Van harc, verseny, ilyen az élet. (…) Nem egyszer és mindenkorra elintézhető, folyamatosan csinálni kell. Mondtam már, a testünkkel is! Odamész és normális vagy. Érdekel. Meg akarod érteni és szeretnéd, ha téged is megértenének.
Legyen az ökölcsapás a trambulin.
Legyen.
Megviselte?
Nem nagyon. Eléggé. Akkor egy villanással átfutott rajtam, hogy mi minden lesz ebből, és még annál is több mindenféle lett belőle. Mondjuk például így nincs kedvem emberek közé menni.
Kép nem készül az interjúhoz, de annyi tán leírható, hogy a szemöldökén heg, az orra végig leragasztva. Olyan fáraós.
Az.
Veszélyes hely a tokaji írótábor. De mire való? Az edzőtáborokat értem, oda azért megy a sportoló, hogy eddzen. De miért megy az író írótáborba?
Az írótábor olyan, mint egy tudományos konferencia. Érdekes előadások és még érdekesebb folyosói élet. Szép lányok.
Jár oda Esterházy, Nádas vagy Krasznahorkai?
Említett kollégák nem nagy táborjárók. Amúgy kár, hogy nem, a testeddel is részt veszel ugyanis a köz ügyeiben. Van a szöveg, ülsz szemközt vele – és van az élet. Konkrétan a közélet, ami egészen más ügymenet. Az athéni demokráciában a szabad férfi az oikoszból, a háztartásából – ahol ő a despota, a főnök – kilépett az agorára, közügyeket intézni. Aki nem tette, idiótésznek tartották, megvetés tárgya volt. Kilépni bátor tett, nem babra ment, a polisz agoráján ágálni bátorságra vallott. A görögök a thümotikus erényeket tartották legnagyobbra, vágytak arra, hogy a többiek elismerjék a tetteiket. Ez számomra példa. Szabad ember részt vesz, ha veszélyek leselkednek is.
Leselkednek.
Nem az effektív verekedésre gondolok. De aki kiteszi magát a placcra, azt egész biztosan támadni fogják. Ha viszont nem lépsz föl, ezzel engeded, hogy hatalmi vágytól fűtött agresszívek uralják a közbeszédet. Nem korrekt dolog másoktól várni, hogy intézkedjenek helyetted az érdekedben. Aki hallgat, lapít, bejelenti az érdektelenségét, az utána ne nyafogjon.
A tokaji írótábor az úgynevezett népi írók bulija. Mit keresett ott az urbánus Kukorelly?
Évek óta tagja vagyok a tokaji írótábor kuratóriumának. Felkértek, elvállaltam, jól éreztem magam, kedvelem őket, a titkárnál, Sáray Lászlónál jobb embert nem ismerek. Tudom, nem kimondottan az én terepem… Min mosolyog?
Már akkor röhöghetnékem volt, amikor középiskolában tanultuk a harmincas éveket, benne azt, milyen jól elvolt magában az értelmiség ezzel a népi-urbánus baromsággal.
Baromság vagy nem, érdekek és értékek eltérőek. Van harc, verseny, ilyen az élet, normális, hogy nagyjából hasonló érdekűek, hasonló szemléletűek alakítanak közösséget. Így alakul a közélet, pártok, klubok, minden. A család is. Alakul, aztán szétmegy. Az egyikbe belépsz, a másikba nem, viszont fontos volna, hogy ezek a klubok ne egymás legyilkolására szerveződjenek, maradjon tér a párbeszédre. Élhető terek, ahol elférnek a különbségek. Nem kiegyenlíteni meg elfödni, de beszélni róla, akkor lesz élhetőbb az ország. És így tovább, ezeket mindenki szajkózza. Persze magától nem lesz élhetőbb az ország, csak akkor, ha a diskurzus résztvevői olyanná akarják tenni. Nem egyszer és mindenkorra elintézhető, folyamatosan csinálni kell. Mondtam már, a testünkkel is! Odamész, és normális vagy. Érdekel. Meg akarod érteni, és szeretnéd, ha téged is megértenének. Ezért járok Tokajba is, nem csak a József Attila Kör táborába.
Előadást tartott volna Tokajban, már ha nem éri támadás.
