Mendrey László elnök, Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete
Ott tart a dolog, hogy várnak minket kedden reggel nyolc órára, biztos, hogy lesz pogi meg üdítő, de hogy mi lesz a napirend és kikkel fogunk tárgyalni, fogalmunk sincs. Egyedül abban vagyunk mindannyian érdekeltek, hogy előremenjen az oktatás. Lázár úr szerint nem kell a balhé – mi nem balhézni fogunk, hanem élünk demokratukus jogunkkal, ha tüntetünk, tüntetünk, ha sztrájk lesz, akkor sztrájk. A követelések összerendeződtek. Attól hiteles az egész, hogy aki már három éve is elégedetlen volt, annál már végképp kicsordult a pohár és meri azt mondani: nem félünk. Szerintem ki fogunk tartani.
Amikor egy újságíró megkérdezte Hoffmann Rózsát, hogy ezt meg azt pontosan hogyan tervezi, az derült ki, hogy neki csak az számít, hogy a miniszterelnök elégedett legyen. A miniszterelnök pedig elégedett, az államtitkár asszony ki is töltötte a négy évet. Most meg itt van, Czunyiné aki ugyan húsz évvel fiatalabb, de pontosan úgy néz ki, mint egy húsz évvel fiatalabb Hoffmann Rózsa, és a szerepe is dettó ugyanaz. (…) Amúgy 1938-at írunk, de ezt most hagyjuk.
Én mondjuk most elégedett vagyok a KLIK-kel: tegnap is kaptam fizetést és valamiért ma is.
Ma egy kicsit többet is, kíváncsi vagyok, holnap mennyit kapok.
Galló Istvánné elnök, Pedagógusok Szakszervezete
Legyünk nagyon őszinték. Már az életpályamodell vitájakor lehetett látni, mi következik. A pedagógusok nem hitték el. Elcsábították őket. Fizetésemelést kaptok, mondták, pedig ott volt mellette a sokkal több munka is. Nem baj, öt-tízezerrel többet kapok, gondolták ekkor ők. A pedagógusok húsz százalékáról mondható el, hogy innovatív, változtatni akar. A többségük tehát örült a központosításnak, mert óriási felelősséget vettek le a vállukról. Most látják csak, hogy ez a három év mit jelentett, és hogy ők mégsem így gondolták. Most már a saját bőrükön érzik, mit jelent a központosítás, a kézi vezérelt irányítás, a tankönyvválaszték. A minősítési rendszerrel pedig végképp megalázzák őket. Folyamatosan változtatják a szabályokat. A pedagógus azt mondja, a gyerek miatt tűr, a gyerekért mindent kibír. Ez azonban már nem a gyerek érdekét szolgálja, a kizsigerelt pedagógus nem jó a gyereknek, így nem lesz minőségi oktatás. Ami az alapítványi iskolákat illeti: mondjuk ki, a cél ezek megszüntetése.
Minden azon múlik, mennyire áll mellettünk a társadalom. A pedagógus panasza a gyerekért szól, ha ez találkozik a szülők akaratával, akkor ki fognak tartani a pedagógusok. Mert az hatalmas szégyen lenne, ha meghunyászkodnánk.
Egy bizonyos H. Árpádnak nagy szerepe van abban, hogy a kormányfő olyan konzervatív nézeteket vall, mint amilyeneket – és meg kell nézni, hogy hol lazul H. Árpád.
Tessék visszaemlékezni, mit csinált ez a kormány korábban. Először a médiában volt egy huszárvágás a Klubrádióval – ez volt a rövid távú terv, az oktatás a hosszabb távú. A gyerek délután négyig az intézményben van, rövid pórázon tartott tanárok között. Megvágták a középiskolai férőhelyeket: “ha nem akarsz tanulni, menj isten hírével”, a tanár is örül, legalább nem zavar a diák, aki úgysem akar tanulni, de azzal senki sem foglalkozik, hogy miért nem akar tanulni. Akik gimibe kerülnek – amik negyven százaléka egyházi – annak egyenes az út a felsőoktatása, ők hálásak lesznek. A szakiskolások a heti öt tesivel, egy magyarral, egy matekkal, na, ők lesznek a jövő szakmunkásai. Elhiszik, hogy ha még két évet rátanulnak, érettségizhetnek. Nem tudnak majd, az állam nem akar erre költeni. A gyerekeknek minden időben, mindenhol mindig ugyanazt kell tanulnia – ez a nagy baj az oktatásban. Mert egy osztályon belül sem ugyanolyanok a gyerekek.
