Erre végül persze nem került sor, de a neves építészeti szakíró és építész, Vargha Mihály (1952-2010), a Jászai Mari-díjas építész, látványtervező és egyetemi tanár, a Műcsarnok mostani igazgatója, Szegő György és a már akkor is politikai babérokra törő rendező-publicista Kerényi Imre elkészítettek egy jelentést a terv kivitelezhetőségéről.
Széchenyi Duna-parti víziójával szemben az első magyar Nemzeti Színház az Astoria sarkán – a telek története azóta igen kalandos, sőt, az első magyar felhőkarcoló is itt készülhetett volna el – nyitott meg 1837-ben, de az épület csak hét évig adott otthont a társulatnak. Az élet- és tűzveszélyessé nyilvánított épületből 1908-ban a színészek a Blaha Lujza téri Népszínházba költöztek át, mely aztán felvette a Nemzeti Színház nevet, és egészen a metróépítésig állt ellen a fejlődésnek. A statikailag meggyengült épületet 1965-ben felrobbantották, a Nemzeti Színház pedig a mai Thália érintésével (1964-1966) egy frissen átépített Hevesi Sándor téri színházépületbe (ma a Magyar Színház) költözött.
Új tervpályázatokat már 1964-től írtak ki a végleges Nemzeti megtervezésére, melyet előbbi a Városliget szélére, majd a Várba, végül pedig az Erzsébet térre szántak. Utóbbi helyen 1998 márciusában meg is kezdődött a színház építése, de október végén a kormány leállította a munkálatokat (ennek köszönhetően állt egy óriási gödör a város közepén, amiből később a Gödör Klub és a felette lévő park, majd ennek utódja, az Akvárium is kinőtt), majd átköltöztette azt a mai Rákóczi (akkor Lágymányosi) híd pesti hídfőjéhez, ahol 15 hónap alatt kiemelkedett a földből a ma látható, vitatott megítélésű épület. Az ember tragédiájával 2002. március 15-én megnyílt színházépület azóta is viseli a Nemzeti Színház nevet, azt azonban kevesen tudják, hogy
A Művelődési és Közoktatási Minisztérium illetékesei nem söpörték le azonnal az asztalról a tervet, sőt, három szakértőt kértek fel az elkészített tervek elbírálására.
Bálint Imre és Kertész András építészek hat területfelhasználási sémát adtak meg, de a Vargha Mihály-Szegő György-Kerényi Imre hármas ez egyikét sem fogadta el az aránytalan nézőterek (400-900 nézőt befogadó nagyteremről, emellett pedig 200-450 fős kamaraszínházról beszélnek), az öltözők és színpad rossz viszonya, valamint az értékek pusztításának tervei (több esetben a reprezentatív főlépcsőház részleges vagy teljes elpusztítása kerül szóba) miatt.
A tervek egy része a szomszéd épületre, illetve épületekre is igényt tart, az összes építési költséget pedig az 1,3-1,95 milliárd forintos sávban határozza meg – természetesen a kávéház és éterem felújítása, valamint a szomszédos épület, vagy épületek kisajátításának költségei nélkül.
A szakvélemény 4.2 pontja említ egy G jelű alternatívát is, melynél nem kellene igénybe venni a szomszédos épületet, noha a IV. szinten mindenképp szükség lett volna egy szerkezetváltásra, hiszen a kétszintes nézőteret a régi udvarba épített plusz tartószerkezet segített volna tartani. Kamaraszínház ebben a tervben nem kapott volna jelet, a színházterem pedig ötszáz főt fogadhatott volna be.
Az építési költségek – a kávéház rekonstrukciójával együtt – 2,94 milliárd forintra rúgtak volna, de ez még tovább növekedhetett volna a magas talajvíz megkívánta szigetelőrendszer és az új épületrész súlyát hordó alapozás és a meglévő alapok közti kapcsolat megteremtése során. Mindemellett az épület szépségeiből is kevesebb maradt volna meg a nézőtér magasra emelése miatt, noha a nézők az épületben sétálva találkozhattak volna az évszázados díszekkel.
