Meleg fénnyel megvilágítva, megnyugtató, nagypolgári környezetben, ódon könyvespolc előtt ül egy sármos férfi, főleg az arcát mutatják, néha csak a szemét, ahogy tükröződik benne a középosztály műveltsége, intelligenciája, és olyanokat mond, hogy
Nagyon sajnáltam őt személy szerint, de azt meg nyilvánvalóan nekem kellett megemészteni, hogy ő nem állt ki egyértelműen, és nem mondta azt, hogy nem lehetek én az elkövető.
Így nyilatkozta végig a kormánypárti médiát Bene Krisztián, a lúgos doktorként elhíresült kórházigazgató, Mikola István rokona, akiről eddig két bíróság mondta ki, hogy megtámadta és valami maró anyaggal leöntötte exbarátnőjét, akinek ezek után nem lehet gyereke és normális szexuális élete sem. Ő arról beszél, hogy nem ő volt, és nem érti, hogy az áldozat miért nem képes kiállni a nyilvánosság elé és tisztázni őt. Sőt, ebben a sztoriban igazából ő az áldozat: kellett egy bűnös, és valamiért pont őt találták meg, mert a hatóságokat csak a statisztika érdekli. A róla szóló Duna tévés riport szerkesztői eközben szerelemféltést emlegetnek, azaz azt sugallják, mintha megindokolható lenne egy ilyen tett.
Túl azon, hogy az egész mennyire abszurd, a lúgos doktor okosan intézi az “ügyet”: pontosan tudja, hogy mennyit számít a médiahátszél, még Magyarországon is, ahol ugye nem esküdtszék dönt. Privilegizált (gazdag, politikai kapcsolatokkal rendelkező), fehér (ez is fontos: képzeljük csak el, milyen jelzőket kapna, ha például cigány vagy arab lenne) férfiként (ez meg pláne fontos, ugye nem kell magyaráznunk?) pedig nagyjából ott, akkor és úgy szerepel a médiában, ahogy csak akar, főleg, ha egy erős bulvárfaktorral bíró, rettenetes bűnügyi sztori főszereplője. Hogy mennyire így van, arról mindent elmond, hogy a gyanúsítottnak saját sajtósa, bocsánat, média-tanácsadója van.
Az ügy most a Kúria előtt van; amíg az ítéletre várunk, nézzük meg, milyen tanulsága volt a korábbi eseteknek, amikor az elkövető vagy gyanúsított a médiát használta, és több-kevesebb sikerrel kimosdatta magát.
Bene nem jogerősen kilenc évet kapott, ugyanannyit, amennyit tavaly nyáron K. Szilárd, az ELTE fonyódligeti gólyatáborának fotósa. Ő 2014-ben követett a bokrok közé és erőszakolt meg egy lányt a táborban. Az aktus közben nemcsak fojtogatta áldozatát, hanem fotózta is, a róla készült száz képet tartalmazó memóriakártyával a szervezők futottak a helyszínelés végeztével a rendőrök után, másnap így szerencsére hiába kereste az elkövető ügyvédje.
Egy évvel az eset után, 2015 nyarán szólalt meg K. Szilárd az akkor még épelméjű hírműsorként működő Tényeknek. A kérdés persze itt is jogos: mit vártak a szerkesztők a gyanúsítottól, úgy, hogy a bizonyítékok már akkor sem tűrtek ellentmondást, a konkrét ügyről pedig nem is nyilatkozhatott? Maradt hát önmaga mentegetése és mások hibáztatása rébuszokban. K Szilárd szerint
amely félmondat minden hasonló ügy mottója is lehetne. A fotós szerint amúgy “még sokkal súlyosabb dolgok történtek a gólyatáborokban”, ezeket azonban nem részletezte, mert “megsértette volna” korábbi munkatársait. Így sajnos nem derült ki, mi lehet súlyosabb egy végigfotózott fojtogatós nemi erőszaknál, amely közben az áldozat, mint elmondta, azon gondolkozott, vajon hol fogják elásni utána. Ezzel egyébként azokat a hangokat erősítette meg, akik szerint “egy gólyatáborban megesik ez-az”, és akik “nem értik, miért kell kibukni az ilyesmin”. A legszebb mondat mégis arról szólt, hogy tettének hála hosszú távon tulajdonképpen még jobb hellyé is váltak az ilyen rendezvények:
Szerintem pontosan ideje volt, hogy a különféle egyetemi rendezvényeket kicsit jobban kontrollálják, és odafigyeljenek.
Az utóbbi évek másik emlékezetes esete, az Éden Hotel című trashreality körüli botrány már csak azért is tanulságos, mert ott nem az elkövető kezdte el a közvélemény manipulálására használni a médiát, hanem maga a médium, a TV2 mosdatta saját magát. Meg azért is, mert rávilágított arra, hogy sem a producerek, sem a közönség jó része nem úgy tekint a durva, erőszakos, fizikai, de konkrét aktus nélküli zaklatásra, mint szexuális bántalmazásra; ami történt, az a csatorna értelmezésében “durva nyomulás” volt inkább.
Nem tudjuk, milyen eligazításon vesznek részt a realityk szereplői szexuáliszaklatás-ügyben, de az egyik adásban egy Gábor nevű játékos egyértelműen messzire ment: ittasan befeküdt társa, Nóri mellé, fogdosta, szétfeszítette a lábait, majd mikor felfogta, hogy a nem az nem, ordítani kezdett vele. A TV2 azonnal közleményben védte a védhetetlent, csípőből csábításnak nevezve az agressziót. Hiszen először is maga Nóri sem gondolta, hogy erőszak:
Az első felvételen Nóri a másnapi reggelinél meséli el a társainak, hogy szó sem volt erőszakról, és aki ezt állítja, az kiforgatja a szavait, míg a másik, közel negyvenperces vágatlan videón Gábor és Nóri láthatóak az ominózus jelenetben, melynek végén egymás karjaiban alszanak el.
A nyilvánosságra hozott felvételen egyébként az is is látszott, hogy Gábor még sokáig próbálkozik fizikailag a félálomban lévő lánynál, majd ultimátumot ajánl:
Két opció van, vagy kiverem magamnak és rádverem, vagy kivered nekem, és elmegyek a földre.
A második érv még erősebb: azért sem lehet szó erőszakról, mert akkor a műsorkészítők közbeléptek volna. De nem léptek, így nincs is baj – világos, ugye?
Az ügyből hatalmas botrány dagadt, a csatorna kommunikációja pedig 180 fokos fordulatot vett: közölték, hogy hibáztak és kivizsgálják az esetet. Na jó, csak 175 fokosat: nem magát az erőszakot sajnálták ugyanis, vagyis azt, hogy nem léptek közbe azonnal, hanem azt, hogy mindezt adásba engedték, ami rossz üzenetet hordozott. Az eset még így is a nők elleni erőszakkal folytatott küzdelem kis győzelme.
Nincsenek adatok (honnan is lennének) arról, a bántalmazott nők milyen arányban tesznek feljelentést, vagy kérnek segítséget bármilyen hatóságtól, szakemberektől. Az biztos, hogy nagyon kevesen: az áldozatok csak elenyésző része szánja el magát, és vág bele a megaláztatásokkal, az ő kimondott-kimondatlan hibáztatásukkal járó procedúrába. Ezért is volt különleges Damu Roland ügye, amelynek mindkét főszereplője ismert, befolyásos celeb.
Az évekig húzódó, nyilvános oda-vissza üzengetésekkel, sárdobálással tarkított sztori részletes ismertetésére nem lenne elég a tárhely. Legyen elég annyi, hogy Damu exe, Vajna (akkor még Palácsik) Tímea egy este szakadt ruhában, sebesülésekkel, pánikba esve menekült a férfi lakásáról. Feljelentést tett és meggyőző bizonyítékokat mutatott be arról, hogy a színész rendszeresen és évekre visszamenőleg zaklatta. Celebekről beszélünk, azaz az egész ügy nyilvánosan zajlott Damu passzív-agresszív célozgatásaitól Tímea Facebookon terjedő leleteiig.
Damut – aki egy felpofozást elismert, és akiről sokat elárul a fenti videó második fele – minden bíróság bűnösnek talált, végül négy és fél évet kapott, igaz, nemi erőszak helyett testi sértésért. Három évet ült, mikor szabadult.
A közönség egy része hozta a szokásos áldozathibáztatást (“biztos ő is sáros volt, kiprovokálta, csak nem verték meg úgy, hogy nem csinált semmit”), a legtanulságosabb mondatot pedig Damu mondta ki az első fokú ítélet kihirdetése után:
Itt arról szól a történet, hogy Palácsik Tímeának van egy olyan barátja, aki ezt el tudta intézni, ennyi.
