Viktorka nyolcvannyolc óta jár ide, a közelben találtak irodát, akkor még talán nem is Fidesznek hívták őket, ő volt a kedvencem, meg a Fodor Gabi, aki miniszterként is jött enni, meg az Anikót is imádtam, még akkor is innen hordta haza a kaját, amikor gyerekeik születtek, jött velük a Simicska is, akkor még vékonyan, meg a Kövér Laci azzal a bumfordi bajusszal, meg a Deutsch Tomi, az adta az úri fiút, az Ungi Klári viszont aranyos, neki már a lánya jár ide; a Viktor úgy van előttem hosszú hajjal, borostásan, soványan, ahogy a Nagy Imre újratemetésén beszélt, jóképű srác volt, azzal együtt, hogy elcseszte magát azzal a lobonccal; most nyáron is benézett, egyedül, semmi testőr, leparkolt a kisbusszal, sietett elé az uram, hogy „tiszteletem, miniszterelnök úr”, mire ő, „itt én Viktor vagyok, hol a Cica?”, rántott velőt evett előételnek, aztán rántott borjúlábat, ráfér, kell neki az erő, annyi a melója, nem tudom, hogy bírja, fotózta a többi vendég, hogy „megengedi miniszterelnök úr?”, de ő nekik is, hogy „én itt Viktor vagyok”, az uram mondta a végén, „engedje meg, maximális tisztelettel, hogy erre a velőre meg erre a borjúlábra meghívjuk”, de Viktor nevetett, hogy eljöhet az idő, amikor rászorul az ingyenkosztra, akkor majd él vele.

Beült múltkor két srác, idegenek, olyan az arcmemóriám, harminc évre vissza mindenkire emlékszem, ezeket sose láttam, szólok az uramnak, figyelj, navosok, kértek két csésze levest, két féladag főételt meg két málnát, megették, fizetnének, eléjük állok, hogy fiúk, miután először jártok nálunk, a szörpre a vendégeim vagytok, elájultak; mondom az uramnak, hidd el, küldik ezek a társaikat is, nem telik el két nap, délelőtt tizenegy, megint két férfi, kiszúrtam őket is, két kávé, két őszilé, viszem a számlát, elő az igazolvány, az egyik meglátja a falon a Viktor fényképét, mondja, ez meg mit keres itt, mire a másik, hogy mi bajod vele, kiderült, egyik emeszpés, a másik fideszes, ott előttem estek egymásnak, na, ehhez én nem kellek, majd szóljanak, ha jöhetek aláírni a papírokat; én ebben az üzletben nem engedek politizálni, ha egy vendég belekezd, mutatok az ajtóra, hogy a küszöbön túl kiordibálod magadból a hülyeséget, aztán jöhetsz vissza a levesedhez, a minap is migránsozik valamelyik, ránéztem, nyomban abbahagyta, ismerik a szabályt.

–

Negyvenhármas vagyok, heten voltunk testvérek, a szüleim nincstelen földművesek, Farmoson laktunk, előbb kunyhóban, aztán a falutól öt kilométerre, az ONCSA-soron, rövidítés, országos nép- és családvédelmi alap, az épített szükséglakásokat; apámat a háborúban munkaszolgálatba vitték, mert egy szomszéd feljelentette, hogy cigányzsidó, pedig annyi a közünk hozzájuk, hogy állítólag az apám szépapja zsidó borkereskedő, aki beleszeretett egy vándorló vályogvető cigány szépséges lányába; apám vasutat épített Szibériában, nem volt nagydarab pali, egyszer ráemelték a súlyt, betegen, az utolsók közt, ötvenegyben jött haza, fél tüdejét kivették, meg a másik felének is egy darabját, fiatalon meghalt; az ONCSÁ-n amúgy jól ment sorunk, volt saját kiskertünk, ha meg úgy is éheztünk, mi, gyerekek mentünk a nagyföldekre, loptunk cukorrépát, jó az főzve, hoztunk rengeteg burgonyát, azóta se eszem a paprikás krumplit, ha az van napi menüben, eltartom magamtól a tányért, úgy viszem ki a vendégnek.

