„Azt sem tudom, melyik vájártól vagyok terhes!”
A salgótarjáni föld alatt jegyezzük fel ezt a mondatot, s bár szívünk szerint maradnánk mécsesfényben sztorizni a bányászéletről, menni kell, hiszen valójában a vasárnapi polgármester-választás kampányfinisére jöttünk. Azért riportunk féltávjánál csak csillézünk egyet, sőt benézünk a karancsi szilíciumvölgybe (üvegmúzeum) is, mi több, pajtikáim, lesz itt Kemény Henrik palacsintasütővel, Vitéz Lászlóval és magával az Ördöggel, jó szerencsét.
Novemberben meghalt a 2014 ősze óta balos testület vezette város első embere, Dóra Ottó, ezért az időközi. Van két esélyes jelölt és van két esélytelen – végiglátogatjuk őket.
Kezdjük a potensekkel: Fekete Zsolt szoci, DK-s támogatással, Simon Tibor fideszes. Hallani, barátok, de amikor rákérdezünk a személyes viszonyra, mindketten a „fogalmazzunk úgy, hogy jó az emberi kapcsolatunk” formulával válaszolnak, vagyis lényegében megtagadják egymást. Mindketten voltak önkormis képviselők, és mindketten voltak városi felső vezetők, Fekete bányamentőként kezdte, aztán a helyi gyermekvédelmet irányította, Simon a Gagarin Általános Iskolát igazgatta. Fekete most alpolgármester, Simon 2010-ig a Fidesz frakcióvezetője volt, majd a KLIK megalakulásakor előbb a szervezet tarjáni elnöke lett, majd a fővárosi központ köznevelés-irányítási főosztályát bízta rá a Fidesz.
Amúgy két egész jó arc, és bár egyikük sem kérges tenyerű, alighanem inkább lapátolnának szenet a fejtésben, mint szakmányban kampányszart a cimbire. Hogy szimpátiánkat csupán részben bírják, annak oka, hogy lehetnének akár tökösek is, mármint abban, hogy cokit mutatnak saját, a negatív kampányt erőltető pártvezetésüknek. Például így: „Árpikám, én itt fogom leélni maradék életemet, ne szopass, léci”. Na, mindegy, Orbán Viktor megmondta, a politika nem kisasszonysport, aki nem bírja, válasszon nyugisabb melót.
Szagoljunk bele abba a karancsalji kampányszarba.
Fekete ugyan azt mondja, nem hajlandó egyetlen gyalázkodó mondatra sem, azért valaki csak telekürtölte a várost azzal, hogy Simon „még iskolaigazgatóként a Brókernet pénzügyi termékeit népszerűsítette kollégái körében”. Ami nyilván nem bűncselekmény, vélhetően még csak nem is gazemberség, hiszen honnan a túróból tudhatta volna Simon, hogy utóbb bedől a cég, de arra jó, hogy pont az Orbán Viktor által az anyagyilkossággal közös polcra helyezett brókerséggel maszatolja össze a fideszes jelöltet. Cserébe Fekete alpolgármesterről azt nyomja a polgári propaganda, hogy lopja a közpénzt. A kreatívoknak hála csütörtök reggelre aktivisták bélelték ki a postaládákat: a szórólapon Fekete nevetve csekkszelvényt mutat fel, és elismeri, csődbe vezette a várost, hiszen pártja bő egy éve 945 millió forint többlettel vette át a vezetést, most pedig 1,1 milliárd forint is lehet a hiány. A cetli szerint ez minden tarjánira 57.105 forint adósságot ró, s kéretik befizetni az összeget.
„Tizenöt hónap alatt sikerült kétmilliárdot eltapsolniuk!” – ezt már nekünk állítja Simon a Fidesz-irodán, és mosolyog, ahogyan csak ő tud. Tökre olyan a fizimiskája, mint akinek épp elmesélték a világ leghumorosabb viccét, majd ráparancsoltak, hogy tessék komolyodni, de nem megy neki. Meggyőződésünk, hogy ennyi gribedliszármazék ilyen kis területen egész egyszerűen nincs. Eleve azzal is nyitunk nála, hogy „jé, maga tényleg olyan, ahogy a plakátokon kinéz”. És mosolyog. Úgy.
