Évekkel ezelőtt megjelent egy pompás Gerlóczy-regény, jó az ötlet, jó a történet, jók a dumák, a kötet mégis eltűnt a süllyesztőben. Aztán most, hogy színdarab született belőle, raklapnyi cikk méltatja, milyen csudás az a szöveg, amiről annak idején elfelejtettek írni a kritikusok. Hogy van ez?
Sokért nem adnám, ha tudnám, mitől sikeres egy jó szöveg vagy épp mitől nem az. Az biztos, hogy Gerlóczy zavarbaejtő szerző. Népszerű, de valahogy mégis rétegügy, amit ír, nem a popkultúra része. Nagyon pesti, nagyon speciális. Undoknak, dacosnak tűnik, és csak a vele való foglalatoskodás után jön rá az ember, hogy ennél ravaszabb azért. Több idő kell neki. Nekem bő egy évem volt arra, hogy a felkéréstől a próbák kezdetéig megtaláljam a kötetben a színdarabot.
“A regény első felében a lóhús füstös szagától csorog az olvasó nyála, aztán lassan allegorikusnak kezd tűnni az egész, ahogy nappal holt, éjjel eleven szövetek között tapicskol a főszereplő… pár hónapos kaland is kellett hozzá.”
A regény úgy született, hogy Gerlóczy hónapokra beállt eladónak a Vásárcsarnokba, a lópult mögé, munkaidőn túl pedig a mennyiséget a minőség elé helyezve hajtotta a csajokat. Mindezt azért, hogy „írói matériát” gyűjtsön.
Így történt. Többször elmondta, hogy nem “általában” ment neki ennek az egésznek – a könyv terve készen volt, csak ez a pár hónapos kaland is kellett hozzá. Tervszerűen zajlott az egész.
Ritka az ilyen, az „életben megmerítkező” író.
Én sem tudok arról, hogy mostanában rajta kívül bárki belevágott volna hasonló vállalkozásba. Vagány dolog.
Moldova György módszere volt hasonló, leköltözött az Őrségbe, beült kamionosok, vasutasok, rendőrök mellé, s ha a szocialista piacgazdaság körülményei között is, de ő lett a legnagyobb példányszámban eladott magyar szerző.
Jelentős különbség, hogy Moldova sosem adta fel az írói pozíciót: nem vezetett sem kamiont, sem mozdonyt, sem nyomozást, hanem író úrként, miniszteri engedéllyel utazott, kérdezett, beszélgetett. Gerlóczy viszont beleállt a csemegepultosi létbe. Aminek az első két hetét képzeljük csak érdekesnek, pedig kellenek hozzá a hónapok. És bár könnyen elhihetjük, hogy minden, amit leírt, megtörtént, mégiscsak fikciót készít, hiszen regényként és nem dokumentumregényként tálalja a művet. Nem az a célja, hogy tárjuk fel a Fővám téri Vásárcsarnok csemegepultosi mindennapjait, az írás alanya, állítmánya és tárgya ő maga, ehhez a piac csupán közeg. Több benne a pestiség és a testiség, mint a csarnokiság.
A húsról szól a sztori.
Arról. Gerlóczy, pontosabban a regényben őt megjelenítő Márczy Lajos újlipótvárosi fiú, története a 2-es villamos két megállója, a férfi lakása és munkahelye környékén játszódik. A regény első felében a lóhús füstös szagától csorog az olvasó nyála, aztán lassan allegorikusnak kezd tűnni az egész, ahogy nappal holt, éjjel eleven szövetek között tapicskol a főszereplő.
Kedveli Márczyt?
Márczyt vagy Gerlóczyt?
Őket.
Az én attitűdöm egészen más, mint Gerlóczyé, és hozzánk képest is egészen más a darabot játszó Ötvös Andrásé. Gerlóczyban rengeteg a cinizmus. Nem fáradozik azon, hogy kedveljék, ami teljesen rendben is van. Ötvös ezzel szemben felszabadultan játékos, azonnal hinni akar minden elé kerülő feladatban. A darab monodráma, vagyis végig egyedül Ötvöst látni a színpadon, ebben az egyetlen előadásban negyvenvalahány szerepet játszik el, mindbe teljes személyiséggel beleáll, egyiket sem teszi idézőjelbe, egyiket sem veti meg, egyikről sincs véleménye, hanem teljes erőbedobással képviseli őket. Én meg alapból jobb kedvű vagyok a regénybeli Márczynál, nem látom olyan sötéten a világ fordulatait, mint ő, és mulatságosnak találom, ahogy belemerevül egy-egy pózba, véleménybe.
