Imre Ábris, a fővárosi Veres Pálné Gimnázium 17 éves tanulója tanári kérésre fogalmazta át Erdős Virág Ezt is elviszem magammal című versét a ballagásra hangszerelve.
A rábízott feladatot megoldotta, csakhogy szerepelt benne a
“leépített oktatási rendszer”
kifejezés, ami Korompay Bálint igazgatóhelyettesnek nem tetszett és a fiatal fiú fel sem léphetett vele a műsorban – írja a Magyar Nemzet.
Ahogy elmondtam Ábrisnak a ballagási ünnepély reggelén, egyetértek azzal, hogy az oktatási rendszer sok sebből vérzik Magyarországon. Nagyon örülök, hogy érett fiatalemberként hangot tud adni markáns véleményének. Kérésem csupán az volt, hogy ezt ne a ballagáson tegye meg
– mondta a lap megkeresésére a pedagógus, majd hozzátette, véleménye szerint a ballagás az iskola életének egy olyan bensőséges rituáléja, “amit nem kell oktatáspolitikai kontextusba helyezni egy búcsúszöveg egyetlenegy sorában sem.”
Imre Ábris azért kereste meg történetével a sajtót, mert nem ez volt az első ilyen eset. Korábban egy másik iskolai rendezvényen szavalás közben kapcsolták ki a mikrofonját.
Ő nem érti, hogy egy diákokról szóló szövegben miért ne lehetne megemlíteni közügyeket; olyan problémákat, amelyekkel nap mint nap szembesülnek a diákok.
Elvégre tőlem saját művet és saját véleményt vártak a tanáraim.
Imre Ábris verse
Aki ma elmegy, az holnap jöhet
(Erdős Virág Ezt is elviszem magammal című verse alapján)
Aki ma eljött, az talán holnap mehet.
De viszem a Kálvin meg a Fővám teret.
Ezernyi véglet közül a győztest.
Viszem a Petri meg az Ady Endre összest.
Viszem a vizsgák utáni „talán”-t.
Meg az ezerévnyi padban ülő magányt.
Az aulát, azt a zsivajgástól zengőt.
Elviszem a rózsaszín párducos csengőt.
Viszem a kondit, viszem a bástyát.
Viszem a tankönyvekkel telepakolt iskolatáskát.
Viszem a Marcsit, viszem a Jancsit.
Elviszem Alsóbélatelepig a Balcsit.
Meg viszem a tutit, viszem a gagyit.
Elviszem a „pótolt” anyagot, ha órán nem vagy itt.
Viszem, hogy „nem én”, viszem, hogy „másik”,
Elviszem a portát meg a Gyuri bácsit.
Mind az 50 óra köz’munka szabványt.
Viszem magammal a decemberi kampányt.
És viszem az ovit, viszem a temetőt,
Viszem az összes gimnazista szeretőt.
Kicsit az okost, kicsit a gügyét.
Elviszem Margit nénit meg a büfét.
Viszem a termet, viszem a táblát,
Elviszem az összes magyar diák álmát.
Viszem, hogy tanulok, csak az utcára ne tegyenek.
Viszek a menzai ebédhez vagy öt szelet kenyeret.
Viszem, hogy magamért kiállni mindig legyen merszem.
Viszem a késésekből összegyűlt 270 percem.
Viszem a kitűnőt, a jelest, a kettest, a bukást.
Elviszem a fejembe gyömöszölt lexikális tudást.
Hisz viszek egy szívet, viszek egy májat.
De viszek egy majdnem kiölt tudásvágyat.
Viszem a szertárt, az összes kémiai vegyszert.
Elviszek egy leépített oktatási rendszert.
De viszek egy maggal bevetett földet.
Viszem a pirosat, a fehéret, a zöldet.
Hisz mit bánom úgyis, elviszem lazán.
Elviszem gond nélkül a hátamon a hazám.
Aki ma elmegy, az holnap jöhet.
Viszek egy mindig újra fel-feldobott követ.
