Jé, a Behódolás. Pont ezt olvassa?

Most lettem meg vele.

Tetszett?

Nem.

Miért?

Mert pesszimista a vége.

Inkább beletörődő. De hogy az is értse, akinek a könyv esetleg kimaradt: a közeli 2022-ben játszódó sztori szerint a francia elnökválasztáson muzulmán jelölt győz. Rövid káosz után új rend születik: ömlik be az arab olajpénz, bevezetik a többnejűséget, a nők csadort húznak, leépül az állami oktatás, szárnyalnak az iszlám iskolák. A főszereplő, egy negyvenes egyetemi irodalomtanár elveszíti állását, majd busás havi fizetéssel visszakapja a katedrát, hozzá ifjú feleségeket, cserébe csupán fel kell vegye a muszlim hitet. Megteszi. A tanulság az, hogy lám, a behódolás után is van élet.

De én nem ilyen vagyok. Nem ilyen behódolós. Nem szeretnék behódolni soha.

Már Orbánról beszélünk? Vagy még a nyugatos keresztény kultúrától eltérő világról?

Egyikről sem. Hanem emberi viszonyrendszerről, aminek része a nők egyenjogúsága és az emberi méltóság védelme – mely ugye a kereszténység történelmének jelentős részében is csupán mérsékelten volt fontos. Én a humanista és nem a keresztény Európában hiszek, melyben megfér egymás mellett keresztény és nem keresztény.

Lesz, lehet behódolás?

Európainak lenni erős attitűd, és bár sokszor kiáltották ki a halálát, olyan brutális kihívásokat is lerázott magáról, mint a fasizmus és a kommunizmus. A szabadság a legerősebb motivációnk, vele szemben itt semmi sem lehet tartósan sikeres. Az iszlám sem.

Süllyedünk. Európa öregszik, tragikus a születési ráta, pótlás leginkább délről, délkeletről jöhet. S jönne is. Az pedig a csador kultúrája. Nem jobb, nem rosszabb, mint a miénk, „csak” más.

Egyrészt: a kultúrák konvergálnak egymáshoz. Másrészt: az alacsony születésszám valóban probléma, de nem látom drámainak a végkifejletét, mert ez nem lineáris folyamat.

Nagyon is annak tűnik.

Amikor tömegével jelentek meg a lovas kocsik Londonban, egy korabeli elemzés kimutatta, hogy pár év múlva egy méter magasan áll majd az utcán a lócitrom. Aztán nem így lett. Amúgy meg, ha csökken a lélekszám, miért ijedünk meg a lakosságszámunk egy ezrelékét kitevő menekülttől?

Egy ezrelék? Napról napra többen jönnek, a mögöttünk hagyott szombaton csak Münchenbe tizenkétezren érkeztek, és Németország a déli határán felfüggesztette Schengent. Nem látni a végét. A Behódolás arról rugaszkodik el, hogy a már több generáció óta Franciaországban élő muszlimok tartják a vallásukat, több gyereket vállalnak, mint az „őslakosok”, és van egy határ, amikor azt hozza ki a matek, hogy demokratikus választáson iszlám politikus jut hatalomra. Orbán Viktor is valami ilyesmit mond most a menekültek befogadása kapcsán, amikor úgy fogalmaz: Európa öngyilkosságot követ el. És ahogy telnek a hetek, úgy lesz nyugaton is egyre elfogadottabb az ő álláspontja.

Nézzük csak azokat a számokat! Az ötszázmilliós EU-ban a muszlimok létszáma húszmillió fő. Az Európai Bevándorlási Hivatal adatai szerint a menekülthullám idén és jövőre jár csúcson, bő fél-félmillió ember érkezik ez idő alatt, többségük valóban muszlim. Ez kihívás? Igen! Az! De ha ennyitől megijed az ötszázmilliós közösség, tényleg nagy a baj. Ráadásul a bevándorlás nemcsak kockázat, hanem lehetőség is. A fiatalabbak, képzettebbek, bátrabbak indultak el. Nem félni kell, hanem látni bennük a lehetőséget is. A múltkor nálam lakó kurd fiatalok éppen az iszlám elől menekültek. Értsük meg: összetett a helyzet.

