Hétfő volt. Jó, erre így konkrétan már nem emlékeztem, de megnéztem a naptárban. Az akkor már hetek óta, a bulvárkacsától az egyre durvább mémesedésig tartó botrány épp abban a fázisban volt, hogy tűkön ülve vártuk Schmitt Pál napirend előtti parlamenti felszólalását. Ilyet egyébként köztársasági elnök addig még soha nem csinált.
SP 15 perccel beszéde előtt, pontban háromnegyed egykor érkezett Kossuth téri dolgozószobájába. A kérdésre, hogy lemond-e, újságíróknak azt válaszolta: “Megtudják időben.”
Én hajnalos műszakban voltam aznap, a kora délután kezdődő parlamenti percről percrét kábé a hátam közepére kívántam. Mivel addig a pontig számomra elképzelhetetlen volt, hogy Schmitt lemond, csak idő- és energiapazarlásnak gondoltam mindezt.
Egy órakor Kövér László megnyitotta az Országgyűlés ülését, köszöntötte a köztársasági elnököt.
„Biztos már nagyon kell pisilnie” – gondoltam az akkor még kölyök Ozzy kutyámra, közben gépeltem a történéseket. A szerkesztőség tagjai a tévé köré gyűltek.
“Elnöki megbízatásomat önöktől kaptam, önök előtt tettem le az esküt, kötelességemnek érzem, hogy tájékoztatást adjak” – kezdte mondandóját Schmitt Pál. Beszédében kitért az ártatlanság ‘védelmére’.
„Tényleg azt monda, hogy véDelme?”
„Igen.”
„Baszki.”
Schmitt tiszta lelkiismeretről beszélt. Meg arról, hogy bíróság elé viszi kisdoktorija ügyét. Illetve, hogy becsületből csak azért is ledoktorál.
Feszült csend a szerkesztőségben.
„Tuti összepisilte a szobát.”
Negyed kettő. Schmitt Pál bejelenti, kötelességének érzi, hogy lemondjon. A parlament vastapsban tör ki. A szocik röhögnek és kivonulnak.
Gépelek, mint az állat. Címlap, Facebook, minden. Jönnek a reaxok – MSZP, Jobbik, LMP, KDNP. Az egész média felbolydul, ilyen még nem volt. Jávor Benedek szerint „szomorú napja van ma a magyar demokráciának”.
Szokás szerint időben megcsúszva, de végre hazaindulok.
Otthon ez a látvány fogad:
