– Tessék, Négyessy Katalin!

– Kezét csókolom, a 24.hu hírportáltól keresem, és…

– Köszönöm, de nem aktuális!

– Mi nem aktuális?

– Hogy keres.

– De hát még el se mondtam, miért keresem.

– Akkor sem aktuális!

– Riportot készítünk a hétvégi időközi választásról, és az összes jelöltet szeretnénk megszólal…

– Nem aktuális.

– Ön a legesélyesebb jelölt, legalább kettőt hadd kérdezzünk.

– Nem aktuális. És most gordonkaórám van, leteszem.

– Hívjuk az órája után, jó?

– Akkor meg másik órám lesz!

– Hívjuk a másik órája után.

– Akkor meg gyakorolnom kell!

– Hát akkor hadd hívjuk a gyakorlás után.

– Nagyon sokáig gyakorlok.

– Estig Szentendrén vagyunk.

– Este is gyakorlok.

– Tíz percet kérünk, bármikor, alkalmazkodunk.

– Nem aktuális!

– Lesz esetleg valami kampányrendezvénye, ahol legalább fotót készíthetünk önről?

– Nahát!…

Szentendrére jöttünk, a művészek és művészetek városába, igazán pazar helyre. Odalent zajlik a Duna, a töltésen helyes kisiskolások szurkolnak az egymásba hasító, surrogó, csattogó jégtábláknak, fölöttük szikrázó eget szelnek vadlibák, a part menti kávépavilonban pelletkályhás langy, bambulós nyugi, az óváros kanyargós utcácskáin szellő kergeti le a készülő ebédek illatát, a Szamosban fülbevalós francia pár kártyázik csöndesen ötévesforma kislányával, tiszta giccs, jó giccs, és ha megunod, pár lépés a Ferenczy múzeum meg a Czóbel.

De mi nem szabin vagyunk, hanem azért autóztunk úgy húsz percet Óbudáról, hogy tudósítsunk a vasárnapi időközi önkormányzati képviselőválasztás kampányfiniséről.

Akkor inkább Czóbelt választják?

Jó, tessék indulni. Érdemes, már csak azért is, mert a múzeum most csütörtökön két hónapra kölcsönkapott egy kalandos sorsú művet, Czóbelnek a Párizsban készült Körhinta című festményét, melyet utoljára bő száz éve állítottak ki, aztán nyoma veszett, mígnem a közelmúltban egy budai lakásfelújítás során előkerült valamelyik sarokból (de szeretnénk mi is pár ilyen sarkot).

Na de Czóbel ráér, a nyolcak meg a magyar vadak szintén, nézzük a szentendrei közéleti nagyvadakat (és vizesnyolcasokat, bocs).

Az időközinek, melyet a pár hónapja meghalt fideszes Tolonics Gyula körzetében, a hetesben írtak ki, igazából semmi tétje, hiszen a tizenöt tagú városi testületet masszív narancstöbbség kormányozza. A területen lakók legfőbb gondja mostanában az, hogy hol álljon a mobiltelefon-hívásokat kezelő GSM-torony, téma még egy elhanyagolt játszótér és egy zsebkendőnyi park sorsa, valamint, mint mindenütt, az utak, járdák állapota – itt persze fontos anomáliák ezek, de nem rajtuk áll vagy bukik a nemzet sorsa.

Az országos politika mégis lesi a szentendrei hetest, hiszen ez az év első időközije, ráadásul úgy, hogy a tavalyi meg a tavalyelőtti választásokból kiderült: ha nem totál bénák és nem egymást kaszabolják az ellenzéki jelöltek, legyőzhető a kormánypárti favorit, lásd Veszprémet, Tapolcát, Ózdot, Salgótarjánt, Mezőtúrt, nem soroljuk.

Szóval: Szentendrén a fideszes jelölt nem csupán saját mandátumáért, hanem Orbánért is küzd.

A párbeszéd, amivel kezdtük ezt a riportot, a fideszkádéenpés induló, Négyessy Katalin gordonkistával zajlott. Alighanem ott követtük el a hibát, hogy az önkormányzatnál kértük el a számát, és mielőtt rácsörögtünk, utasításba kaphatta, szóba ne álljon újságíróval, mert abból csak baj származhatik, és tessék, igazolva a prekoncepció, hiszen jól ki is szerkesztettük abszurd dialógusunkat, sebaj.

Némi vigasz, hogy Négyessy főnöke, a Szentendréhez méltó, költői nevet viselő Verseghi-Nagy Miklós polgármester kifejezetten jó arc, s ő még szóba is áll velünk.