Tera, az unokanővérem nem tudott teherbe esni, hatéves voltam, amikor anyukám elé állt, hogy Annus néném, adjon már nekem egy gyereket, anyám meg kétségbeesve, hogy csukd be a szemed, tedd valamelyik fejére a kezed, sorba állított, mint az orgonasípokat, és hát az enyémre került a kéz, anyám sóhajtott, hogy nem örökbe adom ám, csak kölcsönbe, szünidőre mindig hazajön; Kánaánba kerültem, Tera Ferihegyen volt földi repülésirányító, egyenruhában, kis tárcsával mutogatott a gépeknek, jól keresett, a férje a sörgyárban garázsmesterkedett, hordta haza csatosban a sört, plusz tartottunk nyulat, kecskét, volt mindenünk, de aztán jött ötvenhat, októberben kivették a mandulámat, de elkezdődött a lövöldözés, két nappal a műtét után kidobtak, kellett a hely a sebesülteknek, úgy gyalogoltam haza a Jánosból; pár nap múlva Tera kenyérért állt sorban a Csemegénél a pestlőrinci Béke téren, robogtak be az oroszok Vecsés felől, végigsorozták a népet, az unokanővérem ott halt meg a járdán, Balogh Károlyné, ez az ő becsületes neve, én meg haza Farmosra, befejezni a nyolcadikat.

–

Aztán Tera nővére vett magához, fölkerültem a nyolckerbe, kereskedelmi szakmunkásképzőbe, kellett a pénz, reggel hatra kijártam a budaörsi faiskolába, szőlőt kapáltam, kacsoltam, kötöztem, facsemetét oltottam, hajnalban értem a körtérre, a negyvenes busz megállójánál volt egy közért, a bejárathoz pakolták a tejesek és a kenyeresek a dobozokat, ott várt rám mindig egy üveg tej meg két zsömle, csórtam, persze, a reggelire így nem volt gond, letudtam a melót, tízre értem az iskolába, volt engedélyem az igazgatótól, azzal a feltétellel, hogy másnap felelek a mulasztott órák anyagából, nem gond, vágott az agyam, kérdezte is Tibi bácsi, a diri, hogy lányom, honnan van ennyi eszed, mondtam, apukámtól; küldtek gyakorlatra háztartásiba, vasboltba, mindenfelé, de pár hónap után mondta az ofőm, hogy ne szöget áruljak, nekem emberekkel kell foglalkoznom, irány a vendéglátás.

Két Cica élt a hatvanas-hetvenes években Pesten, az egyik a kurva a Pipacsból, a másik meg én, elkallódhattam volna, de nem, saját magamnak a kis gesztenyét csak kikapartam, és el is kurvulhattam volna, gazdagabbnál gazdagabb palik jelentkeztek, legyek a barátnőjük, egyiknek se jöttem össze, volt például a Béla, nem magas, de iszonyú jóképű, hatalmas rózsacsokrokat küldött, mondtam neki, Béla, családod van, hagyjál engem békén, nincs annyi szál rózsa, hogy az ágyasod legyek, rám senki nem tud mutogatni, hogy nekem megvolt a Cica.

