Lili és Dóra ikreket nevelnek, a fiúk nemsokára másfél évesek lesznek. A két, harmincas évei végén járó nő egészen más közegből érkezett, és bizonyos értelemben nagyon különbözően élik meg a kapcsolatukat is. „Nekem korábban mindig pasijaim voltak, aztán váratlanul megszerettem Dórát, de ettől még továbbra sem érzem úgy, hogy meleg lennék, csak történetesen egy lány lett a párom. Így aztán nekem az egész szocializációmból kimaradt, hogy bármit is rejtegetni kellene, és egy pillanatra mindig meglepődöm, amikor valaki meglepődik rajtunk” – mondja a terebélyes budapesti, értelmiségi családban felnőtt Lili.
Dóra azonban egy kétezres kis faluból származik, ahol botrányos dolognak számít az ilyesmi, gyerekkora óta kísérik azok a nehézségek, amelyeket nemi identitása miatt meg kellett élnie, ennélfogva sokkal tartózkodóbb az idegenekkel. „Az utcán én állandóan nyúlok a keze felé, ő meg elhúzza, mert abban nőtt fel, hogy nem sétálunk kézen fogva. Én meg abban, hogy igen, és nem számít, hogy ki van a kezem másik oldalán. Teljesen más a világlátásunk ebből a szempontból” – magyarázza Lili.
A kedvemért talán a gyereket is kedvelni fogja
„Amikor komolyra fordult a kapcsolatunk, Lili felvetette, hogy bár nincs tapasztalata az ilyen kapcsolatokban, de nagyon szeretne gyereket” – meséli Dóra. „Én viszont egész életemben úgy gondoltam, hogy nekem ez nincs a kártyáim között, ezért ezen a kapcsolaton talán van egy lejárati dátum emiatt. De nagyon jó volt együtt, és gyorsan kiderült, hogy dehogyis akarok én bárhová menni. Így amikor újra előhozakodott a témával, halálra rémültem. Aztán idővel egyre jobban hozzá értem a gondolathoz, majd egyre jobban szívügyemmé vált, amiből aztán egy hihetetlen szerelem lett a gyerekek iránt.”
„Én először arra számítottam, hogy lesz egy gyerekem, akit rettenetesen szeretni fogok, és a kedvemért talán majd Dóra is kedvelni fogja” – veszi át a szót Lili.
Hogy ha eléggé szeret, akkor velem marad akkor is, ha keresztülverem ezt a rögeszmémet. Nevelem majd a gyerekem, és mellette lesz egy társam is. Aztán végül ikreim születtek, arra pedig pláne nem számítottam, hogy ők hárman ennyire imádni fogják egymást, és Dóra lesz a világ legjobb anyukája.
Sosem volt kérdés
Zsuzsa és Sára tíz éve vannak együtt, öt éve össze is házasodtak. Kapcsolatuk nagy részében külföldön éltek, előbb Londonban, majd New Yorkban dolgoztak egy reklámügynökségnél. Kétéves gyerekeik között mindössze nyolc hét a korkülönbség, a kisfiút Zsuzsa, a kislányt Sára hozta világra, majd három hónappal később hazaköltöztek.
„Számomra soha nem volt kérdés, hogy lesznek gyerekeim, talán mert én is nagy családban nőttem fel” – mondja Zsuzsa, akiben 35 éves kora körül vált igazán erőssé a késztetés a családalapításra. „Mindenünk megvolt, az összes barátunk minket irigyelt, hogy mennyi kiállításra, koncertre, mindenféle exkluzív vetítésekre járunk.
Aztán egy idő után hiába éltünk New Yorkban, kezdtünk otthon maradni és sorozatokat nézni, akkor ért meg bennem, hogy eljött az ideje.
Melegsége dacára Tamásban sem kérdőjeleződött meg sosem, hogy szeretne gyereket. „A belső utunk a barátommal valójában nem különbözik egy hetero párétól, a technikai előkészületeken kívül nekünk is leginkább az ideális időpontban kellett kompromisszumra jutni, mivel én majdnem öt évvel idősebb vagyok, ezért kicsit hamarabb vállaltam volna gyereket.”
A baba még nem született meg, de már nagyon várják az érkezését. A kicsinek Tamás a biológiai apja – ennek további részletekről nem szeretett volna beszélni –, később pedig szeretnének egy kistestvért is, többek között azért, hogy a barátjának is legyen vér szerinti gyereke.