Mit szól hozzá, hogy Konrád György is kiállt Orbán mellett? Az igazán liberális író azt nyilatkozta az olasz La Repubblicának, hogy a muszlim bevándorlás “rizikót és kihívásokat is jelent”, ezért védeni kell a schengeni határt az „új cunamival szemben”. Mi több, Orbánnal teljes összhangban azt mondja: „Nekünk, magyaroknak nincs szükségünk szíriai orvosokra és mérnökökre. Ha növekedik a gazdaságunk, a környező országok magyar népességét is meghívhatjuk Magyarországra.” Sőt a magyar bal is kap tőle a pofájára: „Azt mondom, vannak valódi problémák, amikről különösen a baloldal nem gondolkodott el és nem vonta le a következtetéseket sem.”

Gyuri nagyszerű ember. A barátom. Hogy van kockázat? Hát persze! Meg ahogy említettem, van lehetőség is. Ő, aki jól ismeri a németek befogadóképességét, talán nálam is jobban érezheti: ez egy fantasztikus kultúra.  Nem félnünk kell, hanem jónak lenni. Egyetemes és praktikus értelemben.

Ön szerint be kell fogadni mindenkit?

Egy határig. A korlátlan befogadásnak én sem vagyok híve.

Szóval a legfiatalabbak, legképzettebbek, legbátrabbak, legelkeseredettebbek, vagyis leggyorsabbak jöhetnek, a többinek stop.

Még ezt sem mondom.

Épp ezt mondja.

Szakértőkkel szívesen részt vennék egy beszélgetésen, amin kiderül, hogy társadalmi, kulturális, gazdasági állapotainkat tekintve mekkora az a tömeg, melyet még jelentős társadalmi konfliktus nélkül integrálhatunk. A kvótarendszer alapján a következő fél évben három-négyezer ember jutna Magyarországnak, ez nem sok, különösen annak fényében, hogy Törökországban kétmillióan élnek táborokban, és a hatmilliós Jordánia is elbír kétmillió menekülttel.

Ahogy apad az ENSZ segélyalapja, azokban a táborokban egyre nyomorultabb a lét. Egy minapi, a török-szír határon készült indexes riport szerint „interjúink közben érezhető volt, hogy vékony a határ a maradás és a kivándorlás közt, és nem lehet tudni, mi lesz az a hatás, ami egy pillanat alatt kipukkasztja ezt a buborékot”. Mi lesz, ha milliók lódulnak neki?

Nem tartok ettől.

A mostani százezrektől se tartottunk egy-két éve.

Tegyük hozzá, a riport éppen arról szól, hogy a túlnyomó többség vissza akar menni a hazájába.

Nagyjából addig, amíg ott nyomorognak egy a hazájukkal szomszédos ország sátortáborában. De ha lenne állásuk Münchenben, a töredékük költözne vissza újjáépíteni porig rombolt otthonát. Amúgy mi történik azután, hogy Európába ér az a tömeg, melyet „még jelentős társadalmi konfliktusok nélkül képesek vagyunk integrálni”? Ön mit tenne a schengeni határral?

Ellenőrizném.

Húzna kerítést?

Dehogy húznék!

Hanem? Vadászna azokra, akiknek már nem jut hely Európában? Fizikai határ nélkül hogyan érné el, hogy akit kiutasít az unió, ne térjen vissza másnap?

Az elektronikus védelem kilencvenöt százalékos biztonságú. A kerítésé sem jobb.

A kerítés célja – mondják Orbánék – megakasztani a haladást, hogy mire átvergődnek rajta a menekültek, megérkezzen a magyar „élő erő”, és elfogja a szeptember tizenötödikétől a tiltott határátlépéssel már bűncselekményt elkövető embereket.

Nincs más ésszerű megoldás: tájékoztatni kell a menekülteket, méghozzá a saját nyelvükön a korlátokról és a lehetőségekről, és a szíreknek folyosót nyitni nyugatra.

Azzal mit kezdene, hogy mivel a háborús zónából érkező szíreket feltétel nélkül befogadja Németország, a menekültek zöme szírnek vallja magát?

Majd akkor derül ki, ki szír, ki nem szír, ha tisztességes körülményeket teremtünk a menekülttáborainkban, és be mernek menni az érkezők, ott várni ki sorsuk rendeződését.