–

Seggig érő fekete haj, szép kis cicik, karcsú derék, nem voltam még tizennyolc, így kerültem felszolgálónak az első munkahelyemre a nyolckerbe, az Otthon étterembe, stricik, kurvák törzshelyére, nyolc hónapig bírtam a fogdosást, aztán mondtam a központban, hányingerem van; kedveltek a munkaügyön, áttettek a Marika presszóba, rengeteget kerestem, az akkori uram belsőépítészként havi ezeregyszázhetven forintot hozott haza, én hivatalosan négyszázat, de mellé naponta, mondom, naponta összejött két-kétezerötszáz forint, igaz, tizenöt órákat dolgoztam érte, jó, persze, megvoltak a játékok kávéval, sörrel; öt évig csináltam, hatvannyolcban a Marikából bisztró lett, átmentem az akkor induló Dunaparkba, nyitás előtt takarítani is beálltam, nem esett le az ujjamról az aranygyűrű, ősztől tavaszig ott szolgáltam fel, nyáron meg a Margitszigeti Kaszinóban, tele külföldivel, csúcson az olaszinvázió, az emberünk a parkolóból a mi pályánkra hordta az összeset; hetventől szezonban irány a Balaton, Európa Szálló, a legmenőbb hely, tele budapesti szép fiúkkal, jó fiúkkal, gazdag gyerekekkel, apuci kötödés, anyuci butikos, meg zsebesek, pénzváltók, későbbi olajosok, mindenfélék, lehetne mesélni, de közel sem volt olyan aljas világ, mint a mostani; a nyugatnémetek nálunk találkoztak a keleti rokonokkal, drinkbároztam, mutatta a nyugatnémet, kik a vendégei, írtam a fogyasztást, este rendezte, nem csaptam be, hát minek, ha azt mondtam, hogy háromszáz márka, adott négyszázat, volt évem, hetvenhatban, amikor hatszáznyolcvanezer forinttal jöttem vissza a szezonból.

Hetvenhatban hívat a nagyfőnök, a Somogyi, én voltam a szíve csücske azóta, hogy a Dunaparkban nem voltam rest megfogni a felmosórongyot, és mondja, „üzletet nyitunk Wiener-Neustadtban, maga is megy, szépasszony, és ha öt év után nem hoz haza húszmillió forintot, kipótolom a különbözetet”, mentem, és nem kellett kipótolnia, 320-as, hathengeres, a gyárban vett BMW-vel gurultam haza; öt éven át négy nap szabad, tíz nap munka, ötkor keltünk, hattól már reggeliztettünk, éjjel egykor mehettünk haza, és hajnal ötkor megint szólt a vekker; jól kerestünk, egy év után megkaptam az osztrák állampolgárságot, rengeteg Herendit kihordtam, főleg bécsi régiségkereskedőknek, a pesti meg a balatoni éjszakából ismertem őket, a Rothschildot szerették, a petrezselymeset; összehaverkodtam a csajokkal a Bajcsy-Zsilinszky úti herendis üzletben és a Kígyó utcaiban is, az első osztályút harmadosztályú áron adták; a határon az osztrákokkal nem volt gond, kaptak paprikát, paradicsomot, szerették az ízeinket, és a magyar oldalon is találtam vámost, mondtam neki, figyeljen ide, van, amit tilos megcsinálni, de meg kéne csinálni, csak az kérdés, hogyan, onnantól nála közlekedtem, volt nap, hogy háromszor fordultam a Mini Morrisommal, odafelé herendi, hazafelé arany, olykor hat-nyolc kiló, egy időben a magyar állam úgy vette át az aranyat, még személyit se kellett mutatni.

–

Magyarországon az elsők között volt mosógépem, ezerkilencszáz forintba került, centrifugám, az ezerötszáz, és hűtőszekrényem, de spóroltam, még Ili néni tanított meg rá, a lakásáért tartottam el, szerettem, azt mondta, „kislányom, aranyba, herendibe, perzsaszőnyegbe fektesd a pénzed, azt mindig eladhatod, és lesz mit enned, egyébként meg legyen három borítékod, fizetéskor az elsőbe a lakbér kerüljön, a másodikba a számlákra a pénzt, a harmadikba meg tegyél, amikor csak tudsz, és csak decemberben nyisd ki”, hát abból a harmadikból már a hatvanas évek közepén félmilliókat vettem ki karácsony tájt, miközben a hentesnél harminckilenc forint volt egy kiló lapocka, negyvennégy a karaj, hozzá egy kis csont, és egy százasból megvolt egész hétre a kajád.

