Erős és vicces mondattal szerettem volna kezdeni ezt a cikket, de sajnos az a helyzet, hogy megelőzött Jehova, a zenész-blogger, úgyhogy nincs mit tenni, kénytelen vagyok idézettel nyitni, annyira pontos és szép, íme:
Habony Árpád ördögi géniusz, zseniális manipulátor, megrögzött intrikus, a miniszterelnök úr irodájának vörös brokátfüggönyei közül leskelődő rejtélyes tanácsadó, A Férfi A Trón Mögött, a magyar Richelieu bíboros, Stockmar báró, Julia Domna, Raszputyin és Joseph Goebbels egy személyben, a toronyszobába zárkózott misztikus alkimista, a Nagy Játékos, aki húsz sakkjátszmát vezényel le szimultán, szóval Habony Árpád sötét és briliáns terve:
mondjuk azt a másikról, hogy buzi!
Jehova egyébként többek között a nagyszerű Népi Papa és a Haverok együttes tagja, övék például a Szivárvány Forradalom című dal, úgyhogy ő már csak tudja!
Természetesen a Vona Gábor körüli csinált “botrányról” van szó, amelynek megszellőztetője, a kormány(közeli média) legújabb nem hivatalos melegügyi megbízottja, Terry Black véletlenül talált egy “furcsa” képet, amin a pártelnök közel áll egy fiatal fiúhoz, és mintha izé…
A minden szempontból közepes képen természetesen nem történik semmi, Simonyi Balázs az Origo fotósaként készítette egy kampányzárón 2009-ben (ez ugye egy egészen másik, még független Origo volt), majd beadta az aktuális sajtófotó-pályázatra vicceskedő címmel, a zsűri nagyon helyesen elkaszálta, sztori vége. A képről két kattintással bárki kideríthette, hogy kamu, ezt Terry Black is tudta és a rá hivatkozó harcikutya-médiumok (Ripost, Origo) is tudták, tudniuk kellett. Szóval Vonának, ha tényleg ilyenek azok a “nagy titkok”, amiknek leleplezése elvileg most kezdődik, sok félnivalója nincsen.
A lényeg azonban nem az, hogy Vona Gábor féljen, de még csak nem is az, hogy minél több ember elhiggye ezt az azonnal megcáfolható baromságot. Az ilyen sárdobálás arról szól, hogy valami megragadjon, bennünk, egy apró információfoszlány, ami elég ahhoz, hogy tudat alatt összekapcsoljuk a nevet és a róla sugalmazott fogalmat. Konkrétan: ha ebből az egészből Béla bácsi, a nyíregyházi géplakatos, Imola, a pázmányos szociológia-hallgató, vagy Károly, belpesti startup-menedzser csak annyit raktároz el az elméje félreeső, de bármikor előhívható szegletébe, hogy
akkor bizony a Habony-média nyert. Így működik a lejárató kampány.
A lejárató kampányokkal a fő baj, hogy tényleg beválnak, vagyis nagyon kapzsinak, butának és ügyetlennek kell lenni, hogy elrontsák. Az ilyen hadjárat lényege, hogy a támadók igyekeznek ügyesen és meggyőzően vegyíteni a “komoly” témákat (társadalmi, szakpolitikai kérdéseket) és az áldozatot mint személyt érintő tényeket, féligazságokat és hazugságokat – ez a klasszikus passzív-agresszív, álságos “nem állítom, kérdezem” stratégia. Terry Black sem írta le konkrétan, hogy meleg – csak “véletlenül” talált egy “furcsa” képet, az pedig “tudnivaló”, hogy Vonát “lehetett látni” olyan bulikban. A többit elvégzi a média és az olvasó-néző fantáziája.
A lejárató kampány kifejezést nem csak a politikában használják – azt a jelenséget is így hívják a pszichológusok, amikor a nárcisztikus személyiségzavarosok és a pszichopaták mocskos pletykákat, logikusnak tűnő hazugságokat terjesztenek exükről a szakítás után, főleg, ha őket dobták ki. A céljuk ezzel, hogy bebizonyítsák a külvilágnak (illetve a nárcisztikusok főleg maguknak), hogy eleve nem is volt méltó a másik, hogy a közelükben lehessen, szóval végül is így a legjobb.
Jelenleg egyébként nincsen semmilyen statisztika vagy tanulmány arról, hogy mennyire és mitől sikeres egy-egy sárdobáló kampány, de a pszichológusok nagyjából egyetértenek abban, hogy elbukni főleg úgy lehet, ha túltolják a személyes lejáratást és túl sok mocskot próbálnak az áldozat nyakába varrni. Legalábbis az amerikai szakirodalomban ilyeneket olvasni – megnézném, mit szólnának a magyar helyzethez a főleg az ottani viszonyokat vizsgáló szakemberek.
A sárdobálás azért hatásos, mert mi, emberek borzasztóak vagyunk, ami persze természetes – mondja Nathan Jeffrey Harris libertárius politikai elemző. Az emberi természet veszteségkerülő: “előbb választjuk azt, aki szerintünk kevesebb kárt okoz majd, minthogy elhiggyük a reklámokat, amiket a jelöltek magukról üzennek”, mondja. Szerinte az amerikai belpolitikában konkrétan Nixon óta nincs épelméjű választó, aki ne szkeptikusan hallgatná a politikusokat és a róluk szóló dicséreteket. “Konkrétan: soha nem szavaznál egy őrültre, aki gyanús, hogy fegyvermániás, szocialista (vagy meleg – tehetjük hozzá itt, Magyarországon), satöbbi, inkább valakire, aki kevésbé rémes.”
