Amikor megírtad ezt a könyvet, nem gondolkodtál el azon, hogy átlépsz egy határt?
Milyen határt?
Talán azt, ami a kérdezés és az állítás között van.
Nem hiszem, hogy ebben a könyvben az állítások vannak többségben. Kérdezek, és a kérdésekre kapott válaszokat, ha körbejárom és összefoglalom, akkor az nem biztos, hogy az én állításom, hanem egy lehetséges válasz.
Ha a New York Timesban véleménycikket akarsz írni, akkor soha többet nem írhatsz tényfeltáró anyagot vagy hírt, mert nem lehetsz benne hiteles. Szóval a határt én itt gondoltam.
De ez egy könyv! Nem az van, hogy a munkahelyemen adásidőben, egy hírháttér műsorban azt mondom, hogy bár itt a vendég, nekem ez és ez a véleményem. Ez baj lenne. Egy újságíró írhat könyvet, körbejárhatja a kérdéseket és a válaszokat. Ez szerintem teljesen rendben van.
És találtál válaszokat?
Nem venném a bátorságot, hogy én mondjam meg a választ, és hogy tőlem tudja meg az olvasó, mi a megoldás. Azt viszont szerettem volna megmutatni, hogy amit ma itthon válaszként kapunk a politikától, vagy amit az unió vezetői eddig válaszként, megoldásként kitaláltak, azok közelében sincsenek a probléma, a menekültválság megoldásának.
Pont ezt mondja Orbán Viktor is.
Sokan gondolják ma úgy, és nem alaptalanul, hogy egy helyben topog Európa.
A könyv gerince tulajdonképpen egy szír lány naplója. Egy személyes sztori mennyiben visz közelebb a megoldáshoz?
Őszintén remélem, hogy legalább a megértéshez közelebb visz. A napló beleszövése a könyvbe nyilván nem egy előre eltervezett dolog volt.
Van az egyik oldal, amely szerint az a megoldás, ha mindenkit befogadunk, a másik oldal szerint pedig ezek az emberek csak a szociális juttatásainkra, a jólétünkre, a munkahelyeinkre hajtanak. Ezt a két végletet tartom a legnagyobb problémának, ami miatt nem születnek jó válaszok. Azt szerettem volna bemutatni, hogy amíg leegyszerűsítjük a kérdést, addig nem tudunk jó irányba haladni. Fontos, hogy először is megismerjük ezeket az embereket, ezért születtek az interjúk és ezért került bele a könyvbe a szír lány naplója is.
Százezrével vannak magyarok, akik ezt tették és teszik most is, őket sem vetjük meg. A magyar kivándorlókkal kapcsolatban azt mondjuk, hogy külföldön találták meg a boldogulásukat, és ezt elfogadjuk. De a más országokból, egy jobb élet reményében elindulókkal kapcsolatban már nem fogadjuk el ezt az indokot. És akkor még egy szót sem ejtettünk a polgárháborúkról, terrorról, hatalmi, törzsi ellentétekről, amelyek milliók életét lehetetlenítették el, és amelyek miatt milliók gondolták úgy, hogy máshol talán élhetőbb élet vár rájuk. Szerettem volna sorsokon keresztül megmutatni, hogy kik ők, miért indultak el, mi a céljuk, a tervük.
De ez is egy leegyszerűsítés. Egyes emberek sorsából nem biztos, hogy le tudok vonni általános következtetéseket a közösségre vonatkozóan. Hiszen mindenkit más motivál, amikor elindul.
Nyilván 800 ezer emberrel nem tudok interjút készíteni, de a különböző országokból származó emberek történetének a bemutatása alkalmas arra, hogy közelebb érezzük magunkat hozzájuk, hogy megértsük az országuk, a népük történetét.
Volt olyan interjú, ami nem került a könyvbe, mert azt mondtad, hogy ez nem segíti a megértést?
Nem. Inkább azzal találkoztam, hogy tízből kilenc ember nem akart beszélni a múltjáról. Nagyon gyorsan behúzták a féket, ha arról kérdeztem őket, hogy mi történt velük a hazájukban. Ezeknek az embereknek a bizalmukba kellett férkőznöm, hogy egyáltalán beszélni merjenek. Furcsamód attól féltek, ha velem beszélnek, azt a hatóságok megtudják és itt ragadnak Magyarországon, pedig ők nem akarnak itt élni. Azt hallották, hogy Németországban normális életet élhetnek majd, többségében oda indultak és nem akartak itt ragadni. Szóval, nagyon nehéz volt ezeket az embereket megnyitni.
És ezt hogyan képzeljem el? Kálmán Olga Tarlós István, Pokorni Zoltán és Schiffer András mumusa, mielőtt falhoz állítja a politikusokat, kendővel a fején szír menekülteknek udvarol a Keletiben, hogy beszéljenek, aztán kiskosztüm, ostor és negyed 8-kor beül a stúdióba?