Másnap beszéltem volna az Örley-körről. Félfiatal írók alapítottuk a nyolcvanas évek elején. Urbánusok – de és népiek is részt vettek benne. Mármint akik később annak bizonyultak. Meghívtunk idősebbeket, Nemes Nagy Ágnest és Lengyel Balázst, Ottlikot és Mészölyt, Erdély Miklóst és Mándy Ivánt, az általunk alapított díjat megkapta például Balaskó Jenő, Csengey és Tellér Gyula is. Próbáltunk úgy viselkedni, mintha normális országban élnénk. Akkor volt közös ellenség, az itt állomásozó szovjet csapatok és az egypártrendszer, ez egyben tartott bennünket. Egészen a rendszerváltásig, ám akkor az írók egyik napról a másikra nem álltak szóba egymással. Akkor szűnt meg, amikor az „oldalak” nyilvánvalóvá váltak, és szupersebességgel kezdtek elmerevedni. De ez is normális. Sőt természetes. Egy osztályközösségben is megképződnek a klikkek, börtöncellában, hajléktalanszállón is. Az orvostársadalomban és a zongoristák között is. Volt zongorista csajom, tudom, ott is így megy.
Mi mentén szakadnak a zongoristák?
A törésvonalak a politika és a poétika mentén képződnek.
Ön politikai vagy poétikai öklöst kapott Tokajban?
Volt benne mindkettőből.
A sajtóban úgy jött le, és az írószövetség elnöke is úgy fogalmazott, hogy „mindkét résztvevő többet ivott a kelleténél”.
Rosszul fogalmazott. Soha nem voltam részeg, azon az estén körülbelül egy deci bort ittam. A Parnasszus-est végén beszélgettünk néhányan, egy másik asztalnál üvöltözött valaki…
Énekelt vagy üvöltözött?
Üvöltözve énekelt, én meg félig tréfásan, félig pedagógiailag, ha tetszik, mint kurátor, hogy ne legyen botrány, átszóltam neki, „hamisan énekelsz”. Utóbb mesélték, hogy erre ő saját nótázásának ritmusára ugrándozva, szökellve felém táncolt, és oldalról-hátulról ököllel a szememre és az orromra ütött. A szemem se tudtam becsukni, annyira váratlanul ért. Nem estem el, de mintha csapot nyitottak volna a fejemben. Ahogy előrehajoltam, a magam elé emelt tenyerem azonnal megtelt vérrel. Egyből átszaladt a fejemen, hogy ebből mi minden lesz, kórház, rendőrség, vége a nyárnak, mindent lemondani, satöbbi. Nem fájt amúgy, de, hogy mondjam, elment a kedvem.
És aztán?
Egyszer felhívott, elnézést kért, mondtam, rendben, és letettük.
Letudva?
Le.
Biztos?
Biztos. Mi mást tehetett volna?
Küld csokit. Bevásárol a sarki közértben. Ideáll kocsival, s viszi kötözésre a sérültet.
Ja.
„Az én felmenőim még párbajoztak, és noha magam nem gyakorlom, szemtől szemben álló férfiak fair küzdelme ellen nehéz érvelni – ez nem az volt.” Az ön rövidke közleményéből idéztem.
Utoljára tizenhárom évesen verekedtem ököllel, de elvileg nincs bajom azzal, ha két férfiember szemtől szembe megbeszéli a megbeszélendőt. De hogy valaki hátul üt, azzal nem értek egyet. Hogy finoman fogalmazzak.
Ütné?
Nincs bennem bosszúérzés, de pipa vagyok. Igen, pipás. Ez a jó szó. Van benne irónia, kis könnyedség is, de inkább basszameges intonációval mondom, hogy „pipás”. Egy ember ukmukfukk átrendezi a másik életét, letilt csomó mindenről, hogy megtartsam az előadásomat, hogy elmenjek a Balatonhoz, a tengerhez, hogy megtartsam az óráimat, úgy dönt, hogy gyógyszert kell szednem, kórházba kell járnom, össze kell varrassam az orromat, mindezt a házam felújítása kellős közepén – milyen alapon?
A szemem se tudtam becsukni, annyira váratlanul ért. Nem estem el, de mintha csapot nyitottak volna a fejemben. Ahogy előrehajoltam, a magam elé emelt tenyerem azonnal megtelt vérrel. (…) Felhívott, elnézést kért.