Kéne egy kis sperma
„Egy ideig az volt az elképzelésem, hogy meggyőzöm Dórát, tűrje el, hogy levarrok valakit a kocsmában, legalább szimpatikus ember lesz a gyerekünk apja” – mondja Lili. „Ezt azonban elvettük, mert nagyon nagy lutri, nem tudhatod például, hogy egy ismeretlen milyen örökletes betegségeket hordoz a génjeiben.”
„Én mindig is a spermadonor mellett érveltem, őket nagyon szigorú szűréseknek vetik alá, aki nem makkegészséges, azonnal repül” – teszi hozzá Dóra. „Egyszer egy majd’ kicsattanó úszóedző fiú mesélte, hogy tíz TF-es haverjával jelentkeztek egy jó pénzt kínáló spermabankba, hiszen ki, ha ők nem, és végül egyikük mintáját sem fogadták el.”
„Én meg sírva ellenkeztem, hogy ezek szerint hiába voltak jobbnál jobb pasijaim, ugyanis hiszek abban, hogy ember azt szereti meg, akivel a legszuperebb utódokat tudná létrehozni.
És hát honnan tudnám egy anonim donorról, hogy szeretném-e vagy sem?
– idézi fel a kételyeit Lili.
Ott volt még a harmadik út is, a legjobb meleg fiúbarát, akit Liliék meg is kérdeztek, akarna-e harmadik szülőként szerepet vállalni a családjukban.
„Persze itt is két lehetőség merült fel: menj be a fürdőszobába, add ide a cuccost, és köszönjük, de én felvetettem, hogy legyen ő is része az egésznek, mert azt képzeltem, hogy három lábon állni jobb, mint kettőn. Nagyon korrekt módon azt felelte, hogy boldogan, de ő maga is annyira szeretne gyereket, hogy nem tudja megígérni, hogy idővel beéri majd az alkalmi apa szerepével;
előfordulhat, hogy elmegy az esze, és ablakunk alatt fog bömbölni, hogy adjátok ide a gyereket.
Zsuzsáék is hasonló dilemmák közt őrlődtek, először úgy gondolták, a legjobb lenne egy olyan ismerős, aki nem akar belevonódni a családi életükbe, de a későbbiekben rá lehet mutatni, ha a gyerek az apja felől érdeklődik.
„Volt több olyan fiú barátunk is, aki határozottan állította, hogy persze, imád minket, áll rendelkezésünkre, aztán minden esetben rájöttünk, hogy valójában nem őt kell meggyőzni, hanem a barátnőjét vagy a feleségét. És volt olyan is, aki rögtön azt kezdte tervezgetni, mikor kinél legyen majd a gyerek.
Abban a pillanatban lettünk biztosak benne, hogy ezt nem akarjuk. Mi így vagyunk egy család, nem akarunk plusz feltételeket és – egyébként teljesen jogos – követeléseket.
Zsuzsáékat az amerikai orvosuk is óva intette, hogy ismerőst válasszanak, az ő tapasztalata szerint ez szinte mindig bonyodalmakhoz vezet. „De mit mondunk majd a gyereknek, akinek így még a lehetőséget sem adjuk meg, hogy megismerje az apját, kérdeztem. Az orvos erre kicsit értetlenkedett. Hogyhogy mit? Hát azt, hogy olyan csodálatos világban élünk, hogy ti apa nélkül is megszülethettetek, és vannak emberek, akik ebben segítettek nekünk. Ahogy ő ezt megfogalmazta, annyira egyszerűnek és egyértelműnek tűnt, hogy ez a helyes út, de amikor elkezdtünk donort keresgélni, éjszakákon át rágtam a körmömet, hogy ez így nem lesz jó. Ennek az elfogadása volt a legnehezebb az egészben. Később a spermabankban is kérdezősködtem a kiválasztott fiúról, az ott dolgozó lányok meg győzködtek, hogy tök helyes és jó fej.”
