Bár az utóbbi években csökkent az öngyilkosságok száma, Európában a harmadik legveszélyeztetettebb ország Magyarország, ahol átlagban napi öt-hat befejezett öngyilkosság történik. A kísérletek száma ennek körülbelül tízszerese, vagyis minden nap 50-60 ember próbál véget vetni az életének.
„Úgy éreztem, egy nulla vagyok”
Nikolett harminc éves. Hat hete próbált öngyilkos lenni. Korábban is voltak kisebb kísérletei, de, mint mondja, nem ennyire „drasztikusak”. Mindig azt vallotta, hogy az ember ne fusson el a probléma elől, menjen tovább és hajtson. Világéletében hajtott is. Aztán eljött a pillanat, mikor nem bírta a súlyt.
– Milyen súlyt?
– Minden összejött, a családban, a munkahelyen, a barátaimmal… Majdnem meghalt a kiskutyám, aztán kórházba került az anyukám. A munkahelyen vezető voltam, tőlem várt a főnököm mindent, mégis megalázóan beszélt velem. Otthon is sok volt a veszekedés. Én alapból életvidám vagyok, mindenben megtalálom a pozitívat. De egyszer csak nem volt kedvem mosolyogni, se megállni beszélgetni, ha egy ismerős rám köszönt…
Négyen vannak testvérek, a korai válás után édesanyjuk nevelte őket. Hatéves kora óta táncol; mire tizenhárom volt, már egy tánccsoportban volt vezető, koreográfus. Aztán az egyik férfi tanárjukról kiderült, hogy „olyan” szemmel nézi a lányokat. Egy divatbemutatóra felkérte Nikolett csapattársait, de nélküle, mert oda „csinos lányok kellenek.”
Úgy éreztem, hogy elárultak, megaláztak. Azt mondtam, akkor menjenek mindenhová nélkülem, de kiderült, hogy valójában szükségük van rám, csak a divatbemutatóhoz nem vagyok elég szép. Amúgy is beteges önképzavarban szenvedtem: senki vagyok, csúnya vagyok, kövér vagyok.
Az öngyilkossági kísérlete előtti napon nagy veszekedés volt a munkahelyén, a főnöke élettársával támadt nézeteltérése, erre azonnali hatállyal kilépett. Megkönnyebbültnek érezte magát hazafelé menet, de hirtelen rázuhant a gondolat: mi lesz most? Ő volt a családfenntartó, albérletben laktak, bő nyolcvan százalékban a fizetésére támaszkodtak a többiek: az iskolás húga és pánikbeteg, depressziós édesanyja.
– Anyám is elkezdett veszekedni, hogyan tehettem ilyet. Úgy éreztem, egy nulla vagyok. Másnap folytatódott a veszekedés, de olyan szinten, hogy anyám összefüggéstelenül beszélt, mintha hallucinált volna. Akkor döntöttem. El akartam menni otthonról, hogy úgy csináljam, mert úgy nyugodtabb és tisztább. De közben megjöttek a bátyámék. A húgom őrjöngve sírt, verte a falat. Mondtam, orvost hívok anyámnak, de kiabált, hogy undorító vagyok, diliházba akarom csukatni. Bementem a szobába, bevettem anyám összes gyógyszerét. Aztán odamutattam az üres üveget, és mondtam, hogy remélem, most megdöglök.Amit akkor láttam…
Kinéz az ablakon, sír néhány másodpercet.
– Mit látott?
– Az arcát. Kiderült, hogy mégis szeret, mert olyan volt az arca. Aztán csak képek. Hangok. Anyám telefonál, fogom az ajtófélfát, fekszem az ágyon. Hányok a konyhában. Aztán azt hiszem, hogy álmodok, mert egy kórteremben fekszem és ott a bátyám, megpuszilja a homlokom. De később kiderült, hogy tényleg ott volt.
„A saját problémáimat én oldom meg”
A következő napokra foltokban emlékszik, de az orvos kérdésére azt mondta, nem tenné meg újra. Ezután felajánlották, hogy járjon a krízisintervenciós osztályra, amíg rendbejön. A környezetéből mindenki azt mondta, nyugodtan pihenjen. Most munkát keres, újra aktívnak érzi magát.
– Más problémája lehet az én problémám, de a sajátomat megoldom. A táncban, az iskolában, a kapcsolatban, a baráti körben, a munkahelyen, otthon, mindenütt, folyton olyanok találnak meg, akik támaszkodni akarnak valakire.
– Nem lehet, hogy ön is olyan embereket keres?