Olvasott valamit tőle?
Nem.
És azóta?
Miért olvastam volna?
Hát csak nem mindegy, hogy egy analfabétától vagy egy zsenipalántától érkezik a saller.
Miért, ön olvasott tőle valamit?
Amint kijött a hír, rákerestem, elolvastam egy novelláját. Kicsit szégyellem.
Hogy elolvasta?
Azt. Nincs rendben, hogy azzal szerez valaki olvasót, akárcsak egyet is, hogy hátulról bemos Kukorellynek, akárkinek.
Nem azért ütött, hogy híres legyen, lett híre. Tény, bosszant, hogy ez az egész ilyen érdekes. Másnap az összes médium megtalált – ez volt a legrosszabb. Én meg hárítottam, ahelyett, hogy az elsőnek elmondtam volna a sztorit, aztán heló. Nagyon el van túlozva. Egyesek undorítóan székelyezni kezdtek – mire föl más egyesek, engem vastagon belekutyulva, kvázi ellenem védeni kezdték ’a székelyeket” satöbbi, borzalmas. Szánalmas, nevetséges. De tény, cseppben a tenger, benne az egész elbaszottság. Benne van az emlegetett népi-urbánus engesztelhetetlenség. Sznobok és parasztok. Németh László egy esszéje a harmincas évekből, nagyon pontos: a népiek sznobnak tartják a nyugatias urbánusokat, azok pedig lenézik, parasztnak, bunkónak tartják a népieket. Lassan százéves látlelet, és még mindig nem oldódik a helyzet. Sőt mára aztán végképp kibeszéletlen, feldolgozatlan, megoldatlan a konfliktus a két tábor között. Ez az erdélyi származású fiú biztos nem ütötte volna meg, teszem azt, Lezsák Sanyit. Nem volna képes annyira berúgni. Azért említem Lezsákot, mert ő is ott volt Tokajban. Az egész persze baromira nem tudatos, nem akart senkit bántani, de – például velem kapcsolatban – ebben a fiúban akkor nem volt gátoltság. Az alkohol sok mindent átszakít, és mivel az ő szempontjából – ő legalábbis így tudja, az ő szövegkörnyezete szerint – a másik szekértáborhoz, a sznobokhoz tartozom, tehát ellenség vagyok, nem alakult ki egyfajta végső gát. Iszonyú erős metaforája a helyzetnek. Az van, hogy én nem angazsálódtam, a párbeszéd híve vagyok, és mindkét oldalt ismerem. Tudom, hogyan és miről beszélnek, hogy gondolkodnak. Pesten születtem, az urbánusokhoz sorolnak, de a családom a deklasszált, keresztény középosztály mintapéldánya. Összes dédszülőm a trianoni határokon kívül született. Nagybirtokosok, katonatisztek, ilyesmi. Úgynevezett urak. Anyám igazi budai úrilány, apukám a Ludovikán végzett, Horthy előtt díszelgett, partizánvadász századparancsnok volt a brjanszki erdőben. A komcsik totálisan kiakolbólították őket az életükből. Rendes Fidesz-szavazók. Vagy jobbikosok. Családi buliban ne tudja meg, mi folyt. Mi folyik!
Mi folyik?
A véren kívül minden. Komcsizás, szalonzsidózás, ezekelés.
Ezekelés?
Ezek! Egyik oldalról azt hallgatom: te szóba állsz ezekkel a bunkó vadállatokkal, hát még téged is pofán vágnak?!, a másiktól meg, hogy ezek nem derék magyarok. Zsidók és zsidóbérencek. 2010-ben azért hagytam magam belesodortatni az LMP-be, mert a magyar történelem átka, a dichotómia megszüntetése ajánlatát olvastam ki belőle. A két pólus egymás kicsinálására van ítélve. Fekete-fehér világ, mi vagyunk a frankók, a másik megsemmisítendő. Gazember, hazaáruló. A lehet más azt jelenti, hogy ügyek mentén kell politizálni. A dolgot magát nézni. Ezt sokat mondtam, szívesen mondom, senki nem figyel oda, és nyilván nem figyelnek, mert aki figyel, annak ez, szügyig állva a kétosztatban, nem áll érdekében, a többiek pedig, a nép, a zemberek egészen mással vannak elfoglalva.