Egy afgán, aki szírnek vallja magát, bolond lenne bemenni, és vállalni a lelepleződés, így a kitoloncolás kockázatát.

Ismétlem: humánus táborok kellenek. A házamban a vendégem volt néhány menekültcsalád, az egyik férfi mesélte, hogy a hat hónapos várandós feleségével a tűző napon térdeltették, kipakoltatták a zsebeit, sőt elvitték a napszemüvegét és az asszony szemsprirálját. Micsoda pitiánerség! Állatnak érezte magát, bebörtönzöttnek.

Arról mit gondol, hogy számos menekült az ígéret földjén, Németországban is megtagadja az együttműködést, nem regisztrál, nem ad ujjlenyomatot, sőt a felszólítás ellenére elindul Skandinávia felé? Ez már Merkelnek is sok. Önnek nem?

Ez nekem is sok.

Az EU a kvótarendszerben látja a megoldást. A menekültek viszont a leggazdagabb tagállamokba igyekeznek. Ön mit tenne azokkal, akiket, mondjuk, Magyarországra, Szlovákiába, Portugáliába vet a sorsolás, ám ők ragaszkodnak Németországhoz, Svédországhoz?

Ők előbb-utóbb odébbállnak, tán pár hónapig, egy-két évig tudjuk korlátozni a mozgásukat, utána mennek a szívük után. De tegyük hozzá, a most éppen nálam pihenő szudáni vendégeim, menekültek ők is, itt maradnának, ha a gyerekeik tanulhatnának, és a szülők kapnának munkát, bármilyet.

A menekült addig menekült, amíg háború sújtotta hazájából átér az első biztonságos államba. Ha onnan továbbáll, már nem az életért, hanem jobb életkörülményekért fut, és státusza gazdasági bevándorló. Hogyan vélekedik erről a gondolatmenetről?

Ilyenek vagyunk mi, emberek. Ön is jobb állást akar. Magyarok százezrei is ezért mentek el. Nincs új a Nap alatt.

A minap kiszivárogtatott wikileakses dokumentumok szerint a német hadiipar csüdig benne van a népvándorlást kiváltó szíriai háború kirobbantásában. Azért ez a tény árnyalja a felelősséget és a következmények miatti kötelességet is, nem?

Hatalmas felelőssége van a nemzetközi közösségnek abban, hogy Szíria pusztító polgárháborúba zuhant. A táviratokat nem ismerem, talán a németeknek is van elszámolni valójuk. Nem tudom. De annál inkább kell segíteni most.

Arról mi a véleménye, hogy a gazdag arab államok vonakodva vagy egyáltalán nem fogadják be arab menekült testvéreiket, hittársaikat?

Nem értem őket. De miért is érteném, hiszen nem ismerem elég jól azt a világot.

És arról mit gondol, hogy az EU ezzel együtt sem illeti komoly kritikával a gazdag arab országokat?

Kritika helyett én kérnék és tárgyalnék.

Orbán is kér, tárgyalgat, és amikor ezzel nem ér célt, lép. Vagy ha úgy tetszik, zsarol, saját uniós szövetségeseit.

A magyar miniszterelnök, miközben sor ügyben jobban ismeri a magyar néplelket, mint én, most teljes félreértésben van. Az élet parancsa erősebb, mint a jogé. Orbánnak nem nemzeti szuverenitásról kéne papolni, nem megtámadni utolsó mentsvárunkat, a németeket, hanem fölajánlani, hogy a magyar titkosszolgálat a másik huszonhét tagország szolgálataival közösen akciót indít a mintegy ezerkétszáz embercsempész banda lefülelésére. Emellett béreljünk fel legalább száz, arabul beszélő tolmácsot, nyomtassunk és osszunk naponta frissülő arab és angol nyelvű hírlevelet a lehetőségekről. És persze támogassunk nemzetközi segélyprogramokat.

Ezek ellen Orbánnak sincs kifogása. Miközben attól tart, hogy a németek – Schengen betűje szerint – tízezrével tolják majd vissza hozzánk a „nem felelt meg” státuszúakat, akiket Magyarország feladata lesz hazajuttatni. Amihez kevés lesz tucatnyi öreg csuklós Ikarus.