– Nem tudom. Így alakul. Pedig, bármilyen furcsa, igazából egyedül jól érzem magam. Mindenki akar tőlem valamit, de mikor nekem van problémám, nem érnek rá. Az nem fér bele a képbe. Mindenki mondja, hogy milyen fontos vagyok, de akkor, amikor segítek. Közben… áh!
– Közben azt érzi, hogy valójában nem fontos senkinek?
– Ha nagyon kétségbe vagyok esve, akkor azt érzem. Önző embereket találok magamnak, és elég későn veszem észre.
– Stabilnak érzi magát, vagy még mindig veszélyeztetettnek?
– Ez egy folyamat. Az elmúlt két hétben anyám kórházba került, az exem jelentkezett, hogy fussunk össze, és egy barátnőm is elkezdett jönni a problémáival, és azt mondtam, úristen, nem létezik, hogy azért maradtam életben, hogy még mindig csak a szar jöjjön… És az volt bennem, hogy jobb lett volna, ha sikerül… Néha olyan gondolataim vannak, hogy ki sem akarom mondani.
– Pedig nyugodtan kimondhatja.
Belenéz a szemembe.
Úgy érzem, hogy igazából senki nem szeret.
Elővesz egy zsepit. Viharszerű, gyors zokogás.
– Azt mondják rólam: „szerethető egyéniség vagyok.” De én úgy érzem, mintha valami hiba volna bennem, mintha nem lennék alkalmas arra, hogy szeressenek. Hogy én legyek a fontos valakinek, és nem az, amit nyújtani tudok.
– Amikor a kórházban feküdt, akkor nem tudott senkin segíteni, teljesen kiszolgáltatottá vált. Ekkor sem érezte, hogy törődnek önnel és szeretik? A bátyja valóban bejött, valóban homlokon csókolta.
– Jó, hát ez is igaz.
Elmosolyodik, de csak egy pillanatra.
A kapuőrök szerepe
Oriold Károly művészetterapeuta, a Lélekben Otthon alapítvány vezetője Skóciát említi pozitív példaként, ahol a magyar rátához hasonló volt az öngyilkosságok gyakorisága, mígnem a parlament döntött arról, hogy szakemberekből álló munkacsoportokat állít fel.
– Elérték, hogy a 45 év fölötti elvált, egyedülálló férfiak, mert ők a legveszélyeztetettebb csoport, háziorvosa kapjon a páciens születésnapja táján egy üzenetet, hogy szerdára hívja be őket, mert a statisztikák szerint szombaton buliznak, és általában hétfőn hajnalban lesznek öngyilkosok.
Leszerződtek a Glasgow Rangers focicsapattal, akik kiírták a pólójukra, hogy Choose Life, és elmondtak ilyeneket, hogy „nagyon könnyen kértem segítséget, amikor fájt a fogam, vagy amikor a cukorbetegségem kezdődött, ám mikor lelki problémáim támadtak, nehéz volt segítséget kérnem… de ma már tudom, hogyan kell.” A kampány hatására évi 12-15 százalékot javult a helyzet, és ma már Skócia nem tartozik a magas öngyilkosságú területek közé – állítja Oriold, aki szerint még mindig nagyon kevés rászoruló vesz igénybe mentális segítséget.
– Néha nehéz elhinni, hogy az illető komolyan gondolja. Szinte mindenki mond olyat, hogy Dunának megyek, kiugrom az ablakon, kinyírom magam, és van, aki ezt egyfajta zsarolásként alkalmazza… ha nem is minden esetben jelenti, hogy az illető csakugyan öngyilkosságot fog elkövetni, annyit mindenképpen jelez egy ilyen mondat, hogy „válságban vagyok, segítségre van szükségem” – mondja a Péterfy Utcai Kórház Krízintervenciós osztályának főorvosa, Szilágyi Simon.
Bérdi Márk pszichológus szerint ha egy családtag rendszeresen hall ilyet, megpróbál vele megküzdeni valahogy, és lehet megküzdési mód, hogy megpróbálja távol tartani magát a fenyegetettség-érzéstől.
– Az alapvető tanácsunk az, hogy minden ilyen jelzést komolyan kell venni – teszi hozzá a pszichológus. Nagyon fontos az ún. kapuőrök (gate keepers) szerepe, és itt elsősorban a háziorvosokra gondolok, de ilyen lehet a lelkész a pedagógus, bárki, aki találkozik a betegekkel. Legyenek készen arra, hogy észrevegyék a nyugtalanító jeleket, és próbálják őket valamiféle segítség felé terelni.