Még akkor is mosolyog, amikor munkahelyéről, a KLIK-ről és a tanárdemonstrációkról kérdezzük.
– Van kockás inge?
– A kampány alatt fizetetlen szabadságon vagyok, úgyhogy jelen pillanatban semmilyen kapcsolatom nincs a KLIK-kel, a munkavégzés alól is fel vagyok mentve ennek okán. (mosoly)
– Mit gondol a tanársztrájkról?
– … (mosoly)
– Ön iskolaigazgató volt. Megy demonstrálni volt kollégáival?
– Szívesen válaszolnék erre azzal a kérdéssel, hogy ennek mi köze a polgármester-választáshoz. (mosoly)
– Az ön személye a közös pont.
– Majd válaszolok erre a kérdésre, ha a tanárkérdésről beszélgetünk. De most kampány van. (mosoly)
– Csak van joguk a salgótarjáni polgároknak ahhoz, hogy megtudják, mit gondol a volt iskolaigazgató, KLIK-vezető polgármesterjelölt a tanárok követeléseiről.
– Azt tudom mondani, hogy konfliktushelyzetben a párbeszéd és a tárgyalás viszi előre az ügyeket. (mosoly)
– Osztja a pedagógusok KLIK-kel kapcsolatos fenntartásait?
– Nem ismerem a fenntartásokat, az utóbbi két és fél hónapban Salgótarjánra koncentráltam. (mosoly)
– Tényleg?
– … (mosoly)
– Fájt önnek Klinghammernek a tanárokat lekockásingező mondata?
– … (mosoly)
– Megrendült tőle?
– … (mosoly)
– Mosolygott rajta?
– … (mosoly)
– Egyetértett vele?
– Szeretném azt kérni, hogy a városról beszéljünk. (mosoly)
– Egyetlen kockásra igazán válaszolhatna.
– Jó, egyre: hallottam arról, hogy volt ez a nyilatkozat, de tartalmát nem ismerem. (mosoly)
– A fél ország erről beszél.
– Nem olvastam ezt a nyilatkozatot, higgye el. (mosoly)
– Próbálom elhinni, de nem megy.
– A salgótarjáni kampány olyan mértékben igénybe vesz, hogy nincs napi szinten lehetőségem olvasni a sajtót. (mosoly)
– Segítek. Klinkhammert zavarja, hogy a tanárok kockás ingben, borostásan járnak be az iskolába.
– Abban egyeztünk, meg, hogy még egy kérdésre válaszolok a KLIK-kel kapcsolatban, és az megvolt!… És meg is jött közben Németh Szilárd! (mosoly)
– (mosoly)
– (mosoly)
Hogy kerül ide Németh Szilárd? Hát a kampányt támogatni jött. És kérlelhetetlen ő, mint a rezsicsökkentés, s keményebb, mint Kövér László, aki pár nappal korábban arról beszélt egy salgótarjáni rendezvényen, hogy ha a helyiek „gyermekeik, unokáik számára élhető jövőt szeretnének, nem szabad hibát elkövetniük, olyan polgármestert kell választani, aki képes felelősséggel gazdálkodni, és megtalálja a partneri viszonyt a kormánnyal”.
Sajttájjal kezd Németh rezsibiztos, és lényegében bűnözőként kezeli a szocijelöltet, azt mondja, az elmúlt másfél évben „Fekete és társai kibélelése” zajlott az önkormányzatnál, ráadásul a szocijelölt „a saját gazdasági környezetét is gyanús módon szervezi”. Este a városszéli kultúrban tart gyűlést, ott a saját közegétől tűz gyúl tekintetében, kommunistázik, elvtársazik, remeg belé a neon. Random jegyzünk fel tőle olyanokat, hogy „duma, hablaty, ócska kommunista vaker, hazugság, hogy így kell kinézni egy költségvetésnek”, meg hogy „kérem önöket, kopogtassanak be Fekete elvtárshoz, és kérdezzék meg tőle, Fekete elvtárs, hová ment el a lóvé; szerintem egyébként az ügyész is kopogtathatna hozzá, mert ez nem az ő pénze, még csak nem is az elvtársaké, hanem a város pénze”. Németh szerint „vörös segélyre ment el a pénz… mert ennyi pénzt elkölteni lehetetlen úgy, hogy nem látszik”, és „ezt az emberek is látják, hogy a sör meleg meg nagyon olcsó, és akkor probléma van”.
