirke, disznó, miegyéb. Az állatok olyan szabadon éltek, hogy még a disznó is kijárt a rétre, s volt, hogy úgy malacozott meg, hogy ott, a réten csinált magának fészket. Nem volt rossz élet, az Esterházy uradalomban sok újat lehetett tanulni, mert gőzekével szántottak, a tejgazdaságban fehér ruhát, fehér gumicsizmát kellett húzni, a majorsági házaktól téglautak vezettek a gazdasági épületekhez, a cselédségi lakásokban pedig a harmincas évektől már villany volt…
Tóth Csicsa mérgelődik. Hogy minek kellett mindent fölszámolni, és mire volt jó 45-ben azt mondani, azé a föld, aki megmunkálja, 54-ben meg minden földet államosítani. „Csak egy hold háztájit hagytak meg. A Döri dombon lévő házakat is mind lerombolták, és téesz-tagoknak kellett lennünk. Aztán a két téeszből egyet csináltak, ma pedig már egy sincs… Amikor berukkoltam katonának, a Hanyból akkor kezdték kitermelni a tőzeget. Csakhogy mi úgy csináltuk, hogy a földet lehánytuk, a tőzeget kitermeltük, és visszaraktuk a földet. Most meg markolóval a tőzeget földestül hordják el kamionszámra. Hogy mi marad? Az agyag. Télen térdig érő víz áll benne, nyáron meg a béka szeme is kisül. A vad nem marad meg, kietlen területté válik.”
– Papa, – mondja Tóth Csicsa veje, – nézzük meg a Király-tavat! És elindulnak a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban. A tanösvényen, mely ahhoz a tóhoz vezet, amelyikben 1749-ben a kapuvári halászok egy tíz év körüli szörnyszülött gyermeket találtak. Kifogták, és a templomban Hany Istóknak keresztelték el. Botladozunk a Király-tóhoz vezető tanösvényen. Mintha a senki földjén járnánk, minden olyan elhanyagolt.
Hiszen itt a gaz megeszi a fákat! Hiszen ezeknek a fáknak már lejárt az idejük! Hiszen olyan elvadult minden, hogy ide már az állatok sem tudnak bejutni. Tiszta dzsungel, elhagyott világ, hanyagság van… Hol van már az a Király-tó!
– zsörtölődik Tóth Csicsa, és a Hany-őr nyolcvanhat éves fia fölmászik a deszkából ácsolt kilátóra, körülnéz, és azt mondja, hiába olvassuk a táblán, hogy „ez a Hanság egyik legjelentősebb lápi tava, ahol a halban gazdag vízben különösen jól érzik magukat a vidrák”, mert hogy itt nincs tó, csak egy egy méterszer kétméteres pocsolya, és hogy ő most azonnal lemegy innen, hátha mindjárt a kilátó is megszűnik, összedől alatta. „Tiszta dzsungel, mormolja, elhagyott világ, hol vannak a Hany-őrök.”
Ez a Dél-Hanság. A legmeghatóbbak a támasztógyökeres csíkos égerfák. Nevüket onnan kapták, hogy valamikor csíkhalak úszkáltak alattuk.
Itt is minden változóban van. Egyesek épp azt tárgyalják, hogy a faluban kezdenek kihalni az osztrák nyugdíjasok, s a gyermekeik már nem gondolják úgy, hogy ezek a házak aranyat érnének. Mások annak örülnek, hogy végre jönnek a faluba fiatalok. Családok, gyári munkások az ország északi és keleti feléből. Ózdról, Miskolcról… És ha gyermekeik születnek, akkor megmarad Osliban az óvoda, az iskola alsó tagozata…
A képre kattintva galéria nyílik:
