5. Pócs János
Becsületére legyen mondva, hogy mindig lehet rá számítani. A jászapáti fideszes azon kevés kormánypárti képviselők egyike, akik hajlandóak megállni és tisztességgel válaszolni a parlamentben dolgozó újságírók kérdéseire, ráadásul rendre olyan véleménnyel rukkol elő, amit aztán lehet ízlelgetni, de legalábbis érdemes kiemelni a tudósításokban.
Pócsot érezhetően feldúlta, amikor recsegni-ropogni kezdett az olimpiai álom, alighanem ennek tudható be, hogy markonyi társaságnak nevezett 266 ezer embert, ami az érthető csalódottság ellenére is elhomályosult arányérzékre vall.
Ha országos népszavazás lenne, azt maximálisan támogatnám. Hogy egy markonyi ember eldöntse, hogy Magyarországnak mi jó, meg mi nem jó, az felháborító.
Az országos népszavazást az aláírásgyűjtés lezárása után hirtelen Bánki Erik is szorgalmazni kezdte, így az Országgyűlés gazdasági bizottságának fideszes elnöke is kis híján helyet követelt magának a listánkon, hiszen a Kúria korábban már kimondta, hogy a kérdésben nem írható ki országos referendum, amint az egyébként a pályázati anyagban is az szerepel.
Pócs azonban végül magabiztosan szerezte meg az ötödik helyet ezzel a mondatával, amelyről valószínűleg már sohasem fogjuk megtudni, hogy mit jelent.
Tudja, ez a történet már azért nem hiteles, mert ez az ügy a pártpolitikai csatározásokon meggyőződésem szerint sokkal jobban fölülmúlt.
4. Kósa Lajos
A forgó kamera előli elsasszézása óta nem mutatott be olyan fifikás manővert a Fidesz frakcióvezetője, mint ahogy sebtében megpróbálta rátolni a fővárosra ezt az egész olimpiai cécót:
Az olimpia Budapest ügye, az olimpiát városok rendezik, nem kormány, nem parlament.
Tarlós Istvánt azonban nem olyan faragták, aki szó nélkül hagyja az ilyesmit, a vélhetően amúgy is felpaprikázott főpolgármester visszakézből csapott vissza.
„Egyenesen arcátlanság, ahogy az olimpiarendezés ügyében Kósa Lajos, a Fidesz frakcióvezetője Budapestre, a fővárosi önkormányzatra hárítaná a felelősséget” – jelentette ki Tarlós, több fórumon emlékeztetve rá a nyilvánosságot, kinek a rögeszméje volt az olimpiarendezés.
„Ha Budapest lenne a felelős, miért kellett állami pénzeket költeni minderre, és miért lett kormánybiztosa az olimpiának, vagy miért szavazott a kérdésről – egyébként nagy többséggel – a magyar parlament?” – sorolta a kérdéseket.
Kósa ezek után nem is lázárjánoskodott tovább, inkább elmagyarázta, hogy nem úgy értette, és dorombolt egy sort a főpolgármesternek, akit érthető módon „felzaklatott az ellenzék árulása”.
3. Fürjes Balázs
Az olimpiai pályázat elnöke és kormányzati felelőse már önmagában is roppant kínosan érezhetné magát, hiszen a munkája úgy ahogy van feleslegesnek bizonyult, megy a kukába az egész. Szervezetével hiába vertek el tízmilliárdokat, a pályázat népszerűsége folyamatosan csökkent, a tömérdek közpénz sorsával nem volt hajlandó a nyilvánosság előtt elszámolni, és nem vette a fáradságot arra sem, hogy vitában érveljen a budapesti olimpia mellett.
A szomorú bukástörténethez méltó hattyúdal volt, hogy Orbánék éppen akkor jelentették be a pályázat lefújását, amikor Fürjes az utolsó utáni pillanatban végre rászánta magát, és a Corvinuson leült vitázni a monemtumos Fekete-Győr Andrással.
2. Gundel Takács Gábor
A népszerű műsorvezető karakán nyilatkozatban mesélte el, miért lett elege a köztévéből (más kérdés, hogy az exkluzív, mindenki által átvett interjút az Origo gyorsan eltávolította a saját címlapjáról ), ugyanakkor nem a legjobb érzékkel választott magának új elfoglaltságot.
Gundel Takács egy nappal a visszalépés előtt a Budapesti Olimpiáért Mozgalom szóvivője, ám ez idő is elég volt ahhoz, hogy egy jó ütemű mondattal emlékezetessé tegye BOM-os tevékenységét, amikor a pályázat visszavonásáról szóló felvetésre ezt válaszolta:
Szerintem hülyét csinálnánk magunkból a világ előtt.
1. Orbán Viktor
Képzelhetjük, mennyi lapot osztottak Tarlós Istvánnak és különösen Borkai Zsoltnak, amikor a miniszterelnökkel hármasban leültek megtanácskozni a hogyan továbbot.
Mindenki tudja, hogy az olimpiarendezés ideája Orbán fejéből pattant ki még 2001-ben, és nyilvánvalóan a visszavonulás is kizárólag az ő döntése volt. Hogy hónapok óta látványosan nem szólalt meg az ügyben, már előre jelezte a végkifejletet, hiszen a kormányfő olyankor szokott távol maradni a harcmezőtől, ha érzi, hogy veszíteni fog. Ebben pedig a mai napig csalhatatlanok a megérzései.
Természetesen ő hagyta jóvá a maximumra tekert új kormányzati kommunikációt is, miszerint az áruló baloldali ellenzék fúrta meg a korábban meglévő nemzeti konszenzust. Bár a pályázatot korábban támogató ellenzéki politikusok pálfordulását jogosan fel lehet hánytorgatni, ezt az érvelését talán még a legelhivatottabb hívek is csak fintorogva tudják lenyelni, hiszen korábban sosem volt szükség a baloldali pártokra a nemzeti konszenzus szajkózásához, elég csak legutóbbi kvótaellenes népszavazásig visszaemlékeznünk.
Akárhogyan is, Orbán Viktornak bizonyára nemcsak személyesen fájdalmas, de politikailag is óriási presztízsveszteség a pályázat visszavonása, és csak reménykedhetünk, hogy ezt nem a budapestieken fogja leverni.