Orbán Viktor akkor számíthat mások szolidaritására, ha ő is hajlandó némi együttműködésre, de neki még az sem fért bele, hogy az olaszoktól és a görögöktől befogadjon összesen hétszáz főt. Nem átallotta azt mondani, hogy ez az ő problémájuk! Nem érti, hogy a nemzetállamok külön-külön képtelenek túlélni a menekültválságot! A saját árnyékával harcol, attól fél, hogy a többi vezető politikus épp olyan érzéketlen, tisztességtelen pasi, mint ő. De hála istennek nem ez a helyzet. A németek civilizált emberek, ismerik a politikai realitást, érzik a felelősségüket.

Kivel beszélt közülük?

Régi kapcsolatokkal. A házamban német tartományi miniszterelnököket láttam vendégül, sokuk ott is aludt.

Azokban az ágyakban, ahol ma menekültek pihennek?

Meg a kötcsei nyaralómban.

Meddig visz még haza menekülteket?

Nagyon, nagyon, nagyon működik a dolog, és egyelőre több örömet okoz, mint fáradtságot. Aztán, ha kimerülünk, kérünk pár éjszakányi pihenőt, mert valóban fent vagyunk velük éjfélig, egyig, reggel meg kelni kell.

Akár hónapokig csinálja?

Miért ne? Megtehetem, elég nagy házam van, a hálószobám megmaradt, a nagyobb gyerekeké is, Marci, a legkisebb beköltözött hozzánk. Ettől persze kicsit nehezebbek az éjszakák. Persze hogy van vele munka. De jó munka van vele!… Na, ha már elég a fotóból, szóljanak. Rágyújtanék.

Most ültünk le. Ennyire nem bírja nélküle?

Jól esne.

Miniszterelnökként nem dohányzott.

Egyetemistaként szívtam. Egy-két éve szoktam vissza rá.

Amúgy hogy van?

Most épp allergiásan. Csíp a szemem és gyógyszert szedek.

Csupán másfél órát kéne autóznia Ausztriáig, ott nem él meg a parlagfű.

Ezt miért mondja?

Miért nem hagyja a fenébe a politikát? Pénze, mint a tenger, a cégei működnek, van öt gyereke, a legkisebb pár hónapos. Miniszterelnök volt már, annál följebb aligha viszi, sőt. Tele az élete konfliktussal, sokan még balon is utálják, rizikózza az infarktust meg a rákot. Elmúlt ötven, azt tehetne, amit akar. Miért nem olvas, pihen, sportol, babázik? Miért?

Mert nekem nem elég az egzisztenciális biztonság.

Írhatná hegyi levegőn azokat a kibaszott jó könyveket, amikről Őszödön beszélt.

A visszavonulás 2009-ben, a lemondásom után volt igazi dilemma. Egy éven át gondolkodtam rajta. Hívtak a Harvardra pár szemesztert tanítani, azt is elintézhetem volna, hogy én menjek ki EU-biztosnak, s kezdjek uniós karriert, mi több, visszavehettem volna a cégem irányítását. De egyik sem izgatott. Ha akarom, ha nem, az agyam a közéleten jár. Pokoli jól esik, amit csinálunk nap mint nap ezzel a párttal és a négy-ötszázezer támogatónkkal.

Egy pszichológustól hallottam, hogy Orbánnak a hatalom miatt kell a politika, Gyurcsánynak pedig a színpadért, a szereplésért. Helyes a diagnózis?

Orbánról nem akarok ebben az értelemben nyilatkozni, de a rám vonatkozókban van részigazság: azt mondom, amit gondolok, olykor szenvedéllyel, és izgat, hogyan tudom átvinni a szövegemet, hogy értsék és egyetértsenek vele. Sokakban magabiztos, akár erőszakos pacák látszatát keltem, pedig belül több a kérdés, a tépelődés. De ez így van jól. Nyilván sokak számára hihetetlen, de én is ember vagyok.

Gondolkodott már azon, hogyan nézne ki az ország, ha a rendszerváltás idején a pártállami kádereket, mondjuk, vállalati párttitkártól fölfelé eltiltják a politikától?