Dióhéjban némi előzmény. A várost 2006 és 2014 között a fideszes Dietz Ferenc vezette, és ha csak a tizede igaz annak, amit egyetlen nap alatt hallottunk róla, nem vásárolnánk tőle használt autót, a már meglévő kocsinkat pedig lelakatolnánk, lehegesztenénk, vasbetonszarkofággal fednénk, ha kilométeres közelében feltűnne az említett úr. Dietz tevékenységén még a sajátjai is kibuktak, így történhetett, hogy 2014-ben megpuccsolták őt, és a helyi Fidesz-tagság Verseghi-Nagyot tolta be polgármesternek.

Az csupán csillogó mellékszál, hogy Dietz nem a lecsóba ment, hanem érdemei elismeréseként egy budapesti főiskola kancellárja lett, azóta is ügyeli az universitas pénzének szakszerű, észszerű és törvényes költését; mindenesetre Szentendre megszabadult tőle.

Az amúgy villamosmérnök és hittantanár végzettségű Verseghi-Nagyról egy ellenzéki mondta nekünk, hogy „értelmes, tisztességes, nem lop”; és hát ennél nagyobb dicséret tán nincs is. Amihez annyit tudunk hozzátenni, hogy még az irodája is kulturált ennek az embernek, naná, hogy Czóbel lóg az íróasztala fölött, a többi kép pedig hathetente cserélődik, olyankor teázni hív művészeket Verseghi-Nagy, ez is tök rendben van. Meg az is, hogy amikor benézünk hozzá tíz percre, kapásból két fideszes hűbérúron élcelődik, előbb a zuglói Papcsák aranyozott vécécsészéin ül az élc, aztán Dietztől határolódik el egy félmondattal.

Könnyű neki, tőle tudjuk, hogy Zichy-, Bethlen– és Batthyány-vér keveredik ereiben.

A képviselőjelöltek között is akad induló, kinek főúriasan/regényesen cseng a neve, hiszen Négyessy Katalin első számú kihívója nem más, mint Helyes Imre, a Társaság az Élhető Szentendréért, a TESZ civilszervezettől.

Helyes diplomata volt, 1974-ben, a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében szerzett jogi diplomát, aztán szolgálta hazáját, minisztériumát negyven éven át Nicaraguától Los Angelesig.

Őt is hívjuk telefonon, majd kerek tíz percen át hallgatjuk, miért nem nyilatkozik „országos jelentőségű sajtónak”, a lényeg az, hogy „nem kívántunk és nem szeretnénk azon a terepen megjelenni, ami nem a mi terepünk”; ezen a mondaton nem találni fogást.

Helyes sündisznóállásának közvetlen oka, hogy decemberben a kormánybulvár azzal támadta be a TESZ-t, hogy az „SZDSZ romjain” létrejött álcivil brigád. Helyes ebből azt a téves (szándékosan nem azt írtuk, hogy helytelen) következtetést vonta le, hogy inkább nem kell szóba állni a médiával.

Helyes plakátjain nincs pártlogó, és esélyét növeli, hogy sem a Jobbik, sem az MSZP-DK-páros nem indít jelöltet az időközin.

A kormánybulvár úgy értesült, pontosabban azt állítja, hogy az országosan legerősebb két ellenzéki párt „összefogott a Fidesz ellen”, tette ezt a helyi szocik és a helyi jobbikosok heves tiltakozása ellenére.

Tény, hogy az MSZP-szórólapokon Helyes támogatására buzdítja a népet. A térségi szocik vezetője, Lontai Tamás ezt nekünk azzal indokolja, hogy a szocialisták országszerte támogatják a civileket, ha azok a Fidesz ellen indulnak harcba.

Mit szól ehhez a TESZ? Tiltakozik? Örül? Rezignáltan tudomásul veszi a kéretlen segítséget?

Jó, persze, ezt Helyestől kéne kérdezni, de Helyes ugye hallgat. Lontai meg azt mondja, hogy tárgyalt Helyesékkel, ám amikor a balos küldöttség felvetette, hogy szívjóságból teleszórólapozzák “szavazz Helyesre!” cédulákkal a hetest, a TESZ-esek „ültek némán, és néztek”. Vagyis nem szóltak rá semmit. (Azért ezt a szitut igazán megfesthetné valamelyik szentendrei avantgárd, mondjuk efZámbó, esetleg a politikai abszurdra fogékony vajdasági drMáriás; a cím: Megkukulnak a civilek a balosok balzsamos ajánlata hallatán.)

És mit mondanak a jobbikosok?

