A nagy elosztási rendszerekről (nyugdíj, egészségügy, oktatás), különösen működési elégtelenségeikről a rendszerváltozás után rendkívüli sokat beszéltek. Reformértékű, érdemi változás nem történt egyik területen sem, a kisebb-nagyobb változtatások dacára lényegében ma is a szocializmusban kialakított rendszerek működnek – írja Mellár Tamás az Élet és Irodalom legfrissebb számában. Szerinte az átalakítás sokáig tartana, komoly társadalmi feszültségekkel járna, egy kormány pedig csak a következő választásokig tervez.
A nagy elosztási rendszereket általában túlméretezettnek és pazarlónak tartják, másrészt azért bírálják, mert nemcsak a rászorulókat segítik, hanem a potyalesőket is. Mindez már önmagában is indokolná a reformokat, de a professzor írásában behoz egy fontos szempontot, amit a friss közgazdasági Nobel-díjas Angus Deaton említ egy könyvében. Ez pedig az, hogy az egyén jóléte az anyagiakon túl függ egészségétől, a jövedelemegyenlőtlenségtől.
A Nobel-díjas tudós így érzékeltette, mit is jelent, ha az uralkodó osztály mesterségesen korlátozza a hozzáférést az egészségügyi ellátáshoz, az oktatáshoz, hogy a szegényebbek ne tudjanak tömegesen kimenekülni a nyomorból.
Történelmi visszatekintésében Mellár Tamás emlékeztet rá, hogy a Kádár-rendszer konszolidációja után, a gazdasági felzárkózással párhuzamosan megindult a társadalmi felzárkózás is és a nagy elosztási rendszerek is segítették a konszolidációt.
Sokan szerezhettek olyanok is a fiatalok közül diplomát, akiknek a felmenői között még csak elvétve sem volt értelmiségi.
A professzor szerint azonban nem kell túlértékelni az akkori eredményeket, hiszen a felzárkózás pozitív folyamatai már azelőtt kezdtek kifulladni, hogy bekövetkezett volna a rendszerváltozás, amelynek a gazdasági visszaesés miatti sokkját a megörökölt ellátórendszer nem tudta érdemben enyhíteni. Az elosztási rendszerek reformját mindegyik kormány megígérte, de helyette csak kisebb változtatások voltak. Még a ’90-es évek végének dinamikus gazdasági növekedése sem feledtette az alsó és középrétegek számára a rendszerváltozás sokkját.
Kádáréknál még megvolt a létra
Mellár Tamás elismeri, őt is meglepték azok a felmérések, amelyek szerint a társadalom kétharmada úgy gondolta, összességében a Kádár-érában jobb volt az élet.
Pedig megalapozott volt a társadalom vélekedése.
Mert nemcsak az idősebbek érezték vesztesnek magukat, hanem a fiatalok is, akik közül egyre többen tapasztalták, nem élnek jobban, mint szüleik, nincsenek jobb életkilátásaik. Az is meglepte a közgazdászt, hogy a második Orbán-kormány milyen jelentős forrásokat vont ki az oktatásból és az egészségügyből.
Az elmúlt években Magyarország GDP-arányosan körülbelül egyharmaddal kevesebbet költött egészségügyre és oktatásra az EU- és az OECD-országok átlagánál: az egészségügyi állami kiadások a GDP 5 százaléka körül alakulnak nálunk, az OECD-országok átlaga 7 százalék körüli, a közoktatásra 3 százalékot költünk, az EU-átlag 4,5 százalék körül van.
Mellár Tamás szerint ez nem indokolható sem elmaradottsággal, sem teherbíró képességgel (hiszen GDP-hez viszonyított arányszámokról van szó). Hivatalos magyarázat nincs, de a forrásmegvonás valódi indoka szerinte a Deaton által már szóba hozott létra elvétele.
Az uralkodó elit könnyen meg tudja szerezni a magas színvonalú egészségügyi és oktatási szolgáltatásokat, tehát jólétét fenn tudja tartani, és relatív pozícióit meg tudja őrizni. Konkurenciára nincs szükségük!
Míg a II. kerületiek egészségi állapota, életkilátása a skandináv átlagnak felel meg, a szabolcsi falvak lakóinál ugyanez a közép-afrikai országokét is alig éri el – emlékeztet a professzor, aki szerint e megvilágításban a tanárok és az egészségügyi dolgozók elégedetlensége valójában az ország jövőjéről szól.
Ha ugyanis a nagy elosztási rendszerek reformja nem történik meg belátható időn belül, akkor nem lehet menekülni a leszakadásból, szegénységből, egyre nagyobb tömeg süllyed apátiába. Ismét kialakul és megszilárdul a két világháború közötti társadalmi berendezkedés: a szűk, nagyon gazdag, kiváltságos osztály és az óriási szegény tömegek világa. Akkor csak egy út marad a szegénységből való menekülésre: az ország elhagyása.