A legjobb rész, amikor Németh – miután mindenféle trógernek lehordta Feketét – hitet tesz a pozitív kampány mellett, s kijelenti, „ezek bármire képesek, amit elkövetnek, azzal vádolnak meg bennünket, de én azt mondom, vállrándítással intézzük el ezt a negatív kampányt, mi nem a negatív kampányt akarjuk, most vasárnap nemcsak valami ellen szavazunk, hanem valami mellett… szükséges az, hogy önök vasárnap elmenjenek, szavazzanak, és vigyenek magukkal nem még egy embert, hanem az egész utcát”.
A telt házas fórum csúcspontja a balosok leleninfiúzása, ami különösen annak fényében fincsi, hogy pár órával korábban Pesten kopasz futballbiztonságiak akadályozták meg az MSZP népszavazási kezdeményezését.
Míg a Fidesz-buliban forró a hangulat, a szocik csöndes rendezvényen ülnek: hűs auditóriumban magyarázza a közgazdász Lengyel László úgy tizenöt embernek, hogy okos ország uniós fejlesztési pénzből nem stadiont épít, nem a Kossuth tér, a Várkertbazár és a Belváros felújítására költ, hanem napelemet vesz, panelt hőszigetel, termelő beruházást indít vagy épp lézerközpontot dajkál, mint a szoci Szeged; a buta ország viszont, miután elapadtak külső forrásai, a bányász béka feneke alá süllyed.
Az a bányász béka, na, az érdekel minket igazán.
Ha Salgótarjánba vetődik a kedves olvasó (igazából vetődni se kell, elég oldalazni egyet, Pesttől másfél óra az út), két helyet ki ne hagyjon: a bányamúzeumot és a városi kiállítóteret. Előbbi a hatvannégy éve lezárt József lejtakna háromszáz méteres szakasza, élethű műanyag bányászokkal, műbányászasszonnyal, mérethelyes műbányalóval, igazi csillékkel, igazi sínnel, igazi szénnel, igazi mécsessel, igazi talajvízzel, és igaz sztorikkal, dumákkal.
„Azt se tudom, melyik vájártól van a gyerekem! Csak azért hordtam csecstartót, hogy a mellem ne akadályozzon a munkában.” Ez a szöveg egy egykori tarjáni bányászlánykától való, ma kilencvenkét éves a néni, illusztrálandó, hogy fejtésben nagy a meleg, meg azt, hogy a szerelem ott is virágzik, ahová napsugár nem hatol.
Kísérőnk, Molnár Gábor meséli mindezt. „Ötvenhétig gyerekek és nők is dolgoztak idelent. Sokakat fölszívott a bánya, külön voltak vízhordók, csillekerék-zsírozók, lóvezetők, ajtónállók, söprögetők. Sőt küblisek! Ha a bányászra rájött a nagydolog, valakinek ki kellett vinni az edényt, mert a szűk vájatokban a huzat hozta ám befele a szagot. Király volt a bányász, vitték utána a bilit.”
Molnár szaki legszebb mondata így hangzik: „A bányászat ringatta az ipar bölcsőjét.” És ezt oly szeretettel ejti ki, szinte megjelenik előttünk ébenhajú szénanyánk. Végül meg kell elégedjünk egy PVC-bányaló látványával, az se rossz. „A ló szőrmotor, erőgép, becsülendő, az 1848-as nyitástól évtizedekig ők húzták a csillét. A nógrádi szénmedence a gépesítésig összesen négyezer példányt fogyasztott el, öt éveket bírtak, aztán vágóhíd.” Így szól a rideg valóság, közben munkástenyér plasztikfarra csap.
Molnár Gábor amúgy munkanélküli gépészből képezte át magát tárlatvezetőnek. „Nem kell ide muzeológus, nem a Holt-tengeri tekercseket őrizzük, de még csak nem is a Batthyány-kéziratot, kis néprajz, a történelem ismerete szükséges, de nálunk a restaurátor munkáját is lakatos végzi, nem diplomás ember.” Ezt már a napvilágon halljuk tőle, itt is akad érdekesség, makettek, fotók, kőzetek, erőgépek; félnapos program.