A város egyetlen radikális önkormányzati képviselőjére, Holló Istvánra tíz percet tervezünk, aztán félnapos kirándulás lesz a találkozásból. Holló természetesen kikacagja a kormánybulvárban megjelent vádat, azt állítja, Vonáék határozottan ambicionálták a jobbikos indulást, de helyben „megcsúszott” a párt: volt jelöltjük, ám az illető „családi okokra hivatkozva” két nappal a jelöltállítás finise előtt visszalépett. A hátralévő idő pedig, így Holló, „kevés volt, nem akartunk felkészületlenül a nyilvánosság elé állni, nem kísérleteztünk magunkon, nem vagyunk mi doktor Fleming”.

Hogy mi az a családi ok, titok, ezért csupán mérsékelten hisszük el az állítást. Azt azért nehéz elképzelni, miért nem elég két nap összegyűjteni néhányszor tíz, a jelöltséghez szükséges aláírást, és mit kell készülni egy olyan választókörzetben, amit Holló, mint a tenyerét (direkt), úgy ismer. Merthogy ismeri nagyon; furgonjába ülve komplett hely-, technika- és kultúrtörténeti kurzust kaptunk.

A GSM-torony kapcsán tanulunk az ősrobbanásról meg az általa máig hallható háttérzajról, az óceánt „Justice for Hungary” feliratú géppel 1931-ben átrepülő Endresz Györgyről, cserkészdzsemborikról, párizsi tűzvészről, a hátsókerék-meghajtás előnyeiről és revízióról, a Bujtor-féle Eötvös Csöpiről, Kossuth Cassandra-leveléről, Teleki két miniszterelnökségéről, a közeli Pilisszentkereszten megölt Gertrudisról és IV. Béláról. A tabakosok keresztjétől (nem, nem dohánytermelők, hanem bőrcserzők) csodáljuk a panorámát, megtekintjük a nyáron még egymilliárd forintért árult Ábrányi-villát, látunk két Norton-kutat, s befogadjuk működési elvüket, utóbb leparkolunk a Stara voda patak mellett, a bő száz éve a környék szőlejét elpusztító filoxéra-járvány emlékére állított Orbán-keresztnél, és az aktuálpolitikai áthallások miatt térdünket csapkodjuk a felirattól, miszerint „E PIIS FIDELIUM OBLATIS 1913”.

Végül persze a városi turul-szobornál fogunk talajt; kicsi ez a riport, hogy beletúrjunk ebbe a történetbe, akit érdekel, olvassa el a Narancsban, itt elégedjünk meg azzal, hogy Holló szerint a turul nem nyilas, hanem ősmagyar jelkép, és egyébként menjen a francba minden idióta, „mert hülyék minden oldalon vannak, nem gondolom, hogy például ma bakancsban masírozva kell kiállni a magyarság érdekeiért”.

Holló azt mondja, vasárnap jobbikos jelölt híján is el kell menni szavazni, de hogy kire, arról fogalma sincs. „A nemzeti érzésem arra biztat, hogy a fideszesre illik ikszelni, de a jóérzés nehezen vinne rá. Mondjuk ez a jóérzés azt se nagyon viselné el, hogy Helyesre szavazzak, hiszen mégiscsak jó elvtárs volt ő a hetvenes-nyolcvanas években, amiért persze nem kell kitaszítani a világból, de mégiscsak a helyén kéne kezelni.”

 

Na, a nagy sztorizásban ne feledjük, hogy a két introvertált esélyes mellett két esélytelen is indul a képviselőhelyért: az LMP-s Drávucz Zsolt, valamint a munkáspárti Pálmai Ferenc.

De mielőtt elmesélnénk a velük való találkozást, beszámolunk egy intermezzóról. Az utcán sétáltunk Hollóval, amikor a jobbikos képviselő ráköszönt egy decens úrra, majd felhívta figyelmünket, hogy „ő a TESZ egyik vezetője, Fülöp Zsolt”. Mi már túl voltunk a Helyes-féle abszurd telefonon, s kármentési szándékkal megszólítottuk a távolodó férfit.

– Legyen szíves!

– Mit akar?

– Ööö… Jó napot kívánok…

– …

– Riportot készítünk a vasárnapi időközi…

– Nem, kösz!

És el.

Szóval a kicsik.

Pálmai Ferenc a Munkáspárt Központi Bizottságának tagja, úgy sejtjük, sok évtizedes mozgalmi múlt történeteit hallhatjuk tőle. Ehhez képest kiderül, hogy mindössze négy éve lépett be a pártba, simán becsöngetett az utcáról, és villámgyorsan az élcsapat vezérkarába került.

Jó kiállású férfi, pártnak 2012-ig nem volt tagja. Annak idején autószerelő szakmunkásképzőt végzett Pesten, gyakorolta is a szakmáját, a Kádár-rendszer vége felé maszek műhelyt nyitott, közben leérettségizett, majd kommunikáció szakos diplomát szerzett, s beállt egy kereskedelmi rádióhoz reklámokat eladni. Most is vállalkozik, hogy mit, nem árulja el.