Ön két évet bírt az Országgyűlésben, aztán a ciklus közepén kimenekült. Még mindig az LMP-ben látja a megoldást?
Még mindig. És nem menekültem. Hanem eljöttem, mert elegem lett. Leírtam a könyvemben, miből és hogyan.
Pedig a Lehet Más is a paraszt-sznob törésvonal mentén hasadt – a sznobok szorultak ki, köztük ön.
Egy dolog, hogy akkor vagy épp most milyen állapotban van az LMP. De a lehet más a politika elvi, eszmei alap. Cinizmus negligálni. Négy éve bő tucatnyi okos, felkészült, helyes, nem karrierszempontokat fontolgató, tisztességes, radikálisan antikorrupt fiatal alapított frakciót a Parlamentben. Ha akkor a véleményformáló értelmiség és a nem fideszes konzervatív jobboldal meglátja bennük a potenciált, melléjük áll, villámgyorsan áttörték volna a tíz-tizenkét százalékos lélektani határt, amihez aztán lavinaszerűen tapadhatott volna minden normális erő. És megvalósul az utóbbi húszezer év legjobb magyar politikai ajánlata. Ehelyett csak fanyalgást, schifferezést, nomeg a pró és kontra-eszdéeszezést hallottam. Tehát hogy SZDSZ 2.0, kontra miért nem eléggé SZDSZ. Ha a kristálytiszta rosszindulat, előítélet-halmaz és gyanúsítgatás helyett csak semlegesek maradtak volna a véleményvezérek, ez a szociálisan és a kisebbségeket tekintve szuperérzékeny, zöld, a határon túli magyarokra és a kis- és középvállalkozásokra különösen figyelő alternatíva megerősödött volna. Ott volt az LMP, mint a szemüveg a homlokon. Nem látok, keresem, morgok és szentségelek, mindenhová nézek, pedig ott van, csak rajtam múlik, hogy a helyére billenjen. 2010 nyaráról beszélek. Még mindenki ott volt, Karácsony és Ertsey, Jávor és Vágó, Szabó Timi és Osztolykán, a két Szilágyi és Kaufer Virág, nem sorolom. Elképesztő meg nem értéssel, féltékenységgel szemben. Tátott szájjal néztem, napokig tudnék mesélni. Szinte mindig eszembe jutott frakcióülések alatt, hogy ha most ki volna hangosítva, amit és ahogyan beszélnek, mindenki ezeket a gyerekeket választaná. Ha nincs médium, nincs közvetítés, nincs semmi. Túlzottan belül maradt, bennragadt minden – és ez az oka annak, hogy a természetesen meglévő – és egyébként valóban a vidék-főváros törésvonal mentén megképződő – ellentétek, belső feszültségek, a bántások miatt, átlépték a kritikus határt.
Milyen bántások?
Életem egyik meghatározó élménye volt egy összejövetel a választások utáni nyáron. Egy literátor értelmiségi társaság, csupa kolléga, meghívott egy főzésre. Én nem tartozom a brancsban, de mind a barátaim, bírjuk és tiszteljük egymást. Legalábbis én őket. Szokásosan egymás közelében nyaraltak a Balaton mellett, összetartanak, szuperokos, tehetséges véleményformálók. Én pedig akkoriban lettem parlamenti képviselő. Vacsora után egy hosszú asztal mellett három és fél órán keresztül lőttek rám folyamatosan. Úgy harmincöten. Nem a személyemre, hanem a Lehet Más a Politika nevű politikai alakzatra. Alapvetően az volt a baj, hogy kiderült, az elempé nem eléggé eszdéesz. Tehát gyanús. Adnék egy forintot, ha a Jóisten videóra vette volna. Azóta kerek négy év telt el, de azzal a lánnyal, aki akkor velem volt, most is fel szoktuk idézni a dolgot. És csak nézünk egymásra. Nem túlzok, megrázó volt. Benne minden, de minden, az egész elbénázottság. Hogy mennyire reménytelen az egész. Akadtak a