A 168 Órának Eötvös Pál azt mondja, azzal számolt, hogy előbb-utóbb bezárják a lapot. A módszer lepte meg. Az sokkolta. A hírt egy barátjától tudta meg, érzelmileg felkavarta személyes érintettsége és egykori kollégái miatt.
Mégsem a brutális a legpontosabb kifejezés erre, inkább egy hisztérikus reakcióról van szó. Ez nem egy gonosz és ravasz hatalom gondosan kiszámított lépésének tűnik, biztos vagyok benne, hogy eredetileg nem így volt megírva a Népszabadság megszüntetésének forgatókönyve. Valószínűleg létezett egy ennél szofisztikáltabb változat is, amely jóval kisebb botrányt kavart volna. Az érintett urak – olvasva a lap elmúlt hetekben megjelent számait – egyszerűen elveszítették az önuralmukat. Az egész szcéna végtelenül ostobának tűnik.
Szerint a sajtószabadság viszonylagos, és ma már nem is annyira érdekes.
„A rendszerváltozás eufóriájában a sajtószabadságról azt hittük, azt jelenti, hogy bármiről bármit megírhatunk. Ez egyike volt a tévképzeteinknek. Időbe telt, mire rájöttünk, hogy a sajtószabadságnak olyan tényezői is vannak, mint a tulajdonos, az üzlet, a társadalom. Hiába írja meg az újságíró, amit fontosnak gondol a világról, ha nincs befogadó. Ma nem kedvez a korszellem az értékalapú újságírásnak. A korszellem bezárkózó, a korszellem elutasító, a korszellem indulatos. A magyar társadalom jelenleg nem igényli a sajtószabadságot. Kiköpi, mint a miniszterelnök a szotyolahéjat.”
Az egykori főszerkesztő szerint a mostani eset nem hasonlítható össze azzal, amikor a rendszerváltozás idején a megszűnés szélén állt a Népszabadság, mert akkor egy olyan szakmai befektető (a német Bertelsmann) szerezte meg a többségi tulajdont, amellyel a hazai politikai elit nem mert ujjat húzni.
Eötvös Pál szerint az újság abszolút piaci alapokon működött, hosszú időn át rentábilis volt. 2004-ben – amikor távozott – 2,4 milliárd forint tartaléka volt a bankban. A Népszabadságtól azért távozott, mert az akkori tulajdonos képviselői – költségmegtakarításra hivatkozva – pontosan megjelölték, melyik kollégától kell megválnia, milyen beosztást kell megszüntetnie. Ezt nem vállalta, ezért bántja, hogy a szerkesztőségben többen úgy érzik, cserbenhagyta a lapot.
Az egykori főszerkesztő szerint hamis az a fideszes érvelés, hogy a Népszabadság sorsáért súlyos felelősség terheli az MSZP-t, a párt is kényszerpályán mozgott, amikor eladta a tulajdonrészét. Annak idején vezető szocialista politikusok gyakran kérték számon rajta, miért ennyire kritikusak az MSZP-vel, amikor a párt is tulajdonosa az újságnak.
Folyamatosan sértődöttek voltak. Ez a helyzet persze nem hasonlítható össze azzal, ahogy a jelenlegi kormánypártok letarolják a nyilvánosságot.
Az orbáni szotyizás – mint stílus – romboló hatását korábban szóvá tették már többen, jelezve, hogy a hatalom személyiségtorzító hatásának csak a legkiválóbbak tudnak ellenállni. Orbán maga a minta a megmaradt fideszes vezetőknek, akik éppen ezért lehetnek helyükön. Orbán Viktor nemcsak nekik ad felmentő viselkedésmintákat, hanem a népnek is. Mára beérett a „gyümölcse”, hogy nem ellenfélnek, hanem ellenségnek tekinti azt, aki nem ért egyet vele.
Orbán-rezsim igazi hungarikum
Jakab Attila vallástörténész néhány éve a Le Monde Diplomatique magyar kiadásában hosszan írt arról, hogy az Orbán-rezsim szellemi alapját a „barát-ellenség” ellentétpár határozza meg. Az erkölcsnek nincs köze sem joghoz, sem politikához, gyakorlatilag minden jogszerűvé tehető. Szerinte a rendszerben a magyar társadalom nem elhanyagolható része önmagára ismer, azonosul vele, ahogy azt el is várják tőle. Lecsapódik mindaz, amiről alig-alig akar valaki tudomást venni: a felszínesség, a középszerűség, a féltudás kultusza, amely ugyanakkor a saját kiválóságába és megfellebbezhetetlen igazságába vetett mélységes meggyőződéssel párosul.
Magyarországon szinte lehetetlen mindennemű racionális párbeszéd, nincsen érdemi tudományos és szakmai közélet, valamint nagyon nagy a fogékonyság a kirekesztésre, a címkézésre, a gyűlöletre és a lejáratásra. Itt nem irányzatok, hanem hitrendszerek feszülnek egymásnak. A kiszámíthatatlanság, kiszolgáltatottság, egzisztenciális bizonytalanság, valamint a nemzetiidentitás-krízis mindezt fokozza, mert az ember azon meggyőződését erősíti meg, hogy individuumként, polgárként halálra van ítélve, csakis valamelyik kollektíva tagjaként, alattvalóként vannak esélyei a túlélésre.”
Jakab szerint a Nemzeti Együttműködés Rendszerében “az imádat tárgya maga Orbán Viktor, aki minden hatalom forrása”.