Nem ez az első közéleti megmérettetése, 2014-ben a közeli Tahiban indult önkormányzati képviselői és polgármesteri mandátumért, s negyvenhét szavazatot szerzett. A vasárnapi esélyeket tekintve realista, „százalékban meghatározni a magamtól elvárt eredményt nem volna feltétlenül cél”, inkább pártja népszerűsítésére hajt, arra, hogy „megismerjenek bennünket az emberek, megtudják, hogy mi vagyunk az igazi baloldal, a Munkáspárt elsősorban a bérből és fizetésből élő dolgozók mellett áll, valamint  azok mellett, akik nagy vesztesei a ’89-et követő változásoknak”.

Kérlelhetetlen proletárőszinteség jellemzi, miniinterjúnk kapcsán már előzetesen leszögezi, hogy „nem vágyom olyan kérdésekre, hogy mik voltak Lenin áprilisi tézisei, egyenes kérdésekre egyenes választ szeretek adni, és kellemetlen kérdésekkel nem foglalkozom”.

E megnyilatkozásából is kiviláglik, hogy pártelnöke, Thürmer Gyula téziseit osztva a párt modernizálásának híve, „elvakult propagandából” nem kér, és bár ragaszkodik pártja marxista alapjaihoz, azt mondja: “a régi dolgok távol állnak tőlünk, már nem vállalunk fel bizonyos részeket, mint például a padlássöprések, a munkatáborok, a népellenes tettek, az ötvenhat utáni megtorlások, az akasztásokról nem gondoljuk, hogy feltétlenül jó megoldás volt”. Sőt: „A közbeszédben történő elvtársazás sem szerepel a prioritásunk legfelső fokán.”

Kérdezzük a Központi Bizottságban zajló munkáról, az ülések gyakoriságáról, konkrét döntésekről, ám falba ütköztünk: „Elég sűrűn találkozunk, maradjunk ebben. Nem emelnék ki egyetlen döntést, nem biztos, hogy tisztességes lenne, sok döntést hozunk, s ezek mind a baloldalisággal függenek össze.”

Értve vagyunk.

A negyedik jelölt, a zöld Drávucz Zsolt fővárosi kerületi lapokban tudósított önkormányzati eseményekről, most vállalkozó, de hogy mivel, ő sem árulja el. Az LMP-be fél éve lépett be, a szentendrei alapszervezet alapító tagja; a héten irodát nyitott a Fő utcán. Ennek kapcsán született vadi új szlogenjük: „Mi nem bázisállomást, hanem bázist építünk Szentendrén.”

Drávucz, miként jelölttársai, elsőként a már emlegetett GSM-torony ügyét oldaná meg, mégpedig úgy, hogy semmissé nyilvánítaná az önkormányzat és a mobilszolgáltató közötti szerződést, újratárgyalná az egészet, ügyelve a lakosság folyamatos tájékoztatására.

Hát az újratárgyalásra nem lesz mód. Este belefutunk egy lakossági fórumba, ahol a polgármester beszél arról, hogy „nem lesz antenna, és a szolgáltatás minősége nem romlik”. Amit nem tudunk máshogy értelmezni, mint hogy az a bizonyos torony átkerül a város egy másik választókerületébe. Ahol történetesen nincs időközi választás.

Ennél szívmelengetőbb hír, hogy a lakossági fórumon megpillantjuk a polgármestere balján helyet foglaló Négyessy Katalint, aki ezek szerint sikeresen befejezte mind gordonkaóráit, mind a gyakorlást.

Ekképpen mutatkozik be választópolgárainak: „Négyessy Katalin gordonkaművész tanár vagyok, a szentendrei Vujicsics Tihamér zeneiskola csellótanára, körülbelül húsz éve élek Szentendrén.”

Első tételként megtudjuk, hogy „gordonkaművészként körülbelül tizenöt éve dolgozom Eperjes Károllyal, egy fantasztikus irodalmi esttel, a huszadik századi istenkereső költők gyönyörű estjével járjuk az országot, Európát, Erdély városait, számomra ez egy hazafias élmény ezzel a századunk emblematikus színészével, egyéniségével”.

Kicsit feszülünk, szabad-e itt lennünk, ezért aztán még a fórumon hamar, az ars poetica azon pontján vesszük kabátunkat, hogy „számomra a hegy és a víz az a minden, nem véletlen, hogy nem Kecskeméten élek, hanem itt”. Az ajtóból még halljuk, hogy „programom három pillérre épül”.

Nahát.