társaságban, akik nagyon helyesek voltak, volt megértőmód, de az intranzigencia dominált. Gúgy, megvetés, durva előítélet olyan – még egyszer mondom – szuper remek fiatalemberekkel szemben, akik még semmit sem vétettek. Nekik végképp nem. A leginkább elutasítóak, kiskáté visszamondók amúgy azok a vidéki fiúk voltak, akiket ez a társaság inkorporált. Érthető, de akkor mellbe vágott. Nagyjából ez történhetett a felcsúti Orbán-gyerekkel is, némi simogatás után elmagyarázták neki, hogy kisfiam, az nem úgy van ám! Hasonló utak, hasonló tehetségek, más előjelű kifutás. A „vidéken maradtakból”, lett ez a nettó magyarművészetiakadémiás frusztráltság-tömeg. Akiket nem tartattak simogatásra méltónak. Aki simogat, tudja, kit érdemes simogatni, a tehetséges van simogatva, ebben nincs hiba. Ez választóvonal. Akit jókor simogatnak, elolvad. Akit nem, az zsidózni és gyűlölködni kezd, nincs ebben semmi új, a múlt század harmincas éveitől így megy. A két háború között ténylegesen parasztoztak, ez ma már nem szalonképes. Ahogy a zsidózás sem. Nem is mondják. Csak gondolják. Minimum vélik. Utoljára egy rabbi bőgatyázott-fütyülősbarackozott, és Csurka zsidózott direktben.
Ön szerint az a harmincvalahány balatoni ballib irodalmár fúrta meg az LMP-t?
Nincs megfúrva, mégiscsak bekerültek az Országgyűlésbe. Minden huszadik ember rájuk szavazott, ez komoly. A véleményformálók véleményt formálnak. Meg lehet szerettetni valamit, és gyanúsítgatásokkal alá is lehet ásni. Azért, mert Schiffer, vagy én, vagy Karácsony rosszul reagáltunk erre meg arra, még áll az ajánlat. Hogy majd te meg ő csinálja másképp. Jobban másképp, mint a Sifi vagy én. Nem ezt vagy azt az elempést védem, hanem a szintagmát, mint tartalommal kitölthető megoldást. Unom, hogy schiffereznek. Vagy ezt már mondtam? Unom mondani. Inkább elsétálok onnan.
Két évet húzott le LMP-s országgyűlési képviselőként. Volt értelme bent ülni a Házban?
Volt. Ez a tapasztalat nyugodttá tesz. Tudom, mi van. Bárkivel szívesen vitatkozom erről a dologról. Lelki ügy. De én író vagyok.
Tudott hozzátenni bármit is a pártja, az ország ügyéhez? Azon túl, hogy időnként felszólalt a kultúráról, ültek bent tízen, az is mind a laptopját pilinckázta.
A felszólalások, hát, azokat megírtam, néhányat beleírtam a könyvembe. Nyilván semmi. Amúgy pedig mindenki, tehát, még egyszer, mindenki mindenhol hozzátehet a közös dolgainkhoz. Anyukám is. Józsi néni is, az első emeleten. Aki felfogja, hogy ami körülötte történik, az vele történik, hogy az élete nem csupán a rezsicsökkentéstől függ, meg hogy nem-lesz-gázáremelés, aki nem sopánkodik és instanciázik, nem másoktól, „föntről” várja a megoldást, az mind hozzátesz. Aki nem tesz semmit, az ellene tesz. A végrehajtó hatalom gyakorlói lebeszélnek saját sorod irányításáról. Kis pont vagyok, úgysem tehetek semmit, erre a kádárista attitűdre erősít rá. Részt venni, az nem parlamenti képviselősködés. Nem pártozás, orbánozás-gyurcsányozás. Elég, ha meggyőzöd anyukádat, hogy ne olvadjon el egyik politikustól se.
Ön egy harmadik ajánlattal verné szét a kétosztatúságot. Na de ma már nincs kétosztatúság. Egyosztatúság van. A második osztat maradékát a minap öntötte le jeges vízzel egy Falus Ferenc nevű, eltévedt ember. Vagy a szintén vérszegény Jobbik lenne a második osztat?