Ismerem ezt a „hatalomátmentő komcsik” legendát, ám Kolosi Tamás szociológus egy több mint tíz éve publikált tanulmányában kimutatta, hogy nincs e közkeletű vélekedésnek valóságtartalma.

Ha lett volna lusztráció, önből nem lehet miniszterelnök, Medgyessy Péterből pláne, Horn Gyulából dettó. Akkor MSZP sincs.

Illyés szövege egész jó. Valahogy úgy hangzik, hogy nem az a kérdés, honnan jössz, hanem hogy hová mész. Miközben nem fogadom el a Horn-nosztalgiát, azt gondolom, hogy Horn Gyula a kilencvenes évek progresszív szereplője. És Bokros Lajos is pozitív figura, sokkal pozitívabbak, mint, teszem azt, a fideszes Lázár János, aki már koránál fogva sem lehetett alanya annak a rendszernek. Ami pedig engem illet: nagyjából ugyanazt mondom, írom az egyetemi éveim és a KISZ KB-tagság óta, mint Orbán – vagyis hogy többpártrendszer kell és rendszerváltás -, csak puhán, tán bátortalanul és ügyetlenebbül. Az igazi különbség abban van köztünk, hogy én eljutottam egy, ha nem is hibátlan, de tisztességes demokrata létig, Orbán viszont tisztességes demokratából lett önkényúr.

A hatalomátmentő komcsik legenda része a kizárólag kiváltságosok számára nyitott privatizáció. Abból ön elég jól jött ki.

Belőlem Antall csinált gazdag embert, első cégeimet az általa teremtett feltételek között vásárolhattam meg. Nemzeti tőkésosztályt akart kárpótlási jeggyel, egzisztenciahitellel döntötte ki a cégeket. Egy ötszázmillió forintos vállalat többségét tízmillió forint készpénzért megvásárolhattam. És ehhez nem kellett kapcsolat, mutyi, akármi.

Csak infó, amiből, gyanítom, jutott a KISZ KB-soknak.

Szinte semmit sem tudtam a szocialista vállalati világról. Vége lett a politikai pályafutásomnak, és új munka után kellett nézni. Sokat dolgoztunk. Nem leszek álszerény. Az én korosztályomnak az akkori politika világában akadtak tehetséges tagjai: mások mellett Nagy Imre, Kiss Péter, Szilvásy Gyuri és talán én is. Ezzel együtt a száz leggazdagabb magyar listájában nem találni KISZ-est.

Mégse voltak olyan tehetségesek?

Nekem egy idő után elég lett. Amikor megvettem a tizenkettedik cégemet, eladtam nyolcat, megnéztem a hetvenhatodik pénzügyi mérlegemet, rájöttem, nem izgat. Keressek még néhányszor tízmillió forintot, és boldogabb leszek? Nem. És jachtot sem akarok. Megcsináltam, befejeztem. Tudtommal Nagy Imre egyetlen cég, a Caola megvásárlásában vett részt. Szilvásy Gyuri jobb szereti a beosztotti létet. Az utolsó KISZ-főtitkár, Hámori Csaba egy kis ablakgyártó üzemet csinált magának, ma közepes egzisztencia. Az elődje, Fejti György műköröm-szalonokat látott el alapanyagokkal. Nem lettek szupercsávók, nem ők vitték el az ország nagy vagyonait… Persze, lehet, van egy alternatív valóság, amit nem látok át.

Már a nyáron interjúztuk volna önt, de azt üzente, nem ér rá, Kötcsén ír valami fontosat. Mi az a fontos?

Közvetlenül a miniszterelnökségem előtt, 2004-ben dolgozatom jelent meg arról, szerintem mi a modern baloldaliság. Most megírtam a folytatást, címe: Merjünk demokraták lenni!

Ezek szerint nem tett le arról, hogy átvegye a baloldal vezetését.

Mi köze ahhoz az én írásomnak?

Olvasni, hogy a vízió, az álom hiányzik a mai balból. Ön ezekben erős.

Míg például pártszervezésben kifejezetten gyenge vagyok, nem is nagyon érdekel, az elvi szövegek jobban izgatnak. Ettől még nem biztos, hogy jó teoretikus lennék.

Parancsnoki posztra hajt?