Ikotity István, LMP
Bizakodóak vagyunk. Igaz, kormány először félvállról vette a követeléseket, volt, aki pökhendi módn félresöpörte, volt, aki elbagatellizálta, és hát bevetették a szokásos módszereket is: megosztás, szalámizás. Aztán mégis szembesültek azzal, hogy itt komoly probléma lehet a háttérben. Azért persze próbálják megtalálni, hogy mitől hiteltelen a mozgalom, hogy lesz ebből pártpolitikai ügy; de nem az, annyi történt, hogy mindenki rájött: ez nem jó. Van azért rá példa, hogy ha jelentős ellenállással találkozik, akkor megtorpan a kormány – gondoljunk a netadóra, vagy még előtte a felsőoktatási reformra.
A túltolt bicikliről meg annyit, hogy a biciklit akkor tolják az emberek, ha nem tudják vezetni, ha az a bicikli rossz.
Mi a célja azoknak, akik kieszelték ezt a rendszert, ami fölösleges információkat töm a gyerekek fejébe valódi tudás helyett? Több háttérideológus már bevallottan azt mondja, hogy egy új burzsoáziát és – ha a közmunkásokra gondolunk, látjuk is – egy új cselédséget hoznak létre, a harmincas éveket rekonstruálják. Hát érdeke ezeknek, hogy gondolkodó, szakmát váltó, új kompetenciákat megszerző embereket alkossanak, akik közösségben dolgoznak, és nem rögtön összevesznek mindenen?
A kormányinfó egyetlen jó érve, hogy az esélyegyenlőséget segíti, hogy nincs különbség a finanszírozásban, ugyanannyira támogatják a vidéki falvak tanulóit – de tudjuk, hogy a gyakorlatban mennyire működik az esélyegyenlőség.
Rab András, a Dunakanyar Alapítványi Magániskola programvezetője
Bocsánat előre is, de nem tudok indulatmentes maradni. Mi alapítványi iskolaként sem akartunk soha kilógni, átjárható oktatást szerettünk volna a gyerekeknek; most meg ott tartunk, hogy rákényszerülünk olyan lépésekre, ami az elveink ellen szól, ami lehetetlenné teszi a differenciált oktatást.
Nincs olyan, hogy átlaggyerek, ezt mindenki tudja.
Ott tartunk, hogy nem tudunk előrejutni, fejleszteni, nem tudjuk azt tenni szabadon, amit szeretnénk. Olyan szinten sérül a szabadság, hogy nem tudunk tervezni, nem tudunk olyan tantervet készíteni jövőre, ami biztonságot ad a hozzánk járó száz gyerek szüleinek. Nekünk pedig a létünk függ ettől, tehát akár be is zárhatunk.
A pedagógusok képtelenek összefüggően előadni a problémáikat. Elszoktunk attól, hogy közösen lépjünk fel. Az utolsó oldalon vagyunk hír. Nagyon becsülöm a szakszervezetek munkáját, de amikor Mendrey urat és a többieket látom a híradóban, az jut eszembe: valahogy hangosabban kéne. Valahogy másképp.
Ott ülnek a parlamentben, és mintha nem lenne gyerekük. Megszavazzák a testnevelést, a tankönyveket, és a még rosszabb lépéseket, én meg már nem tudom, milyen politikai erő kéne ahhoz, hogy ezt a gyerekellenes politikát megváltoztassuk. Most olyan törvényeink vannak, amik nem veszik figyelembe, hogy vannak sérült gyerekeink, hogy vannak tehetséges gyerekeink. Az SNI (sajátos nevelési igény) több tízezer családot érint, ám ezeket a gyerekeket integrálni lehetne. De ez nincs sehol. Ahogy a tehetséggondozás sem. Harmincfős osztályokban? Ugyan már. A pedagógusok már fásultak ahhoz, hogy lépjenek valamit – a gyerekeket pedig nem hagyjuk ott, mert szeretjük őket, ez a munkánk. De a családokban van-e annyi együttérzés, hogy együtt lépjünk, hogy változás legyen?
Az igazgatói munkakört is tönkretették, nincs ma olyan igazgató, aki lépni, dönteni képes. Ne mondjuk, hogy a társadalom hibája, a család hibája – az a kolléga a hibás, aki nem képes harsányan közölni, hogy neki ez nem jó.
Nem hallom, hogy megszólalnának az igazgatók, hogy a reformokon dolgoznak, hogy elűznék a minisztériumból a dilettáns kollégákat, akik egy nyolcadikos tesztsorral képesek tönkretenni a gyerekeink önbizalmát. Nem tudom, kik hozták ezt létre, de nagyon szeretnék velük beszélni.
Hosszú évtizedekre bebetozontak rossz rutinokat. Ha most nem lépünk, akkor talán az unokám járhat majd olyan suliba, amibe én szeretnék. Állítsák vissza a szabad tankönyvválasztást, az innovációt, a tankönyvírók legyenek olyan helyzetben, hogy újíthassanak! A kisiskolás bemegy az első napon, várja a csodát, és mindenki elé letesszük ugyanazt a füzetet. Itt a csoda a vége.