Hármójuk közül ki győzött az előadásban?
Egyikünk sem. Keletkezett egy negyedik alak, a darab Márczy Lajosa.
Gerlóczy hogy viselte az átszabást?
“Konkrétan: nem Gerlóczyról csináljuk az előadást, hanem a regénybeli Márczy Lajosról. Amúgy Gerlóczy toleráns szerző, akadnak, akik nála sokkal nehezebben veszik ezt az akadályt… Jim Carrey talán túlzás, de kell a sűrítés.”
Ő egy szemlélődő hőst írt, nekünk viszont monodrámát kellett csinálni, amihez borzasztó intenzív, majdhogynem pukkancs, nagyon beszélő, időnként nagyon kiabáló, nagyon energikus főszereplőre volt szükségünk. Gerlóczy ettől kicsit zavarba jött, hiszen nem így látta önmagát a csemegepultban.
És?
És felül kellett emelkednie. Hát bizony ezek nehéz dolgok. Általában új írásokat viszek színpadra, így viszonylag nagy a gyakorlatom abban, hogy a munka kezdetekor már elvonatkoztassak az írótól, és csak az írott mondatokra figyeljek – a néző is csak azokat fogja hallani. Az író viszont teljesen érthető okokból nem tud elvonatkoztatni saját magától, hiszen neki igazi emlékek munkálnak a fejében, aztán a próbák során egyszer csak megszólal benne, hogy de hát ez nem is így történt, nem is ilyen volt, ám sajnos nincs igaza, mert számunkra csak az létezik, ami a szövegből kiolvasható. Konkrétan: nem Gerlóczyról csináljuk az előadást, hanem a regénybeli Márczy Lajosról. Amúgy Gerlóczy toleráns szerző, akadnak, akik nála sokkal nehezebben veszik ezt az akadályt. Ezzel együtt kapott beleszólási lehetőséget a darabba, tán többet is, mint amennyit végül felhasznált. Szerencsére Ötvösben bízik, látszott, Andris nem tud annyira mellényúlni, hogy baja legyen vele.
A fogyaszthatóság kedvéért Jim Carrey-ssé kell formálni a darabbéli Márczyt?
Jim Carrey talán túlzás, de a válaszom lényegében az, hogy igen. Kell a sűrítés. Erős, pár másodperc alatt felfogható, egymástól pregnánsan elkülönített sorsok, személyiségek. Ötvös egy pultban állva negyvenféle hangon beszél, esik, kel, futkározik, mint egy tébolyult, de ezt nem lehet máshogy, hiszen iszonyú sokféle embert írt meg Gerlóczy a Csemegepultosban. Szerencsénk van Ötvössel, aki fiatal kora ellenére drámai élettapasztalattal bír, három-négy másodperc, villanásnyi idő alatt képes megmutatni, és nagyon bölcsen körülrajzolni egy-egy szereplőt. Vadóc, kapkodós, energikus tőle az előadás.
Miért monodráma? Miért nem sokszereplős darab? Olcsóbb így?
Persze, de ez pont most nem volt szempont, sőt, eredetileg sokszereplős darabra szólt a felkérés. Én szavaztam inkább a monodrámára. Elsősorban azért, mert egy igazi, dramatikus drámához legalább két, egyenrangú, egymással ütköző igazság kell, legalább két olyan szereplő, akinek egyformán igaza van. Antigonénak ugyannyira igaza van, mint Kreónnak, van is belőle baj. Gerlóczy történetében viszont nincs ilyen, hiszen senki sincs Lajos ellen. Sőt, az van, hogy „jöttem pultosnak” felkiáltással beállít a csarnokba, ám ahelyett, hogy ebből szenzáció kerekedne, mindenki azt mondja, hogy jó, ezt fogd meg, azt tedd ide, kész. És Márczy rögtön benne találja magát egy hétköznapban, és aztán rengeteg másikban, ahol nem feszül vele szemben semmilyen másik igazság.
Még jó, hogy a darabon kívül találni drámát.
Hol?
A Csemegepultost ön az Orlai Produkciónál vendégrendezi, a főállása viszont a Magyar Színházhoz köti, itt ülünk most is. A minap derült ki, hogy fenntartójuk, az emberi minisztérium meneszti a mostani igazgatót, Őze Áront, és januártól egy inkább tévés producerként ismert színész, Zalán János lesz a főnök.
Így igaz.
Szoronganak?