„Nem érdekel, hogyan, oldd meg!”
Az öngyilkossági kísérteteket az ún. violencia alapján is osztályozzák. Ez azt jelenti, hogy mennyire „erőszakosan”, vagy az életet és a testi épséget veszélyeztető módon fordult valaki önmaga ellen. E szempontból Ervin esete kirívónak számít. A baleseti kórház intenzív osztályától került a Péterfybe.
– Nyilván természetellenesnek tűnik, hogy valaki meg akar halni – mondja az ötvenes éveiben járó, élénk tekintetű, halk szavú, mosolygós férfi. – Sok minden közrejátszott, hogy természetes és logikus lett a számomra, hogy mivel alkalmatlan vagyok az életre, az egyetlen megoldás megszakítani az egészet Megpróbáltam magam szíven szúrni, aztán ez nem sikerült, de olyan erős volt az elhatározásom, hogy elvágtam a torkom. Összevarrtak, és ekkor jelent meg az osztályon Szilágyi főorvos úr. Ennek nyolc éve. Azóta egyszer sem próbálkoztam öngyilkossággal. Gyógyszeres kezelés alatt állok, pszichoterápiával kiegészítve.
Oldottan, szinte vidáman beszél, mintha nem is önmagáról, hanem egy harmadik személyről mesélne.
– Mikor kezdődött az, hogy „alkalmatlannak érzi magát”?
– Már kiskoromban azt hallottam, hogy „lehetetlen nincs, csak tehetetlen”, a panaszkodás nem opció. „Nem érdekel, hogyan: oldd meg!”– ma már tudom, ez a gyermekbántalmazás egy formája, hiszen leküzdhetetlen szorongásba taszít. Édesapám keveset volt otthon. Anyukám nem tudott szoptatni, elment háziorvoshoz, aki azt mondta, ne adjon tápszert; „rossz anyatej nincs, csak rossz anya, aki félti a mellét;” de annyira nem ment a szoptatás, hogy alultápláltság miatt hosszú időre kórházba kerültem. Nemrég értettem meg, hogy ez később kötődési problémákat okozott.
Az iskolás éveire úgy emlékszik, mint aki magányosnak érezte magát, de erről a környezete nem tudott, sőt: nyüzsgő, barátkozós gyereknek ismerték.
Az egyik tanárom tesztet íratott velünk, néhány szóval jellemezni kellett magunkat és egymást. Huszonnyolc vidám jelző mellett, amit az osztálytársaimtól kaptam, egyedül én jelöltem magam szomorúnak.
– Szerepet játszott?
– Ez inkább egy kettősség. Tudtam őszintén mosolyogni, közben szenvedni belül. Gyakran voltam vidám, de sosem boldog. A párkapcsolataimban sem tudtam feloldódni. De amíg nem történt meg az öngyilkossági kísérlet, számomra sem volt világos, hogy mekkora a baj van.
– Ne haragudjon, nem kötözködés, csak nem értem. Fokozódó depresszióról, súlyos lelki szenvedésről beszélünk. Azért csak van a folyamatban olyan pont, amikortól ez kívülről is látszik…
– Ha valaki a teljesítményeivel méri a saját értékét, nem fog panaszkodni, sőt, elleplezi, hogy vesztesnek érzi magát. Minél rosszabb volt, annál keményebben akartam bizonyítani, hogy kibírom. A családban érzelmekről beszélni nem volt divat. Édesapám néha felöntött a garatra és úgy vezette le a feszültségét, anyám pedig úgy, hogy eljárt a keze, mi meg ilyenkor igyekeztünk nem kéz alatt lenni. Édesapámat egyébként elvesztettük pont az öngyilkossági kísérletem évében. Hosszú szenvedés után halt meg. Ez történt augusztusban. Arról az évről, októbertől kezdődően, nincsenek emlékeim.
– A gyászra sem emlékszik?
– Arra sem. Arra igen, hogy másfél évet szenvedett, a végén iszonyú fájdalmai voltak, amit lenyűgöző önuralommal tűrt. Az utolsó percig, mikor pedig már tizenöt kilónyi daganat volt benne, igyekezett őrizni a látszatot, hogy nem is akkora a baj. A halála után, kora ősszel kezdtem nagyon elégedetlen lenni a teljesítményeimmel, és mások is jelezték, hogy nem dolgozom elég jól. Aztán másfél-két hónap emlékek nélkül. Az a pár napra viszont tűélesen megvan.
– Mi történt?