A Jobbik, úgy érzem, nincs külön. Nincs is igazából. Sokfélék, és, ahogy látom, a Fidesszel méregetik egymást, ki tud nagyobbat mondani. A másik osztat ugyan córeszben van, de létezik, ha csupán nyolc főt számlál is. Fentiek közös érdeke egy harmadik pólust lehetetlenné tenni. De nem velük kiegyezve – nem is ellenük harcolva – gondolnám azt megerősíteni. Hanem aktívan kivárni, hogy megérjen a magyarokban a belátás, hogy ezt így ne! Hogy a hazaárulózás és nácizás, idegenszívezés és ostobázás – halál. Egy normális ajánlat feloldja mindezt. Nevetségessé teszi. Aki nem fogadja el…
Az hazaáruló és ostoba?
… az nem rendes ember. Korlátolt, vagy nem korrekt. A végrehajtó hatalmat bírók, azt megkaparintani kívánók semmit nem gondolnak a világról ahhoz képest, ami épp hasznosnak tűnik számukra. Csak a szavazatmaximálás számít. Mindenből a lehető legjobban kijönni. Ha körmenet, akkor körmenet. Elzarándokolni a pápához, protestánsként. Tudom, hogy ez agyrém, családom anyai részről protestáns, apai részről katolikus. Belefér egy sztori? A hetvenes évek végén gróf Haller Laci barátommal Sárospatakon a híres protestáns teológus Újszászi Kálmánéknál ebédeltünk. Sok-sok lánya volt, ha jól emlékszem, négy, és ebéd közben a legcsinosabbal szemezni kezdtünk. Látszott, bejövök neki, meg minden. És mikor már eleget mosolyogtunk egymásra, valahogy kiderült, hogy katolikus vagyok. Erre a csaj a következőt bírta mondani, megnyúlt ábrázattal: „Maga katólikus?” Így, hosszú ó-val. És ezzel vége is volt, rám se nézett többé. Így megy egy protestáns a pápához.
Csak hogy rögzítsük: a protestáns Orbán járt a pápánál.
A Viktor úgy tudja, legjobb, ha nála van a labda. Nem csapatjátékos, nem passzolós fajta. Az ilyen pedig nem jó futballista, ha ügyes, tehetséges is. Inkább bokszolónak, vívónak való. Ezért visz félre az a vita, ami most burjánzik, hogy okos-e. Persze hogy okos, de rosszul okos. Mindenki focizott olyanokkal, akik megőrülnek, ha másnál van a labda. Ha tizenegyest kapunk, beállna védeni! Kompenzál, jó, de hát mindenki frusztrált, és ezt kompenzálja, rendben van, csak ne mások rovására! És ez a „lehet, hogy én egy vidéki vagyok, de megmutatom nektek, belvár csávók” aztán be is jön a népnek, lévén a magyar társadalom is iszonyú frusztrált. Tudattalanul is okézzák, hogy ez a vidéki gyerek jól odaver a nagyképű nyugatnak. Valami ilyesmi.
Ettől a néptől várja ön, hogy válassza az LMP-s ajánlatot.
Tőlük. De amúgy nem várok semmit. Ki-ki amit akar, szabad fejjel a falnak menni, berúgni és szökellni. Mindkét oldal félreértésben van, félreértés ne essék, ez az egész működés jókora félreértés. Érthető: az egyik fél a rettenetes történelmi tapasztalatai miatt küzd a nacionalizmus ellen, a másik azt tapasztalja, hogy le van nézve. Miért Imre-Kertészeznek, miért az Esterházyt meg a Nádast sztárolják nyugaton! Érthető, hogy ha valakit idegeneznek, vagy ostobáznak és tehetségteleneznek, akkor gyűlölködni kezd. Körkörös…
…sértettség és gyanakvás, így párbeszéd tuti nem lesz, és ha valaki átlép egy határon, onnan nincs visszaút. Én a szótértés mellett vagyok, ezért megyek szívesen, ha hívnak – és aztán ez vagy van, vagy nincs.
Sőt, ilyesmik történnek. Hátulról, tánclépésben. Pedig elemi érdekünk volna bemutatkozni egymásnak. A fiatalabb elemi érdeke az idősebbnek bemutatkozni. Az idősebb azért van ott. És az mindkettőnek jó. Mindenkinek. Átrendezi a terepet. Mert nem minden ring, nem minden helyzetben lehet ütni.