Másfél évig Solymosi Pixi volt a pasim, akkor került fel a Diósgyőrből az Újpesthez, kilencszázhatvanegyben, pont abba a Balzac utcai házba költözött, ahová jártam lépcsőházat takarítani, mondtam is a házmesternek, ha meglát minket együtt, nehogy szóljon előtte a dologról, mert elsüllyedek szégyenemben, az meg naná, hogy mondta Pixinek, becsülje meg magát, hogy ilyen dolgos, rendes lányt kapott ki; egyébként elsőre elég nagy bunkó paraszt volt ez a Pixikém, ültünk a Bonbonban a Göröcsékkel, úgy szól a pincérhez, hogy „hozzon mán’ e”, mire mondom neki, Pixikém, mostantól én rendelek, de igazából rendes gyerek volt, úgy lett vége, hogy mentünk volna szilveszterezni, készültem, fodrász, minden, ő meg beivott a testvérével a pályán, aztán elkódorogtak, elsején érkezett, azzal fogadtam, Pixi, ki vagy rúgva, gyűrű vissza.

–

Eztán jött Öcsike, sváb fiú, ő a belsőépítész, hatvanhárom február harmadikán lehívott az Emkébe ötórai teára, február kilencedikén hozzámentem, hatvannégyben született a fiunk, akitől két unokám van, sőt egy dédunoka is; Öcsikét hatvanhétben behívták katonának, sofőr lett belőle, karambolozott, meghalt, ott maradtam a gyerekkel, azt hittem, én is belehalok, de megmaradtam, talpra álltam; Ervinke hatvannyolcban érkezett, a kollégám volt a Margitszigeti Kaszinóban, egyszer azt mondja, Cica, elvennélek, én meg azt mondom, hát vegyél, Ervinke, nem is tudom, miért mentem hozzá, véletlen összejövetel, hetvenötig bírtuk egymás mellett, született egy kisbabánk, aki nyolcnapos korában meghalt, elpattant az agyában egy ér; Ervinke négy nyelven volt perfekt, mégsem találta a helyét a szakmában, mindig én intéztem neki új állást, de egyszer elszakadt a cérna, volt nagy házunk, nyaralónk, két autó, mondtam, válassz, úgy pakolt össze, hogy vitte mindkét tizenkét személyes étkészlet felét, az ágyneműből a rózsaszín pöttyöset, nekem meg hagyta a kéket, na, ilyen volt Ervinke, azóta az ötödik feleségénél tart, de velem a mai napig jó a viszonya, és hát ez a lényeg.

A mostani uram Attila, neki sem volt könnyű gyerekkora, az édesanyja öt apától szült összesen öt gyereket, Attila még tizennyolc évesen meg akarta látogatni az ötvenhatban disszidált nővérét, gyűjtött valutát, bevarrta a bőröndjébe, de a határon elkapták, leültették másfél évre, szerencsére, amikor kijött, egy jóakarója töröltette a priuszát, és elintézte neki, hogy felvegyék pincérnek a Dunakorzóba, megállta a helyét; én nyolcvanegyben jöttem haza Ausztriából, a Gyertyába kerültem, esténként kollégák tértek be műszak után, egyik este hülyéskedem velük, hogy franc a fejetekbe, itt dolgoztattok, ahelyett, hogy valamelyikőtök kivenne a munkából, Attila, aki addig ült csendben a kávégép mellett, megszólal, „kiveszem én magát, csak szóljon”, ránéztem, hogy „engeeeem?”, „magát hát”; aztán eljött nyolcvankettő február tizenkilencedike, forgalom alig, bejön Attila, kérdi, „Cica, merre megy haza?”, Budakalászon laktam akkor anyukámmal, mondom, „a Margithídon”, kérdi, „hogyan lehet magától visszajönni Pestre”, kérdem, „miért, csak nem haza akar kísérni”, mondja, „megnézném, hol lakik”, hajnal fél ötkor bezártunk, kint az autómnál mondom, „Attila, nagyon szívesen megmutatom, hol lakom, de reggel kilencre bent kell lennem a városban, a nővérem esküvőjén én vagyok a tanú”, „jó, kiskezit csókolom”, haza, otthon fölteszek egy kávét, anyukám kijön, megáll a konyhaajtóban, végigméri, és így szól, „ez nagyon fain ember, kislányom, ezt tartsuk meg”, azt hittem, szörnyethalok, reggel behoztam, mentem az esküvőre, este megjelent a kis bőröndjével, hogy hozzánk költözik; nem akartam én már férjhez menni, de úgy alakult, hogy a Várban esküdtünk nyolcvannégy március harmincegyedikén.