Volt egy baráti összejövetel. Amikor elindultam, megfogalmazódott bennem, hogy végeznem kell magammal. Kinéztem egy fát az út mentén, aminek nagy sebességgel neki akartam hajtani. Aztán eszembe jutott, hogy ez kiszúrás volna a társasággal, tönkretenném az estéjüket. Így hát elmentem, együtt voltunk, jól éreztük magunkat.
– Jól érezte magát, bulizott, miközben meg akart halni.
– Igen, oldott voltam, nem éreztem feszültséget. Másnap reggel ott ébredtem, és ugyanazzal az elszántsággal hajtottam a helyszínre. Hogy biztosra menjek, a biztonsági övet a nyakamra tekertem. Az utolsó pillanatban elvétettem a fát egy előzés miatt, kisodródtam az út szélére. Megállapítottam, hogy ez sem sikerült. Hazamentem, mindent elrendeztem. Este, mikor mindenki lefeküdt aludni, levonultam a pincébe a konyhakéssel.
Hallgatunk, Ervin megint elmosolyodik. Látom, hogy érti, érzi a zavaromat.
„Jön valami, valami sötét árnyék”
– Hallottam, hogy a párom keres, szólongat, aztán jön lefelé a lépcsőn. Hallottam a rémült hangját, azt is, ahogy telefonál, én pedig megfogalmaztam magamban, hogy ezt is elrontottam. Orvosok jönnek, és innentől filmszakadás. Rengeteg vért vesztettem, itt az intenzív osztályon tértem magamhoz. Mikor a főorvos úr bent volt nálam, csak bólogatni és a fejemet ingatni tudtam.
– Miről volt szó először?
– Tisztáztuk, hogy leteszek a további próbálkozásokról, belátom, hogy ez nem volt jó döntés; és ha fizikailag stabilizálnak, jelentkezem nála, hogy elkezdje a pszichiátriai kezelésemet.
– Mit szólt a környezete?
– Mindenki nagyon megdöbbent. A párom máig érzi a stressz utóhatásait. A pincébe nem szeret lemenni, hiszen ott talált meg egy vértócsában. Szorong, amikor külön szervezünk programot, vádolja magát, hogy nem volt mellettem, nem tudja feldolgozni, hogy nem vette észre időben a bajt.
– Most hogy érzi magát?
Másfél hónapja vagyok túl egy újabb mély szakaszon. Képtelen voltam érzéseket átélni. Nem akartam öngyilkos lenni, de rosszul éreztem magam. Időnként befelhősödik és esik odabent, de már nem teszek úgy, mintha nem történne semmi. Segítséget kértem, gyógyszert váltottunk. Aztán egy nap lementem kenyérét, és elmosolyodtam , hogy milyen szép rózsaszínek a cseresznyefa lehullott szirmai, és megörültem, hogy igazi érzéseim támadnak. Aztán sikerült egy romantikus filmet végigbőgnöm. Jó volt érdeklődni valami iránt újra, hallgatni a zenét, követni a történetet.
– Mi az első jele annak, hogy újabb depressziós időszak közeledik?
– Például az, ha az íróasztalomon ott a rendetlen kupac, és nincs kedvem, se erőm elpakolni. Ez apróság, de arra utal, hogy kezdődik, hiszen nem szoktam rendetlen lenni. Ilyenkor jön valami, valami sötét árnyék. De nagyon sok munka van abban, hogy tudok beszélni róla. Jártam egy önsegítő csoportban, ahol felszabadító volt, hogy ismeretlen emberek képesek nyíltan beszélni az érzéseikről. Megvilágosodásként hatott, hogy az „attól szorongok, hogy ”, „amiatt haragszom, mert” típusú mondatokat ki lehet mondani, sőt, ezekre lehet értelmesen válaszolni, és ez segít, hogy az ember megértse, mi zajlik benne.
– Létezik racionális öngyilkosság? – kérdezem a pszichológust.
– A racionális részünk túlélni akar – feleli Bérdi Márk. – Létezik tervezett öngyilkosság, ami súlyos rizikófaktor, de ilyenkor is megmarad a vágy az emberben, hogy állítsa meg valaki ezen az úton. Bármennyire meg akart halni, az a tény, hogy beül a csoportterápiára, azt jelenti, hogy valami még életben tartja. Azért vesz részt a beszélgetéseken, mert vágyik rá, hogy segítséget kap, és a dolgok fordulhatnak jobbra. És amíg ez így van, lehet segíteni. Vannak különösen veszélyes helyzetek, de nincs reménytelen eset.