Végül aztán Zsuzsa és Lili is megbarátkozott a donor gondolatával, és mindketten azt mondják: amikor teherbe estek, mindez már egyáltalán nem számított,
Azt képzeltem, hogy az a kisfiú képről lesz a gyerekem
Liliék tudatosan választottak külföldi donort. „Bár egy mintát csak négy sikeres megtermékenyítéshez használhatnak fel, mégis volt egy olyan becsípődésem, hogy Magyarország picike ország, véletlenül bele fog szeretni a saját testvérébe, és akkor disznófarkú unokák születnek. A döntésnek egyébként nagyon örültek a spermabankban, mert szinte mindenki ragaszkodik a magyar donorhoz, de abból olyan kevés van, hogy születni kell rá. Végül aztán kaptunk egy szobát meg egy paksaméta A4-es lapot a donorok adataival: magasság, súly, szeme, haja színe, foglalkozás, végzettség és vércsoport, slussz.
Ott rakosgattuk, csoportosítottuk a srácokat, hogy ez törpe, ez rendőr, ez meg dagadt – mind dánok voltak. Végül egy nagyon magas, sovány, szőkésbarna informatikus fiút választottunk, egyszerre nyúltunk rá a papírra, hogy ez lesz az.
Zsuzsáéknak New Yorkban gyerekkori képeket is mellékeltek a donorjelöltek adataihoz. „Nagyon fura élmény volt, és mivel csupa kisfiúról készült képet nézegetsz, hirtelen valahogy nem is gondolsz arra, hogy lányod is lehet. Sárának egyszer ki is csúszott a száján: milyen érdekes, hát itt egy lány sincs – aztán persze gyorsan a fejéhez kapott. Amikor pedig kiderült, hogy fiam lesz, a szülésig végig az a kép volt bennem, hogy az a szupercuki szőke fiú lesz a gyerekem, akit a fotón látok.”
Rám nézett, és ikreim lettek
Zsuzsa és Lili is inszemináció segítségével esett teherbe, hormonkezelést egyikük sem akart. Lili az első klinikára két hónap várakozás után kapott időpontot, hogy aztán sírva távozzon onnan. „Hiába bizonygattam, hogy még sosem próbáltam teherbe esni, egyszerűen arról van szó, hogy nincsen otthon sperma, az orvos elég bunkó módon közölte velem, hogy így negyvenévesen ennek már semmi értelme – akkor voltam 36 –, mintha egész életében csak egy könyvet olvasott volna, aminek az a címe, hogy Lombik. Ezután egy másik klinikán bejelentkeztem az első szabad időpontra, ahol az orvos szintén nem kecsegtetett túlságosan, azt mondta, hormonok nélkül mindössze hat százalék az esély, de hát az én pénzem, rajta próbáljuk meg. Végül is érthető ez a hozzáállás, hiszen nekik jobbára meddőségi problémákkal küzdő párokkal van dolguk.
Aztán a doki kábé csak rám nézett, és bumm-bumm, abban a pillanatban ikreim lettek.
Zsuzsának viszont jóval nehezebben jött össze, három klinikát is megjárt, szerinte másfél évet elvesztegetett a túlzott görcsöléssel és a hormonkezelés elutasításával, amibe végül aztán beleegyezett, és így második alkalomra sikert értek el. Mivel ekkor már 37 évesek voltak, és Sára is szeretett volna szülni, ráadásul nála nem működött minden tökéletesen, az orvos azt tanácsolta, kezdjen el ő is próbálkozni, mert könnyen lehet, hogy még tovább fog tartani. És mivel a donorok mintái viszonylag gyorsan „kifutnak”, szempont volt az is, hogy a gyerekek biológiailag is testvérek legyenek.
„Úgy gondoltuk, az lenne az ideális, ha egy-másfél év lenne közöttük, Sára viszont az első, az orvos által is még csak afféle tesztnek szánt kísérletre teherbe esett. Akkor én a harmadik hónapban voltam. Amikor eljöttünk az orvostól, kicsit sokkolva vágtunk keresztül a Central Parkon, és egyszerre világossá vált, hogy haza kell költöznünk a nagyszülők közelébe, mert ezt ketten nem fogjuk tudni menedzselni.”
Idézés a gyámhivataltól
Zsuzsáéknak nem volt kiérlelt elképzelésük arról, hogy itthon miként kommunikálják helyzetüket a külvilág felé. Ezzel akkor szembesültek először, amikor elmentek bejelentkezni a gyerekorvoshoz. „Sokáig szerencsétlenkedtünk, a védőnőnek zavarunkban külön-külön magyaráztuk, hogy most költöztünk haza, majd egymás után diktáltuk be a gyerekek adatait, ugyanazt a vezetéknevet és címet, mire ő egy idő ránk nézett:
de hát akkor maguk együtt vannak, nem? Miért nem ezzel kezdik?