A másik fél maradjon a városi múzeumra, azon belül is az üvegkiállításra. „Azért itt komoly hagyománya van az üvegművészetnek, mind a síküveggyár, mind az öblösüveggyár tekintetében” – ezt Németh Szilárdtól idézzük a lakossági fórumról, s csak annyit tudunk hozzátenni, hogy látni itt klasszik almareszelőt, kétdekás Dianát, unicumos ballont, Club 99 viszkisüveget, tudják, azt, amelyik kis plasztik nyakéket viselt, aztán van az idősebb Bush elnök portréjával gravírozott műremek, valamint felvonulási váza 1952. május elsejéről (az esetleges töréstől tartva két példányban készült, a főmérnök nem kockáztatta meg Recsket), s megcsodálhatóak mások mellett az 1984-ben az NDK-ban üvegfúvó versenyt nyert Batta Géza alkotásai. Számos lehetőség az elérzékenyülésre.
A gyár sajnos kimúlt, privatizálta, aki érte, fújja be a Bóra a palát a tengerbe mindnek a horvátországi nyaralójáról, nemcsak mert kétcentes pohárkából immár vásárolhatjuk a kínait, hanem azért a két és fél ezer kikukázott tarjáni munkahelyért is. Mementónak két kis káefté őrzi az üveggént, az egyik szélvédőt gyárt, a másik manufaktúraként igyekszik életben maradni.
Szóval kötelező program.
Az akna és az öblös állandó tárlat, és aki siet, elcsíphet most egy Kemény Henrik-emlékkiállítást is, az aztán tényleg csoda, Vitéz László tíz példányban, tengernyi Ördög, Jancsi az ötvenes évekből úttörőnyakkendőben Juliskával és a vasorrúval, sőt: Hakapeszi Maki! „Hakapeszi, ha kap, eszi!” Ez ugye megvan? A tárlat címe: Szervusztok, Pajtikák!
Ja, el ne felejtsük, a városi múzeumban Fodor Miklós a főnök, egyben kalauzunk – Isten jó egészségben, az új polgármester állásában tartsa meg őt. A bányamúzeumot vezető Domokos Imrét úgyszintén lesz szíves.
Mielőtt megismernénk a két kevésbé esélyes jelöltet is, lazuljunk tovább egy plakátmixszel. Minden választáson vicces ez a műfaj, de Salgótarján különösen belehúzott. Simon Tibor maga a főútvonal; Feketének kötelező haladási irány balra; a Munkáspárt mutatóujjal lelöki saját elnökét; agancsot Vonának; jobbikost csont nélkül, lelkünk rajta.
A Jobbik jelöltje Hulitka István, de egyáltalán nem csont nélkül. Pártja 2014 tavaszán egy hónappal az országgyűlési választás előtt menesztette jelöltjét, és Hulitkát tolta a helyére. Hozott is bő tizenkét százalékot, ezen felbuzdulva ősszel polgármesterségre és helyi képviselőségre kandidált, sikertelenül.
Hulitka úr kicsit bizalmatlan, megígérjük neki, ha idézzük őt, szó szerint tesszük.
– A Jobbik előtt föltűnt más pártban is? – ezt kérdezzük tőle.
– Föltűntem. Azt hiszem, ’89-90-ben engem beléptettek az MSZP-be.
– Az MSZP-be vagy MSZMP-be?
– Talán akkor még MSZMP volt. És aztán szét is váltak valahogy. Úgy vettek fel az akkori munkahelyemre, hogy az egyik MSZMP központi bizottsági tag – igen, MSZMP volt! – vállalt értem felelősséget, mert Salgótarjánba rendszeridegennek számítottam.
– KB-tag vállalt felelősséget egy rendszeridegenért? És rendszeridegenként beléptették önt az MSZMP-be?
– Munkahelyet szerettem volna váltani, és ő segített… És egyszer csak jött a papír, hogy be vagy léptetve a pártba. Az, hogy én most akarok-e, nem akarok-e, nem számított. Pedig egész életemben nem voltam párttag! Addig. És KISZ-tag sem voltam! Sőt az úttörőtábort már ötéves koromban otthagytam, mert nem szerettem, ami ott megy!