A Bálint-Kertész páros 1995 májusában készítette el első vázlatait, de ez az Alfaként említett alternatíva végül csak később került a Bizottsághoz, költségtakarékossága (a jelenlegi térszerkezetet használta volna) és a mobil kialakítású nézőtér miatt pedig éppen ideális lett volna, noha a tervben szereplő 5-700 fős befogadóképesség mellett a színpad túl szűk lenne a nemzetközi gyakorlathoz képest (1:1,5 nézőtér-színpad arány)
A Bizottság végül saját tervet dolgozott ki, melyet Bétaként emlegetett, és fontos különbségeket mutat a korábbiakhoz képest.Rögtön az elején megjegyzi, hogy “a Tulajdonos, hogy ingatlanspekuláció vádja ne érje, nem kér vételárat a tulajdonában álló New York-palota telekért a Kormánytól, hanem azt cseretlek fejében a Kincstárnak a Nemzeti Színház felépítésére örök tulajdonként felajánlja. A cseretelket a Tulajdonosnak a rendelkezésére álló ingatlanokból a Főváros adja, s ezzel járul hozzá a Nemzeti Színház felépítéséhez, így tett a Főváros korábban is, amikor a századforduló előtt a Blaha Lujza téri Népszínház, majd később 1988-ban az Erzsébet térre tervezett, de nem felépített Nemzeti Színház számára ott ingyen telket biztosított.” A Béta voltaképp az Alfa-terv továbbfejlesztése a szomszédos Athenaeum-ingatlan (Osvát utca 8.) irányába – itt kaphatott volna helyet a színész-szálló, valamint a színpad gyors átalakításaihoz szükséges terek.
A teljes vélemény a Budapesti Negyed 18-19. számában (1997. tél-1998. tavasz) jelent meg:
A tervekből persze semmi sem lett, de szerencsére az épület nem lépett a teljes elhagyatottság útjára – noha hosszú éveken át szellemházként állt a Nagykörút egyik kanyarjában.
A New York Life Insurance Company számára Hauszmann Alajos, Korb Flóris és Giergl Kálmán által tervezett palota és kávéház 1894. október 23-án nyitotta meg kapuit. A palota a következő évtizedekben többször is gazdát cserélt, de népszerűsége csúcsát a magyar kultúra leszebb éveiben, a századforduló után, de még az első világháború előtt érte el. Márványdíszekkel, freskókkal és óriási tükrökkel díszített kávéháza ekkor a Nyugat szerkesztősége mellett festők, költők, írók és művészek tucatjainak jelentette a pihenést – itt pihent például Ady Endre, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, vagy épp Szineyei Merse Pál, sőt, a magyar film eső nagy alakjai, Korda Sándor és Kertész Mihály is.
A teljes épület 1918-ban cserélt először gazdát: ekkor az Est Lapok vásárolta meg, tíz év után azonban továbbadták az Adria Biztosító Társaságnak. Ők sem élvezhették azonban sokáig a fényűző épületet, hiszen 1937-ben a Nova Közlekedési Rt., 1942-ben pedig a Hitelbank vette át az ingatlant. A második világháborúban az épület súlyosan megsérült, 1947-ben be is zárták, de földszintjén 1949-től sportszer-kereskedelmi központ, 1954-től pedig a Hungária Kávéház üzemelt. A felsőbb szintek a több száz lapot kiadó Pallas Lap- és Könyvkiadó Rt. tulajdonába kerültek, de az egyre halaszthatatlanabbá váló felújítást nem kezdték meg. A rendszerváltás után egy francia bank 1,4 milliárd forintot adott volna az épületért, de a Pallas vezetője semmiképp sem akart engedni a 2,2 milliárdos árból. 1993-ban aztán az épület rejtélyes módon a már említett Princz-féle Postabank egyik cégéhez, a Profit Invest Rt.-hez került, akik csak 1997-ben tudták azt átadni az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-nek, de vevőt ők sem találtak azonnal. Négy évvel később, 2001 februárjában végül az olasz Boscolo csoport vásárolta meg azt, és öt éves helyreállítás után 185 szobás luxushotelként újranyitotta az épületet, sőt, a kávézót is eredeti állapotába állította vissza.