De azért akadt negatív hivatali élményük is, amikor a gyerekek magyar születési anyakönyvi kivonatát intézték az önkormányzatnál. „Az amerikai okmányon az szerepel, hogy én vagyok az anya, a másik szülő pedig Sára, illetve a kislánynál fordítva, a gyerekek pedig mindkettőnk vezetéknevét megkapták. Amikor az ügyintéző nő ezt meglátta, egy ideig csak dörmögött maga elé, hogy jézusmária meg atyaúristen, aztán hívta a családügyis embert, aki ránézett a papírra, és azt mondta:
hát itt ilyen nem lesz.
„A gyerekek így végül csak az egyik vezetéknevet kaphatták meg, az ügyintéző pedig elvörösödve tájékoztatott, hogy a magyar állam nem ismeri el a kapcsolatunkat, de ha írunk egy kérvényt, hogy ők testvérek, és együtt neveljük őket, akkor meg lehet változtatni a nevüket. És közben többször megkérdezte azt is, hogy mennyire publikus ez a kapcsolat, amit nem nagyon értettem, hiszen éppen ezért mentünk be a hivatalba. Egyébként ott volt a szobában egy számítógép-szerelő is, aki végig nagyon helyezte a fülét.”
Lili is azt szerette volna, ha a gyerekek mindkét szülő vezetéknevét viselik, és bár a kórházban az anyakönyvvezető gyakorlatilag kinevette a felvetést, később sikerült elintéznie. „Amikor betelefonáltam a hivatalba, és elmondtam, miért is szeretném ezt, dermedt csend támadt, majd a vonal végén lévő nő azt mondta: ez jogi szempontból nem releváns. Amikor aztán már be volt adva a papír, jött egy csúnya hangvételű idézés a gyámhivataltól, hogy jelenjek meg egy bizottság előtt a gyermek apjának tisztázása érdekében. Biztos voltam benne, hogy a két dolog összefügg, és rettenetesen felhúztam magam, hogy mit képzelnek ezek. Végül is felhívtam az adott számot, ahol egy végtelenül kedves asszony elmondta, hogy ez csak egy formalevél, ő is tudja, hogy borzalmas stílusban van megfogalmazva, de csupán arról van szó, hogy ők ilyenkor hivatalból futnak még egy ilyen kört, nem akarom-e mégis megnevezni az apát.”
Zsuzsát azonban a mai napig nagyon idegesíti, hogy a gyámhivatal félévente megkeresi levélben és telefonon, és
Mindezt alighanem azért is erőltetik annyira, mert a hatályos magyar jog kifejezetten nehezíti az azonos neműek gyerekvállalását: nemcsak a közös örökbefogadásra nincs lehetőségük, de az egészségügyi törvény a mesterséges megtermékenyítést is csak házastársak, különnemű élettársak és ‒ bizonyos feltételekkel ‒ egyedülálló nők számára teszi lehetővé. Liliéknek ilyen értelemben szerencséjük volt, hogy nincsenek bejegyzett élettársi viszonyban.
„Elég alaposan utánanéztem, milyen lehetőségei vannak, hogy Dóra jogilag is szülővé válhasson. A válasz az, hogy semmilyenek. Én azt találtam ki, hogy amikor már nagyon terhes voltam, összehívtam a családtagokat, és mindannyian aláírtak egy papírt, hogy ha engem elüt a hajókötél, akkor ezek a gyerekek Dóránál maradnak, és mindannyian támogatni fogják abban, hogy fel tudja nevelni őket. Tisztában vagyok vele, hogy ez a bíróságon egy fecni, még polgári szerződésnek sem tekinthető, mert gyakorlatilag a törvény ellenében nyilatkozik, de nekem fontos, hogy ők ezt írásba adva megígérték nekem, innentől kezdve pedig teljesen mindegy, hogy hivatalosan az anyám vagy Dóri lesz-e a gyerekek gyámja.”
Mintha sikk lenne
Bár a törvényi szabályozás nem kedvező, Liliék a hétköznapban szinte csak pozitív reakciókkal találkoznak, ahogy az orvosok, nővérek is mindenhol természetesnek vették, hogy a gyerekeknek két anyjuk van.