–

A Gyertyából a Balettcipőbe mentem társtulajdonosnak, odajárt az összes zenész, színész, újságíró, valamikor nyolcvanhétben betántorgott egy fontos ember csaprészegen, összekakált nadrágban akart fölülni a bárpulthoz, mondom, ezt itt ugyan nem, neki állt feljebb, szóltam a portásnak, nyisd az ajtót, és a grabancánál fogja hajítottam ki a fickót; Szépvölgyinek hívták akkoriban a főpolgármestert, illetve a tanácselnököt, a haverja, ez az alkoholista felpanaszolt nála, be akarták zárni az üzletet, nem vártam meg, elegem lett az éjszakából, hallottam, a Moszkva térnél eladó egy illatszerbolt, gondoltam, megveszem, délelőtt tízkor kinyitok, hatkor bezárok, aranyélet, hárommilliót kértek érte, az alkudozás alatt benéztem ebédelni ide, a Csalogány utcába, régi ismerős csinálta, a Jenő, és a végén rábeszélt, társuljak be hozzá, később tudtam meg, hogy háromperhármas volt, a szolgálataiért kapta az üzletet, fülest kapott, hogy közeleg a rendszerváltás, hamarosan tipliznie kell az országból, aztán tényleg el is tűnt pár évre; szóval nekiláttam, az első napokban a kutya se jött be, ültünk Jozsóval, a szakáccsal, egész nap országvárosoztuk, aztán egyszer beesett két taxis, az egyik már meghalt, a másik törzsvendég, mondtam, fiúk, egy hónapig ingyen esztek, cserébe elhíresztelitek a városban, hogy nyílt ez az üzlet, olcsó, jó, van terasz, nyárra dübörgött a hely; hogy miért Róma az ételbár neve, fogalmam sincs, Jenő keresztelte így, és valahogy mindig elfelejtettem rákérdezni.

Mindenkit tegezek, mindig is tegeztem, a vendégek kilencven százalékának puszi is jár, van, aki anyának, mamának hív, más fogadott anyámnak, Cica mamának, a múltkor az egyik srác hozta a két fiát meg az édesanyját, a gyerekek a keresztnevén szólították a nagyanyjukat, engem meg mamáztak, na, az elég kellemetlenül jött ki; tavaly egy másik apuka meghívott nyaralni a családjával, mert a feleség nem bír a kölkökkel, mentem, Kanári-szigetek; jár ide egy motoros, egykerekezve indult valamelyik ebéd után a hülyéje, eltelik fél óra, jön egy vendég, hogy mekkora balesetet látott pár utcára innen, letakarva a motoros, amint bezártunk, nekiindultam, annyit tudtam, hogy Zsoltnak hívják a srácot, és van valami kis étterme a Nánási úton, megálltam az összes üzletnél, aztán már majdnem Pünkösdfürdőnél ráakadtam egy lángososra, kérdem az eladót, ismer-e Zsoltit, mondja, az előbb ment el, hívja telefonon, mondom, „szia, Zsoltikám, Cica vagyok, csak azért hívtalak, mert belehaltam volna, ha te vagy az”, azt válaszolta, ezt a saját anyja nem csinálta volna meg érte, azóta anya vagyok neki meg drága szerelmem.

