A Hír24 riporterei Budapest két pályaudvarára látogatottak el. Kelenföldön és a Keletiben megnézték, kik és hogyan segítenek a Magyarországon átutazó, étlen-szomjan várakozó menekülteken.
Egy este a Kelenföldi pályaudvaron
Szerda este tíz óra. A Facebookon folyamatosan érkeznek a hírek arról, hogy a Keleti, a Nyugati és a Kelenföldi pályaudvar környékén csapatosan táboroznak a szerb határ felől érkezett menekültek. Éhesek, szomjasak, tanácstalanok, és minden segítséget szívesen vesznek. A közösségi oldalon szerveződő, sokszor teljesen ad hoc módon összeálló segítő csoportok mindent megtesznek azért, hogy összehangolják az önkéntesek munkáját. Önkéntesekből pedig nincs hiány: a 2012 novemberében alakult Migráns Szolidaritás (MigSzol) Csoport oldalán szédítő tempóban frissülnek a bejegyzések, a június 30-án indult Migration Aid csoportba pedig alig két és fél nap alatt több mint ezernyolcszázan léptek be. Az önkéntes munkába az olyan, magyar rászorulókat támogató civil ételosztó szervezetek is beszálltak, mint a Budapest Bike Maffia, a Food Not Bombs Budapest és a Heti Betevő. Felbolydult méhkas az üzenőfalam.
A MigSzol és a Migration Aid folyamatosan szervezi az étel- és vízosztásokat Szegeden és Budapesten. Tisztasági csomagokat állítanak össze, tolmácsokat szerveznek, adománygyűjtő akciókat indítanak, hogy legyen miből etetni-itatni a meggyötört, sokszor hónapok óta úton lévő embereket. Az egyik bejegyzésben azt olvasom, hogy a BAH-csomópontnál és a Bikás parkban is láttak segítségre váró menekülteket. Úgy döntünk, mi is megnézzük, mi a helyzet, ezért összeszedünk pár üveg ásványvizet, egy-két doboznyi tartós élelmiszert, WC-papírt, intimbetétet, meg amit még a hűtőben és a kamrapolcon találunk, biciklire pattanunk és nekivágunk az újbudai éjszakának.
Férfiak, nők, bogárszemű gyerekek
A 4-es metró tiszteletére szépen felújított Bikás parkban sajnos csak futókat, bicikliseket, kutyasétáltatókat, söröző fiatalokat és pettingelő tiniket találunk. Menekültek sehol; itt talán még Friedrich Irénke, az önkéntes röszkei határvadász is hiába hajtaná a „migránsokat”. Rövid tanakodás után a Kelenföldi pályaudvar felé vesszük az irányt. Itt már nagyobb szerencsével járunk, több tucat menekült várakozik türelmesen az állomás előtti parkban. Megszólítjuk őket, de az első csoportban senkit sem találunk, aki beszélne angolul; urduul, pastuul és arabul viszont mi nem beszélünk, így a kommunikációs kísérletek kölcsönös kudarcba fulladnak. A „water” szót azért értik, kedvesen meg is akarnak minket kínálni a saját vizükből. Mivel láthatóan jól fel vannak szerelve, elköszönünk tőlük és odasétálunk egy másik, a közelben tébláboló csapathoz. Férfiak, nők és csodaszép, bogárszemű gyerekek, akik eleinte látható félelemmel pislognak ránk az anyjuk burkája mellől. Aztán meglátják a kezünkben az ásványvizes üvegeket, és egyszerre megnyugszanak, mosolyogni kezdenek.
Köztük már van olyan, aki tud angolul: a magas, jóvágású, harmincas évei közepén járó férfi elmeséli, hogy Afganisztánból jöttek, és már hónapok óta úton vannak. A családjukkal és a barátaikkal indultak el otthonról, és Törökországon, Görögországon, Macedónián, Szerbián átutazva jutottak el Magyarországra. A déli határon aztán rögtön le is kapcsolták őket. Mutatja a magyar nyelvű végzést, amit a rendőröktől kapott, Győr mellett, a súlyosan túlterhelt vámosszabadi menekülttáborban kellene kivárniuk, amíg elbírálják a menekültkérelmüket. De ők inkább mennének tovább, azt remélik, hogy Németországban biztonság és jól fizető munka várja őket.
“Szia, my friend”
A vizet, ételt és tisztasági szereket szívesen veszik, de a legnagyobb szükségük a megbízható információkra lenne. Kérdezik, mikor indul a következő vonat Ausztria felé; hogy hogyan kelhetnek át a nyugati határon; hogy hol válthatnák fel az eurójukat, dollárjukat forintra, mert valutáért nem kapnak vonatjegyet Kelenföldön. A legnagyobb kincs a működő, feltöltött mobiltelefon – mert tartani kell a kapcsolatot a családtagokkal, az ismerősökkel és a barátokkal. Mert meg kell tudni, mire számíthatnak az úton és mi várja őket Nyugat-Európában vagy Skandináviában. Időközben befut egy másik segítő csoport is. Élelmiszercsomagokat hoztak magukkal, körbekínálják, aztán indulnak is tovább a Keletihez, mert ott is sokan várnak segítségre.
Szerencsére úgy fest, hogy a honvédő ultráknak kevésbé hatékony a networkjük – legalábbis erre utal, hogy a bakancscsattogtató, nagymagyar alakulatok még nem vonultak ki a pályaudvarra. Alkalmi tolmácsunk megkér, hogy mutassam meg, hol tölthetnék fel a telefonkártyáikat és hol válthatnának pénzt. Sajnos a dohánybolt és a valutaváltó is bezárt; ezt az éjszakát már a pályaudvaron kell tölteniük, csak reggel utazhatnak tovább. Beszélgetünk még egy kicsit, aztán úgy döntünk, mi is elindulunk haza. Percekig rázogatják a kezünket és kedvesen megölelnek minket; nem is a vízért meg az élelemért hálásak, inkább azért, hogy szót válthattak valakivel, aki barátságosan közeledett hozzájuk. Biztosítanak minket, hogy „a magyarok jó emberek”, és „imádkozni fognak azért, hogy legalább kétszáz évig éljünk, boldogságban”. Ahogy elkerekezünk, még hallom, ahogy újdonsült barátom utánam kiabál: „Szia, my friend! We will pray for you! I wish you a long and happy life!”