– Ötévesen úttörő volt? Mást tízévesen avattak. Előtte a kisdobosság is csak hatéves kortól dukált.
– Ötödikes koromban, elnézést! Énekelni kellett mozgalmi dalokat, én meg fogtam magam, hazamentem! Se szó, se beszéd, nem érdekelt. Sosem szerettem az értelmetlen dolgokat. Ezért is vagyok mérnök.
Nos, így lett Hulitka úr egy pesti cégnél géptervezési osztályvezető, harminchét ember dolgozott a keze alatt. De csupán pár hónapig tartott a fővárosi lét, és visszahívták a salgótarjáni bányagépgyárba, ha úgy vesszük, potyára csatlakozott a kommunistákhoz.
– Az MSZMP után az MSZP-be is belépett, vagy azt megúszta?
– Nem tudom, megmondani.
– Nem tudja?
– Szerintem átléptettek. De nem tudom megmondani, hogy most átléptettek-e, vagy nem.
– Aki nem csinált semmit, annak automatikusan megszűnt az MSZMP-tagsága. Az MSZP-be külön kellett belépni az új párt irodáin.
– Na, hát nem egészen úgy ment ez.
– De.
– Nem. Én tudom. Bent a gyárban sajnos politizáltak, hol az MDF, hol az SZDSZ, MSZMP, MSZP, olyan harcok mentek, hogy az embereket beírták, hogy tag vagy, és én komolytalannak tartottam az egészet.
– Szóval nem tudja, hogy belépett-e az MSZP-be?
– Nem. De nem is érdekel ez a dolog.
– És aztán hová lépett be?
– Az én akaratomra a kisgazdapártba léptem be ’97-ben, aztán 2002-ben én voltam a párt szécsényi országgyűlési képviselőjelöltje.
– Eredmény?
– Egy százalék körül teljesítettem. 2002 végéig, a párt szétverésééig maradtam. Aztán még 2006-ban egy kereszténydemokrata párt is indult itt, engem szerettek volna indítani, de én azt mondtam, nem vagyok hajlandó semmit se tenni.
– Semjénék akarták indítani?
– Nem, az egy másik KDNP.
– Végül nem indult?
– Valószínű.
– Tessék?
– Szóval indultam. De nem tettem semmit annak érdekében, hogy bármit tegyek, mert énnekem rendes munkahelyem volt, nem az volt a célom, hogy most induljak ilyen politikai csatározásokban… Nem tartottam fórumokat, nem kampányoltam.
– De abba csak bele kellett egyeznie, hogy használják a nevét, nem?
– Persze, persze. A Giczy György volt ennek a pártnak a vezetője, és őt nagyon jól ismerem. (…) De 2002 óta én nem vagyok egy pártnak se a tagja.
– Most sem?
– Most sem.
– A Jobbiknak sem? Miért nem?
– Tavaly év elején kértem felvételemet, de kivárnak, és ez így helyes… Aki tag volt máshol a rendszerváltás előtt, azzal kivárnak.
Hulitka úr olvasott ember, meséli, előadásokat tart a Jobbikban, mostanában főleg a migránsügyet elemzi kötetlen beszélgetéseken, ahol kifejti, a menekültáradat egy nagy terv része.
– Ön találkozott már migránssal Salgótarjánban? – így érdeklődünk személyes tapasztalatairól.
– Nem. De ez nem jelenti azt, hogy nem találkozhatunk!
Annyit még említsünk meg, hogy bár Hulitka úr ragaszkodik a hazájához, a magyar földhöz, a magyar kultúrához, leánya nyolc éve külföldön él, ott tanít, portugál sráchoz ment feleségül, így a Hulitka-unokák is idegenben születtek. Jó hír, hogy a vő „élhető országnak tartja Magyarországot, tetszik neki, Salgótarjánt kimondottan szereti, a táj, az emberek”.
Hulitkával a harmadik helyért az első számú magyar kommunista, Thürmer Gyula küzd.