„A legnegatívabb homofób élményem, amikor ültünk a kórház várójában a többi pár között, és a velünk szemben ülő nő jól hallhatóan odasúgta a férjének:
ezek leszbik!
De az első reflexe az embereknek inkább az, hogy még kedvesebbek lesznek, gondolom, hogy jelezzék, ez számukra oké, és én ezt végtelenül bájosnak tartom.”
Egyelőre Tamáséknak is hasonlóan jó élményeik vannak. „A magyar társadalom a felmérések szerint homofób, de nekünk eddig nem származott ebből problémánk, az ismerőseink sohasem bántottak, és arra számítunk, hogy nem lesz ez másként akkor sem, ha gyerekünk lesz. Ezt azok is megerősítették, akikkel eddig beszéltünk a témáról, tök nagy kíváncsiságot és támogatást tapasztalunk, hogy
milyen jó, hogy mi is családot szeretnénk, hogy nekünk ez fontos.
„Mióta megvannak a gyerekek, a környéken mintha jobban megjegyeznének és számon tartanának minket, az utca másik oldaláról köszönnek, integetnek, szélesen mosolyognak olykor olyan emberek is, akiket nem is ismerünk, mintha ez egyfajta sikk lenne. Kérdés, hogy akkor is így volna-e, ha az egyikünket Bélának hívnák; gyanítom, hogy nem, szóval kuriózumnak számítunk, de tényleg csak kedvességet kapunk mindenkitől” – mondja egymás szavába vágva Lili és Dóra.
Utóbbi hozzáteszi, amikor egy beszélgetésben fény derül a családi helyzetére, az emberek mintha sokkal jobban megnyílnának neki. „Az a benyomásom, hogy úgy érzik, megosztottam velük a nagy titkomat, így aztán ők is megosztják az övéket. Holott ebben nekem semmi titok nincs.”
A Facebookra ezzel együtt nem posztolnak közös képeket, többek között Dóra apjára való tekintettel, aki a mai napig teljesen elzárkózik a témától.
„Anyukámnál is egy folyamat volt, amíg elfogadta, de ő teljes mértékben az unokáinak tekinti a gyerekeket, imádja és rendszeresen látogatja őket, szinte naponta érdeklődik a hogylétük felől. Az apukám viszont nagyon konzervatív ember, amikor 33 évesen bemutattam Lilit, napokra magába roskadt, pedig azt hittem, hogy kamaszkorom óta tisztában van vele, hogy meleg vagyok.
Ő a világlátása és a félelmei miatt azt az utat választotta, hogy semmiről nem akar tudni, így a gyerekekről sem tud.
Nem teremt rá lehetőséget, hogy bármi személyesről, magánéletről szó kerüljön otthon, ezért inkább a gyereküléseket is kiveszem az autóból, amikor hazamegyek” – mondja Dóra.
A játszótér csodabogarai
Nem lesznek szomorúak a gyerekek, amikor majd megtudják, hogy nincs apjuk?
– kapta meg egyszer a kérdést Zsuzsa egy rokonától, a szüleik azonban nagyon örültek az unokáknak.
Az utcán vagy a játszótéren ugyanakkor nem mindig tudja jól kezelni a feléjük irányuló érdeklődést. „Amikor például Sára hintáztatja a kislányt, aki anyának hívja őt, aztán megjelenek én, és rohanni kezd felém hangos »mama« kiáltásokkal, akkor hirtelen nem értik, ki a bébiszitter,
vagy kinek ki itt a kicsodája.
Ha egyedül vagyok velük, csomószor megkérdezik, hogy ikrek-e, amire egy időben azt mondtam, hogy igen, mert nehéz egy idegennek elsőre elmagyarázni az egész történetünket, és nem is érzem úgy, hogy feltétlenül mindenkivel meg akarom osztani. Ilyenkor aztán csodálkoznak, milyen furcsa, hogy a kislány ennyivel kisebb, és akkor bólogathatok, hogy aha, igen, mert kislány. Aztán rájöttem, hogy hülyeség ez az ikrezés, mer már a gyerekek is értik, és persze tudják, hogy nem ikrek. Ha viszont csak azt mondom, hogy testvérek, akkor meg elindul a hitetlenkedés.
– De mennyi idősek?
– Kétévesek, és nyolc hét van köztük.
– Aha, akkor nem testvérek.
– De, az előbb mondtam, hogy testvérek.