Csak annyira, mint mindenki más, de ez nem annyira politikából fakad, az – eddig – elkerülte a házat, hanem a kiszolgáltatottságból. Egyelőre arról sincs fogalmunk, mi lesz a jövő héten. Nem mintha eddig tudtuk volna, sok volt a küzdelem, és a meredek, éppen csak túlélt helyzet, de ezzel az eredményhirdetéssel sem érezzük magunkat jobban a helyünkre tolva.
A politikát valójában nem érdekli a művészi munka. Másfél éve dolgozom itt, bármit eljátszhattunk, kortársat, klasszikust, szabadszájút, nem jött telefon, hogy leszünk szívesek a Kőszívű ember fiait műsorra tűzni.
A politika beleszól a művészi munkába?
Nem. Miért tenné?
Mert mondjuk kevés a ló a színpadon.
A politikát valójában nem érdekli a művészi munka. Másfél éve dolgozom itt, volt ez alatt tíz bemutató, bármit eljátszhattunk, kortársat, klasszikust, szabadszájút, alternatív szerző művét, amit akartunk, nem jött telefon, hogy leszünk szívesek a Kőszívű ember fiait műsorra tűzni. De még olyan sem, hogy ezt és ezt nem lehet bemutatni. Noha persze én is hallottam ilyesmiről, de ott mintha inkább öncenzúráról lett volna szó. Aggódó önkormányzati emberek, előre játszmázó igazgatók. Hogy “valaki” majd mit fog szólni. Telefonhívás ott sem jött, vagy legalábbis nem “valahonnan fentről”.
Ebben lesz változás?
Nem hiszem.
Mondjuk Alföldi jöhetne vendégrendezni? Vagy abból szemöldökráncolás lenne?
Alföldi körül az utóbbi években kizárólag szemöldökráncolás van, így, ha nálunk jelenne meg, biztos ránk is ráncolnának. Egyébként jött is volna, már készen volt a produkció terve, de nem volt idő ráncolni, mert a terv végül nem valósult meg. Így az egész dilemma virtuális maradt. Mi nem engedhettük meg magunknak az utóbbi években anyagilag, az izmosodáshoz pedig több idő és még ezer más szerencsés fordulat, de legalábbis nyugodt, építkező munka kellett volna. Az állami támogatás a fenntartásra sem elég, így is jegybevétel megy még a villanyszámlába is. Produkciós pénz alig, még arra sem jut, hogy a mostaninál kicsit jobb minőségű anyagokból készüljenek a díszletek, és ne menjenek félig tönkre már a főpróbahéten. Pedig ez egy hatalmas színház, hatszázötven főt képes befogadni, nagyobb, mint a Nemzeti. Remélem, Zalán Jánosnak tényleg van erre ötlete – sajnos a pályázatát nem volt alkalmam olvasni.
Az önkormányzati választás után állítólag az oktatás, az egészségügy és kultúra költségvetésén húz az állam.
Érezni a szelét, pedig az utóbbi évek zárolásos históriái után azt hittük, túl vagyunk ezen. De például a Bárka, az a színház, ahol én elkezdhettem a társulati létezést, és ahol a legfontosabb pár évem telt, mára gyakorlatilag megszűnt, egy vagy két színész maradt állásban, elmaradó fizetések okán elszivárgott a háttérdolgozók jó része, így bele sem kezdtek az évadba, nincsenek előadások. Pechjükre ráadásul a nekik otthont adó épület más célra is használható. A miénk viszont csak színháznak jó, igaz, annak nem éppen a legmodernebb a kifűthetetlen betonfalaival, korszerűtlen színpadtechnikájával, félig-meddig használhatatlan játszóhelyeivel. Ha ezen még húzni szeretnének… abból már nem nagyon lesz kijárat.
Plusz a környező húgypatakos utcák sem segítik a ráhangolódást a magaskultúrára.
Nagyon drukkolunk, hogy csapjon már át a körúton a mi oldalunkra is az egyre terjeszkedő bulinegyed. Már csak két sarokra van. De ehhez vonzóvá kell tenni a környéket és a házat is, ehhez pedig befektetés kell. És már ma is késő. Ez vár az új igazgatóra. Addig is dolgozunk, belül is, kívül is. A bejelentés napján tizenkét órát próbáltunk, épp csak a rendkívüli társulati ülés fél órájára tartottunk szünetet. Mikor szétrombolódik a munkakedvem az idehaza tornyosuló ügyeken, átmegyek a Jurányiba megnézni Ötvös Andrist…
…az előadásunkban, és felszívom magam életkedvvel. Túl fogjuk élni. Még vagy ötven évig élünk, addig meg lehet bármi. Csak dolgozhassunk addig is, hogy maradjon itt valaki, akinek lesz kedve akkor is nagyszínházat csinálni.