Úgy teszünk, mintha nem szeretnénk a támadó reklámokat, aztán mégis megzabálunk egy csomó mindent, amit állítanak.
“Lehet, hogy ez negatívan és cinikusan hangzik, de ne feledjétek: az elmúlt évszázadok negatív reklámjai sokkal durvábbak voltak.”
Harrisnak igaza van: lehet, hogy borzongató volt nézni az elnökválasztási kampányt, a Brexit körüli őrületet, vagy azt, amit a Habony-média művel a hétről hétre változó célszemélyekkel Juhász Pétertől Vonán át Gergely Zsófiáig, de a velük foglalkozó Tények-riportok konkrétan Disney-matinék elődeink húzásaihoz képest.
Szinte vicces belegondolni, hogy több mint kétszáz éve, az 1796-os választások idején a média és a mögöttük álló pártok lazán levetették az összes gátlásukat és jegeltek minden morális megfontolást, ha az ellenfelet kellett hírbe hozni. Thomas Jefferson megúszta annyival, hogy azt terjesztették róla: az anyja félvér indián, az apja mulatt, a választókat pedig figyelmeztették: ha ő lesz az elnök,
Ja, és polgárháború is lesz.
Andrew Jacksonról 1828-ban sokkal durvábbat terjesztettek, ami véletlenül igaz is volt: házasságtörő, vagyis nem ő, hanem a felesége; némi félresikerült papírmunka miatt az asszony ugyanis úgy ment hozzá, hogy hivatalosan még az előző férjével volt. Rachael Jacksont annyira megviselte a kampány, hogy szívrohamot kapott és meghalt, még mielőtt a Fehér Házba költöztek volna.
Mi ehhez képest egy szimpla mai melegvád?
A történelem legundorítóbb és legrafináltabb lejárató kampányát egyébként nem is politikus, párt vagy annak propagandaintézménye bonyolította, hanem Thomas Edison. A híres feltaláló, akinek a nagyon felszínes közhiedelem szerint az áramot köszönhetjük, valójában a tudománytörténet és úgy általában
legalábbis, ha az útjában álló konkurens feltalálókat, tudósokat, üzletembereket kellett kivonni a forgalomból. A legsúlyosabb húzása talán az volt, amikor 1880-ban Alfred Southwick fogorvos és kivégzéskutató (!) megkérdezte tőle, hogyan lehet a leghatékonyabban árammal ölni. Edison a halálbüntetés hangos ellenzőjeként eleinte nem akart segíteni, ám végül kinyögte: ha már elektromossággal szeretne ölni, használja a váltóáramot, amelyet ő lakossági használatra nem támogat – saját “felfedezésével”, az egyenárammal ellentétben -, de az ilyesmire valószínűleg jó lesz. Ha pedig már kivégzésre használják, nevezzék el a váltóáram legnagyobb lobbistájáról és személyes riválisáról, George Westinghouse-ról. Zseniális ötletébe aztán egészen ijesztően belelovalta magát, ami azt jelentette, hogy amikor éppen nem a halálbüntetés ellen tiltakozott,
mindezt minél nagyobb közönség előtt. Az “eljárást” pedig minden létező fórumon és alkalommal westinghouse-olásként emlegette. Annyira ügyes lobbista volt, hogy még egy igazi, emberen végrehajtandó kivégzést is kieszközölt váltóárammal. William Kemmler elítélt gyilkos megölése – bocsánat a rettenetes szóviccért – balul sült el, rettenetes kínok között, lassan halt meg, a közönség pedig szerencsére Edisont hibáztatta, nem Westinghouse-t, vagy bárki mást. A feltaláló-üzletember nem sokáig búslakodott, hamarosan már ő is a váltóáram mellett lobbizott, mintha mindig is így gondolta volna, később pedig minden idejét lekötötte, hogy úgy tegyen, mintha ő találta volna fel a mozgóképet.
De most komolyan, ezekhez képest az olyan sárdobálás, mint hogy Vona Gábor esetleg meleg (amely állítás, mármint, hogy valaki meleg, tényleg csak a múlt században leragadt elmék és Bayer Zsolt számára vád), vagy Obamának származásilag és ideológiailag is köze van a terroristákhoz, pitiáner hiszti, nem? Ahogy ez a finoman rasszista reklám is, amellyel 1988-ban a republikánusok Michael Dudakis kormányzót azzal vádolták, hogy puha börtönpolitikája miatt ő tehet arról, hogy egy fekete bűnöző megszökött, megtámadott és megerőszakolt valakit. (Ez mondjuk pont bevált, Dudakis veszített.)
Ám ne aggódjanak azok, akiket szórakoztat az ilyesmi, hiszen a Habony-művek csak most kezdik feltárni a lejárató kampányok igazi mélységeit, Amerikában pedig felkészül a legújabbkori történelem legnagyobb manipulátora, Stephen Bannon.
Szórakoztató (legalább) négy évünk lesz.