– De az nem lehet!
– idéz fel egy jellemző párbeszédet Zsuzsa.
„És van az a reakció is, amikor valakinek elmondom, hogy a barátnőm szülte az egyiket – direkt nem használom a feleségem szót, nem akarok pukkasztani még egyet az amúgy is furcsa helyzeten –, én a másikat, ők testvérek, és így vagyunk mi egy család, amire az illető elgondolkodik, és mintegy nyugtázza nekem, hogy jó, végül is csak az számít, hogyan neveljük őket. Nem mintha szükségem lenne a megerősítésére, hiszen én egy kicsit hosszabb ideig gondolkoztam ezen. Persze ilyenkor inkább magukat győzik meg, hogy tulajdonképpen nincs bajuk a dologgal. Érthető, hogy csodabogarak vagyunk a szemükben, mégis érezzük a különbséget a külföldi ismerősökhöz képest, akiktől mindig csak azt hallottuk, milyen szerencsések a gyerekek, hogy két anyukájuk van. De a falusi rokonaim is sokkal egészségesebben reagálnak, mint az intellektuel anyukák a játszótéren. Ők egyáltalán nem értik, hogyan lettek a gyerekek, mondogatják például, hogy a barátnőm szülte kislány mennyire hasonlít rám, de nem is csinálnak nagy ügyet belőle.
»Jól van hát, nem értem, mindegy, aranyos babák. Jöjjenek le, festünk tojást!« Valahogy ide kellene eljutni, hogy az egész ne számítson.
A mikulásgyárban sem kérdezik
A szülőknek szegezett kérdéseket később bizonyára a gyereknek is fel fogják tenni a saját közösségeikben, ezzel természetesen minden beszélgetőtársunk számol, ám különféle stratégiákkal készülnek a jövőre.
„Sokat gondolkoztunk azon, mit fogunk válaszolni, ha a fiúk az apjuk felől érdeklődnek, mert hazudni nem vagyunk hajlandóak” – mondja Lili. „Végül azt találtuk ki – veszi át a szót Dóra –, hogy az emberek építőkockákból állnak össze, de vannak, akiknek nem áll rendelkezésükre minden építőelem, ilyenkor azonban jóságos emberek kisegítik őket. Ha pedig a gyerekek azt kérdezik, hogy miért nem ismerik ezt az embert, akkor azt mondjuk majd, hogy mi is minden évben viszünk játékot meg kabátokat a mikulásgyárba és a máltaiakhoz, és mi sem írjuk rá, hogy ezek tőlünk vannak, mert nem az számít, ki vitte oda.”
„Ezek a gyerekek egy borzasztóan szeretetteli életközösségben, érzelmi biztonságban fognak felnőni, azt remélem, hogy ez majd felvértezi őket” – mondja Lili.
Ha valamelyik megkapja az iskolában, hogy buzi az anyád, akkor nem ijed meg, hanem hazajön és megbeszéljünk. És szerintem óriási ajándék az is, hogy ők mindig ketten lesznek – ha kell – a világ ellen, nem lesz itt semmi baj!
Tamás szerint szerencsére ma már egy meleg párnak sem kell feltalálnia a spanyolviaszt, hiszen külföldön már negyven év körül van az első generáció, melynek tagjai azonos nemű szülők gyermekeként nőttek fel, létezik a témának szakirodalma, illetve számos olyan mese, amely ezt a családmodellt is bemutatja. „Nem az a stratégia, hogy majd a gyerek 12 éves korában veszünk egy nagy levegőt, és magunkhoz szólítjuk, hogy beszélnünk kell néhány dologról, hanem a fejlődési szintjének megfelelően végig teljesen transzparensen szeretnénk erről beszélgetni” – mondja Tamás, akiben az sem merült fel, hogy később a nevelési intézményekben titkolják a családi állapotukat.
Ha a bölcsődében hazudsz a gondozónőnek, akkor hogy várhatod el, hogy ő őszintén viszonyuljon hozzád? Milyen szülő vagy, ha egy ilyen fontos információt osztasz meg a gyerekedről?
Aztán persze lehet, hogy később szembesülünk az igazsággal, hogy jobb egy olyan helyen felnevelni, ahol nagyobb hagyománya van ennek a modellnek, és nem olyan szokatlan.”
Menni vagy maradni?