„Mondjuk ki őszintén, ezt a várost a szocializmus építette fel – ezzel nyit találkozásunkon az elnök. – Ha én nyerem a választást, másnap felhívom Orbán Viktort, üljünk le, lássa be, ezzel a várossal is kell valamit kezdeni. Emlékeztetem, annak idején Salgótarjánt kis Moszkvaként emlegették, és javaslom neki, ne akarja, hogy sztrájkokkal kis Athénná változzon a település. Jobb az ilyet megelőzni. Legyen itt inkább Ausztria, pucoljuk ki, legyen csilivili, fejlesszük fel az idegenforgalmat.”
Thürmer budapesti férfi, ám: „Salgótarján az a város, melyről szívesen mondanám el, hogy itt születtem, szeretem az itt élő embereket, szeretem, ahogy palócul beszélnek, szavuknak nemcsak értelme van, hanem íze is, szeretem, ahogy őrzik a munkásmozgalom hagyományait, a bányászkodást. Kilencvenben, a legelső választáson én voltam a párt Nógrád megyei listavezetője, 10,2 százalékot értünk el.”
Elnök elvtárs a hetvenes években járt itt először. „Fiatal tolmácsként hoztunk ide szovjet küldöttséget. Kíváncsiak voltak, milyen egy olyan város, aminek nincs szerves fejlődése, hanem a szocializmus csinálta. Igen, a tudatos iparpolitika következménye volt, hogy ide üzemeket telepítettek, kihasználva a helyi hagyományokat, és lett egy modern város.”
A Munkáspárt úgy számolja, nyolcezer-hatszáz munkahelyet tudna teremteni, ami, lévén harmincötezres a város, bőven felszámolná a brutális munkanélküliséget. Egész apró lépésekkel. „Kicsiben kezdenénk. Rosszak az utak? Hát csináljunk egy saját önkormányzati vállalatot, az máris néhány tucat munkahely! Vagy miért ne lehetne sertéshizlaldát csinálni önkormányzati alapon?” Lenne aztán önkormányzati kisbolthálózat, majd kínai segítséggel síngyár, „mert a jövő a vasúté”.
Említjük az elnöknek, hogy a szocik a baloldal árulójának tartják őt, úgy vélik, a Fidesz bérelte fel az indulásra. Hiszen 2014-ben is csupán félszáz szavazaton múlt itt a Fidesz-MSZP versenyfutás, ha a Munkáspárt a mostani fej fej melletti küzdelemben is elvisz pár száz voksot a szocialisták elől, győzelemhez segítheti Simont. „Áruló az lehet, aki volt már azon az oldalon. Én sosem voltam MSZP-s, így áruló sem lehetek. Egyébként aki a szocialisták templomába jár imádkozni, azt még én sem tudom meggyőzni. Eltelt huszonhat év, nem megy. Inkább a munkanélkülit tudom kicsit fölpezsdíteni, meg a szerencsétlen sorban tengődő nyugdíjas bányászt, és a közmunkást. Ezért járok kocsmákba is. Vállalom, hogy lassan minden kocsmát ismerek a városban. Ott lehet találkozni az emberekkel.”
Olyannyira lehet, hogy este közéleti csillaghullás fogadja a Gorkij körúti italmérés fizetővendégeit. Hat óra tájt a bejáratnál tarajos fiatalt győzköd Thürmer Gyula, a pultnál a rezsibiztos Németh Szilárd rendel, jobbján a fideszes országgyűlési képviselő, Becse Zsolt fogyaszt, balján Simon Tibor még annál is vidámabb, mint alapjáraton. Megannyi hakapiszi.
Mi Radvánszky János állampolgárral barátkozunk. Radványszky úr mérnök, meséli, régen nagy melókon nagy pénzeket keresett, de a rendszerváltás betett a jólétének, „meg hát nagy pofám is volt, mindig kiálltam az igazamért”.
Radvánszky úr ma sem gátlásos, karon ragadja az intézményből harmincpercnyi kamupiálás után kifelé oldalazó Németh Szilárd rezsibiztos, pártalelnök, birkózószövetségi elnök urat, s az arcába tolja a tutit: „Orbánt kéne nyugdíjba tenni! Maga mit mond erre?” Ám Németh nem hiába sportember, menetből fordul vissza, úgy mosolyog simonosat, s bölcsen ennyit szól: „Viszontlátásra.”
Szervusztok, Pajtikák.