–

Ötvennégy éve dolgozom a szakmában, két éve én lettem Magyarországon az év vállalkozója, annak az a története, hogy időnként megfordul itt a Demján Sándor, a VOSZ-elnök, ő is szegény családból jön, ő is vendéglátósként kezdte, a főztünket is szereti, sőt kiderült, hogy régről ismerjük egymást, kitalálta, felterjesztett, megkaptam; hetvenkettő elmúltam, nyáron kérdi valaki, hogy bírom a strapát, mondom, el se fáradok; tavaly daganatot találtak a mellemben, megijedtem, mégiscsak rák, ment a sugár meg a kemó, mondtam az uramnak, ha ezen túlleszünk, ledöntök egy üveg Baileyst, pedig sose ittam, piált apám eleget, az nekem rossz emlék, ha meghívtak a vendégek, mondtam, én nem, és kamut sem fogyasztok, ha gondolod, ideadod jattban, na, nyáron hív az orvos, hogy jók az eredmények, mondom az uramnak, most vedd meg azt a Baileyst, hozta, fölvittem a palackot a hálószobába, és az utolsó kortyig, hát én másnap olyan beteg voltam, hogy ha valaki csak a bé betűt kiejtette a száján, rosszul lettem, de azért jöttem dolgozni, számítanak rám, négy mamát etetek ingyen, kisnyugdíjasok, özvegyek, van, amelyikre rá se néznek a gyerekei, a másik meg együtt él a daganatos lányával, neki dupla adagot adok, mondom, nézd az étlapot, olyat vigyél, ami estére is jó.

Az urammal visszük az üzletet, úriember, de tud ám indulatos lenni, ezer éve ugyanonnan hozza a húst, a múltkor letesz a konyhán öt kiló darált borjúmájat, utánaszól a lány, hogy, „Attila, ennek van egy kis szaga”, az uram meg viccel, hogy „tudod, minek van szaga, a nunádnak”, „hát gyere, nézd meg”, és tényleg szaga volt, erre az uram fogta az öt kiló májat, vissza a csarnokba, és bevágta az egészet a hentes háta mögé a tükörbe, ripityára tört, és szó nélkül elviharzott, másfél hónapig nem ment az üzlet közelébe, akkor megvárta a tulaj a Nagycsarnok parkolójában, hogy miért kerülsz minket, Attila, elmesélte, mire a főnök azonnal kirúgta a hentesét, de az uramnak lelkiismeretfurdalása lett, két nap múlva hívta a tulajt, hogy te, vedd már vissza azt a gyereket, visszavette, másnap ment az uram, és annyit mondott a srácnak: bazmeg, ha máskor ilyen van, add a kínaiaknak.

–

Télen kevesebb a munka, egyszer fel is mondtam néhány alkalmazottnak arra a pár hónapra, de végig azon járt az agyam, micsoda aljas ember vagyok én, hogy végigdolgozta nekem a nyarat, ilyenkor meg magára hagyom, na, soha többé nem csináltam ilyet, nem is változik a személyzet, a szakácsom tizenöt éve van velem, hárman a konyhán, egy a pultban, kint két felszolgáló, meg mi az urammal; nálam az számít, megbecsülje magát, tavaly feladtunk hirdetést, telefonált egy lány, azzal kezdte, hogy ő cigány, és csak akkor hívjam be, ha ez nekem nem probléma, mert a múltkor a szemébe vágták valahol, hogy cigány nem kell, na, én úgy töröltem volna nyakon azt a szemetet, hogy fölnyalja a saját üzletét, mert az halálos, ha valakit a származása alapján ítélnek meg, nekem is van két cigányom, meg olyan emberem is, aki pakolni segít, nagy koponya, Irakban húzott le öt évet, de mire hazajött, elhagyta a felesége, amibe a pasi belerokkant, hajléktalan lett, alkoholista, idevettem, két éve egy kortyot sem iszik, most kapott a szeretetszolgálattól lakást, a fizetésen túl adok neki reggelit, mondjuk azt az egész személyzetnek hoz az uram, az étlapról vacsorát, amit kér, az uram tegnap vitte magával fodrászhoz is; vagy itt van Andriska, eredetileg geológus, angolul úgy beszél, mint magyarul, két tányért nem tudott összefogni, de mondtam az uramnak, ez jó fiú, megtanítjuk, amire kell, és tessék, a legjobb emberem lett, okos, értelmes, szorgalmas, vettem is neki a múltkor egy lapostévét, a többieket is segítem, ahogy tudom, plusz minden év végén utalok néhány százezret gyerekkórháznak, állatvédőknek, biztos látja a jóisten, ha akarja, visszaadja.

Sebestyénné Cica vagyok, született Földes Ilona, nem más, ez itt a Róma, puszillak, és most ebédelsz valamit.