Zsuzsáék viszont alapvetően arra készülnek, hogy legkésőbb az iskola kezdetéig elköltöznek az országból, amire több indokuk is van. „Aggódnék amiatt, hogy egy állami intézményben nem minden tanár lenne elég nyitott ehhez a helyzethez. Stockholmban és Amszterdamban több olyan iskoláról is hallottunk, ahol a tanítók végigkérdezik, hogy kit nevel az anyuka, kit az apuka, kit a nagymama, és kinek van két anyukája vagy apukája. Sorban mindenki felrakja a kezét, a tanítók pedig azt mondják, na látjátok, ez mind egy család, most pedig rajzoljuk le őket. Ha jól tudom, Svédországban az alaptantervbe is belevették az azonos nemű szülőket. Itthon is vannak jó tapasztalatok, a bölcsis gondozónő például épp a minap mesélte, hogy amióta velünk találkozott, a kislányának már nem azt mondja, hogy »amikor majd neked is lesz férjed«, hanem hogy »amikor majd neked is lesz partnered, férjed vagy feleséged.«
Szóval néha azért elbizonytalanodom: sokan szeretnek minket, itt a nagy család, beíratjuk őket egy alternatív iskolába, és akkor minden jó lesz.
De van egy párkapcsolati szempont is, ami mostanában került többször szóba Zsuzsáék között. „Nagyon kevés időt töltünk kettesben, és amikor mégis el tudunk menni valahová, akkor sincs esélyünk semmi intimitásra. Nem azt mondom, hogy a metrón akarnánk csókolózni, New Yorkban sem csináltuk, de mégis, ott úgy élhettünk, mint egy pár, megfoghattuk egymás kezét, vagy adhattunk egy puszit. Ez itt eszünkbe se jut, ha véletlenül ösztönösen meg is fogom Sára kezét az utcán, azonnal kapcsolok és elengedem. Odakint valószínűleg akkor is átölelve sétálnánk, ha a gyerekekkel vagyunk, itthon meg úgy toljuk őket egymás mellett, mint két szingli, ami óhatatlanul kihat a kapcsolatunkra. Pedig az elején éppen azt határoztuk el, arra fogunk törekedni, hogy minél többféle családmodellt lássanak maguk körül, ha kell, elköltözünk, ha kell, a neten keresünk ilyen családokat és összebarátkozunk velük.
Tegnap a kisfiam fürdés közben váratlanul megkérdezte: hol van apuci? Nem tudom, honnan jött neki, és hirtelen nem is tudtam mit felelni rá, csak annyit, hogy hát itt van anyuci meg mamuci.
New Yorkban a mi kapcsolatunk teljesen természetes volt, jártunk olyan születésnapi buliban, ahol minden második gyerek két anyával vagy apával érkezett. Úgy érzem, abban a környezetben én is sokkal könnyebben tudnám elmondani a gyerekeknek, hogy mint a Johnnak meg a Jacobnak, nektek is két anyukátok van, és egy spermadonor az apukátok. Lelkileg nem vagyok kész rá, hogy ezt itt a semmiből kelljen megoldanom, és ez a bizonytalanság előbb-utóbb rájuk is kivetülne.
Az a baj, hogy engem is zavarnak az állandóan érkező kérdések és csodálkozások, ha pedig én nem vagyok elég erős ehhez, akkor hogy várjam el, ők azok legyenek, hogyan védjem meg őket a sérülésektől?
„Nyilván nekünk is egy nagy dilemma, lehet-e itthon meleg fiúkként gyereket vállalni” – mondja Tamás. „Most úgy látjuk, ennek több előnye lesz – család, egzisztencia –, mint hátránya, aztán lehet, hogy csalódni fogunk, és el kell innen menni. Az biztos, hogy ebben is a gyerek érdekeit kell nézni; abban a pillanatban, ahogy ő kárt szenved amiatt, mert Magyarországon élünk, változtatni fogunk, akár a saját rovásunkra is. Egy csomó ismeretlen dolog vár ránk: hogyan tudunk egy gyereket felnevelni egynemű családban, milyen nehézségekkel kell megküzdenünk, milyen kérdéseket kapunk majd tőle, érik-e majd bántások? De annyit biztosan elmondhatok már most:
ahhoz, hogy ez a gyerek megszülethessen, elképesztő mennyiségű erőfeszítésre van szükség, ami garancia arra, hogy ebben a családban nagyon várják őt.