Felteheti ezt a kérdést, csak ne az írásommal kapcsolatban.

Szóval?

Három dolog kell a politikai sikerességhez: az első a program, ezen erősen dolgozik a DK, a második az egységes szervezeti erő, ez nincs meg, hiszen felszabdalt oldal a miénk, a harmadik pedig a karizmatikus vezetés, a leadership, ami nemcsak egy ember, de egy ember is.

Ön annyira karizmatikus, hogy 2009-re odakozmált.

Ha azt kérdezné, egy 2015 őszi előrehozott választáson lehet-e nyerni velem, azt válaszolnám, valószínűleg nem. De ha a dátum 2018, 2022, 2026 vagy még későbbi, hát… Most elvagyok miniszterelnöki ambíció nélkül, ám lehet, egyszer másként gondolom majd.

Orbántól hallottam valahol, hogy „én képes lennék felépíteni, választási győzelemre vezetni a baloldalt, de most épp nem érek rá”. Ön mit gondol, menne neki?

Orbán végtelenül tehetséges, de romlott politikus. Képes lenne felhozni egy betegeskedő politikai szervezetet? Talán igen! Vannak álmai, van erős vezetői képessége és sok-sok szenvtelensége, kell az is a politikában. Rendkívül céltudatos, sokkal inkább, mint akár én magam. Más kérdés, hogy milyen politika érdekében vezetné győzelemre a baloldalt.

Poénnak szántam a kérdést, ön viszont tök komolyan vette.

Ne toljon ki velem!

Ősellenségek. Bár olykor az az ember benyomása, hogy nem egymásnak feszülnek, hanem támaszkodnak egymásra – az ellenségképnél nincs erősebb közösségképző erő. Ha az egyikük fehéret mond, a másik kapásból feketét, mint történt 2004-ben, a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról döntő népszavazásnál.

Gyökeresen mást gondolunk a világról. 2004 kapcsán a mai napig nem bocsátottam meg Orbánnak, hogy azt hazudta, csupán útlevelet akar adni, ám ahogy elérte célját, lett állampolgárság és szavazati jog is.

A Fideszben sem akarták azt a népszavazást, román titkosszolgálati akciót véltek mögötte, Kövér László különösen kikelt ellene. Tán volt esély, hogy ön és Orbán kiegyezzen egy szimpla útlevélben.

Egyetlen egy tárgyalási ajánlat sem ért el.

Hiszen ment a dafke. Aminek következménye a kinti magyarok megalázása, és hazaáruló bélyeg az MSZP-n. A Debreczeni-könyvben meséli, az ön ötlete volt azzal riogatni, hogy nyolcszázezer romániai magyar települ át, s veheti el az anyaországiak munkáját. Hasonló lépése volt a 2002-es országgyűlési kampányban, amikor az Orbán-Nastase megállapodás örvén a magyar munkaerőpiacra zúduló huszonhárommillió románt emlegetett. És az is Gyurcsány-forgatókönyv szerint zajlott, amikor szintén 2002-ben kiforgatták Kövér László indulatos, de nem gonosz „köteles beszédét”. Ez mind mélyütés. Ma mit gondol róluk?

Eltérő súlyú történetek. Köteles-ügyben azt csináltam, amit kellett: Kövér nagyon rossz mondatokat mondott, ki kellett használni. Ha én mondok rossz mondatot az öregecskedő feleségekről, akkor másnap egész oldalas hirdetésben tiltakozik ellenem a keresztény nőegylet, és igaza van. Nem kell rossz mondatot mondani.

Az öregecskedőre egy fejcsóválós mosoly lett volna az arányos válasz. Kövér kötelére pedig az, hogy nyugi, Laci. Komfortosabb lenne mindannyiunk élete.

Kampányban másképp megy ez.

A huszonhárommillió románozást honnan szedte?

A baj ott kezdődött, hogy Kovács László 2001 októberében aláírta az Orbán-Nastase megállapodást, anélkül, hogy a sajátjaival egyeztette volna, rendben van-e, hogy minden román állampolgár munkavállalási engedélyt kap Magyarországon. Eztán Kováccsal szemben a pártvezetésen és az általam vezetett kampánycsapaton belül is erős ellenérzés alakult ki.