Ez azért így elég lehangoló, ha ezt feltételezed rólam.Természetesen nem adtam ki magam szírnek, kendőt sem kötöttem, és még csak nem is udvaroltam.
Sokat beszélgettünk, én sokat kérdeztem, és ha ők úgy érezték, hogy bíznak bennem, megtisztelnek a történetükkel, akkor azt megosztották velem. Ha nem alakult ki kettőnk között a bizalom, akkor elhallgattak. Az elmúlt hónapok valahogy így néztek ki: reggel 6 körül elindítom a családot, aztán belevetem magam a hírekbe. Kilenckor elkezdjük szerkeszteni az adást, vagyis megbeszéljük a kollégámmal, hogy milyen híreket látunk, és azokhoz kik lennének releváns megszólalók. Utána indultam el valamelyik pályaudvarra vagy parkba, hogy a civil szolgálatok embereinek segítségével interjúkat készítsek, majd délután vissza a stúdióba, készülés, adás, éjszaka meg írás. Ez így ment hónapokig.
Azért ez elég kemény meló lehetett.
Igen. A nyaralásunk alatt kaptam meg a szír lány naplójának fordítását is. De szerencsére a családom megbocsájtotta nekem, hogy még a vízparton is a szöveggel foglalkoztam.
Ebből is látszik, hogy ez egy hosszú ideig készült könyv. De az események igazán most változnak. Vagyis már nem jönnek át Magyarországon a menekültek, megállította őket a GYODA, brutális terrortámadás volt Párizsban, fogtunk néhány hobbi történészt, akiket a TEK durva terroristának adott el. Nem marad le a kedves olvasó valamiről?
Nem! De annyi kulisszatitkot elárulok, hogy a könyv már a nyomdában volt, amikor a párizsi merényletek történtek, komolyan gondolkodtam azon, hogy kérek még időt a kiadótól, és beleírom a friss eseményeket. Utolsó pillanatban viszont úgy döntöttem, hogy nem teszem, mert ennek a történetnek nincs belátható vége. Amit 2015-ben át- és megéltünk, az hosszú távon megváltoztatja az életünket. Ezért is írtam erről könyvet és mondjuk nem a magyar választásokról.
Ilyen hosszú folyamat, ami megváltoztatja az életünket és nem lesz vége 2015-ben, a magyarországi korrupció is.
Persze! Meg írhattam volna a parlagfű-mentesítésről is. Sok olyan dolog van, ami nem ér véget idén és nem január elsején kezdődött, de a menekültválság egy olyan átrendeződés a világban, amivel több száz éve szembesült utoljára Európa. Én ezt akartam megérteni és megértetni.
És azon nem gondolkodsz, hogy esetleg más pozícióban érts és értess meg mindenkit befolyásoló folyamatokat?
Nyugodtan kérdezd meg, hogy akarok-e miniszterelnök-jelölt lenni!
Akarsz?
Nem! Egyelőre megérteni, megértetni és nem irányítani szeretnék. A politikának az a dolga, hogy üzenjen nekünk, nekem meg az, hogy használjam az agyamat és erre vegyek rá minél több embert.
De ezek szerint eljöhet.
Volt már erre irányuló próbálkozás meg civil kezdeményezés is, de én nagyon szeretem a szakmámat és nagyon szeretném sokáig csinálni.
És meddig lehet?
Nem tudom, mikor jön el az a pont, amikor egy ilyen újságíró, mint én azt mondja, hogy vége.
Larry King is visszavonult.
Akkor még van időm. Jelenleg nem gondolkodom azon, mi lesz ezután. Jó számokat hoz a műsor, a nézők is, én is szeretjük, mi kell még?
Nemrég arról beszélgettem Krizsó Szilviával, hogy vannak-e ma komoly tévések. Ő azt mondta, hogy van egy listája, de nem mondja meg, ki van rajta. Van még négy öt komoly tévés a magyar televíziózásban?
Sokkal több is van, de nincs négy-öt műsor. És ez nagyon szomorú.
De az neked jó lenne, ha lenne négy-öt konkurenciád?
Inspirálna, persze. Egyszerűen viszonyítási alap. Amikor azt figyeled, hogy a kollégák hogyan fogják meg a híreket, hívnak-e más vendéget ugyanahhoz a témához, az egy viszonyítási pont, egy nagyon inspiráló dolog.
És ha már nincs ilyen inspiráló dolog, akkor könyvírással kondicionálod magad. Mi a következő?
Nem tudom. Most sem az hajtott, hogy mindenképpen legyen egy új könyvem. Majd meglátjuk, hogy lesz-e olyan esemény, amiről érdemes. Nem tudom, mit hoz a 2016-os, a 17-es, vagy a 18-as év.
A 2018-as választást és ellenzéki összefogást.
Az legutóbb se ért egy egész könyvet.
