Nem mondanánk, hogy elfeledett történetről van szó, de közel sem annyira közismert, amennyire jelentősége indokolná. Az asszonyok menetéről van szó, méltósága, néma reménytelensége miatt gondoljuk múltunk egyik legfelemelőbb mozzanatának. Még akkor is, ha nem spontán akcióról volt szó.
1956 decemberében járunk, az utcákon szovjet és magyar terrorkülönítmények “dolgoznak a rend helyreállításán “, a börtönök zsúfolásig teltek, országszerte sortüzek dördülnek. Néhány, egymástól elszigetelt forradalmi csoport viszont még aktívan szervezkedik. Mint a Péterfy Sándor utcai kórház alagsorában működő sejt Abod László, Obersovszky Gyula és Gáli József vezetésével.
Rajtatok a sor!
Illegális nyomdát működtettek itt, december elsején pedig elhatározták, a szabadságharc vérbe fojtásának első hónapfordulójára békés nőtüntetést szerveznek. Az Élünk című illegális lap december 3-ai vezércikke hívott az utcára, miközben röplapok ezreit szórták szét (a szöveg teljes terjedelmében itt olvasható):
Magyar anyák! Magyar lányok, asszonyok! Most rajtatok a sor! … Frissen hantolt sírok a város utcáin és terein. … Magyar anyák! A fiaitok nyugszanak itt!! … Hiába haltak volna meg? Hiába áldozták volna hősi életüket?
“A Ti néma, tiszteletreméltó tüntetésetek fegyverletételre kényszerít és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen! … Magyar nők! Amikor az óramutató 11-et mutat, induljatok a Hősök terére! Emlékezzetek hős halottainkra! Mindenki legyen ott!”
Könny a katonák szemében
Az anyák, asszonyok és lányok pedig jöttek. December 4-én 11 óra előtt gyülekeztek a Városligetben fekete és nemzeti színű zászlókkal, egy-egy szál virággal – krizanténnal és őszirózsával – a kezükben. Kettes-hármas sorokban indultak a tér felé a borús, ködös időben. Az Andrássy út felől katonai járművek érkeztek, szovjet katonák állták el a néma menet útját.
“Kalauz-egyenruhás lány, karcsú, mélyen lefátyolozott kalapos asszony, döcögni alig tudó néni, szépen kifestett, kisbundás hölgy, esőköpenyes fiatal lány, svájcisapkás egyetemista lányok, munkaruhás asszonyok, feltűrt gallérú, megviselt, gumiharisnyás öregasszony, bájos, matrózgalléros, zárdanövendékszerű kislány” – emlékszik Szántó Piroska író.
Megjelent a helyszínen Münnich Ferenc honvédelmi miniszter két szovjet tábornok kíséretében. Gyorsan döntöttek: a katonák fél 12-kor hátrébb húzódtak, engedték a tömeget.
Néhány mellettem álló magyar tiszt szemét könnyek borították el. (…) Az asszonyok kisebb csoportjai érkeztek a délutáni órákban is, amikor a Névtelen Hős sírját már teljesen befedték a virágok. A síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázzállásban. A gyertyák lassan csonkig égtek és egy papírlapról az eső lemosta a feliratot: A magyar anyák – hőseinknek
– írta másnap helyszíni tudósítójára hivatkozva az újvidéki Magyar Szó.
Megható volt…
Két és fél órán vonultak az asszonyok hol némán, hol a Himnuszt vagy a Szózatot énekelve, és tették virágaikat a sírra. Rendőrök is érkeztek, de ők is a háttérbe húzódva vártak. Vagy sírtak ők is, mint a katonák.
A Szózatot énekelve mentünk be a hősi emlékműhöz. Voltak köztünk bébivel, gyerekkocsival, tolókocsival. Mindenütt voltak fiatalabbak, átemeltük őket az árkon és úgy mentünk tovább. Megható volt, hogy a négy kiskatona sírt.
A tömeg ezután békében feloszlott, de a nők tüntettek másnap is, harmadnap pedig a kommunisták szervezte “szimpátiatüntetést” a Nyugatinál szétverték a budapestiek. Erre már sortűzzel felelt a hatalom, de nem folytatjuk. A mai nap az anyák, lányok, asszonyok, bátorságáról szól. Hálával és büszkeséggel emlékezünk rájuk.