Kovács László a határon túli magyarok felé tett gesztust.

Nem! Orbán ugyan valóban nemzetiségi alapon akart munkavállalási engedélyt adni a kinti magyaroknak, ám végül visszavonult, és valamennyi felnőtt román állampolgár előtt nyitva hagyta a lehetőséget. Az aláírt paktum már erről szólt.

Alig páran éltek azzal a lehetőséggel.

Az itt mindegy. A dolog elvi alapon nincs rendben! Ezért mentünk szembe vele a kampányban.

A saját Kovács Lászlójuk által okézott megállapodással mentek szembe. Pedig Orbán Kovácstól ígéretet kapott arra, hogy nem lesz kortestéma a határon túli magyarokból. Joggal érezhette becsapva magát a Fidesz-elnök.

Kovács László hibázott.

Hogy jött ki az a huszonhárommillió?

A kampányban Keller Laci sajtótájékoztatót tartott, előtte kérdezte a stábtól, hány emberről is szól ez a történet. Én mondtam neki, rosszul emlékezve a számokra, hogy Románia nagyjából harmincmilliós, vagyis a tizennyolc év fölöttiek száma úgy huszonhárommillió. Miközben ez hülyeség, hiszen összesen voltak huszonkétmillióan. Elnéztem. Abban persze igazunk volt, hogy nem kell megadni sem huszonkét-, sem tizenhatmillió románnak a feltétel nélküli magyar munkavállalási engedélyt… Mi is volt a harmadik bűn?

A munkaéhes nyolcszázezer romániai magyar.

Ja, igen, a kettős állampolgársági népszavazás. Helyesen határoztak a koalíciós pártok és a kormány, hogy nem támogatjuk a népszavazást. Én akkor is így gondoltam, és ma is helyesnek tartom a döntésünket. Más kérdés, hogy morálisan valóban vitatható volt a szociális félelmekre rájátszó kampányunk. De hadd tegyem fel más oldalról a kérdést: erősebb lett az ország lelkileg, kulturálisan, jobb lett nekünk attól, hogy bő ötszázezer ember felvette a magyar állampolgárságot?

Az ötszázezer ember lelkének biztos jobb lett. Az itthoniaknak meg nem lett rosszabb.

Ilyen erővel most például amellett kellene érvelnünk, hogy negyven év munkaviszony után minden férfi mehessen nyugdíjba, mert az jó a lelkének.

A korai nyugdíj sokba kerülne az országnak. A félmillió állampolgárság nem.

Nem úgy kell gyógyítani Trianon sebét, hogy nemzeti összetartozás napját csinálunk, meg kettős állampolgárságot adunk szavazati joggal. A magyarok azt szokták mondani: aki rendel, az fizet. Kérem szépen, ezt az országot mi tízmillióan sem lakjuk, fizetjük és viseljük következményét minden döntésünknek. Innen nézve az állampolgárság nem lelki kérdés, és igenis sokba kerül. A kormánynak 2014 után azért lett kétharmada, mert hozott nekik egy mandátumot a határon túliak szavazata. Ez szerintem nincs rendben.

Ha a magyarországi bal 2004-ben nem rúgja hasba a határon túliakat, tán nem a Fideszé az a 2014-es mandátum, mindegy, sose tudjuk meg. Amúgy, ha tehetné, visszavenné az állampolgárságot?

Dehogy.

Pedig az volna az elvszerű. Ha már 2004-ben nem lelki, hanem elvi kérdésként néztük a plusz állampolgárságot.

Megszerzett jogot – hacsak nincs dráma – nem veszünk vissza.

S mit tenne a szavazati joggal?

Keresném a megoldást, hogy csak az életvitelszerűen itt élők vegyenek részt a magyarországi szavazásokon. Persze ez a korlát nyilván nem vonatkozna azokra, akik az elmúlt tíz-húsz évben itt éltek, például a mostani magyar gazdasági kivándorlókra, akik ezekben az esztendőkben, teszem azt, Németországban keresik a kenyerüket. Vagyis nem elvennék a jogból, hanem feltételt szabnék. Így lenne tisztességes.

Nagyinterjúnk második része holnap jön, ott egyebek mellett kiderül, Gyurcsány miatt apad-e el a tehenek teje.