Összesen harminchat évet dolgozott a Dunai Vasműnél, annak jogutódjánál, a Dunaferrnél. 1992-től 2001-ig volt a társaságcsoport első embere. Mindvégig fontosnak tartotta, hogy Magyarországon – a Dunaferr dominanciájával – az acélgyártás megmaradjon.
Horváth István a magyar ipar meghatározó alakja volt. Az aktuálpolitikát ki akarta szorítani a gyárból, a szakszervezetekkel, érdekvédelmi, érdekképviseleti szervezetekkel együttműködésre törekedett.
1995-ben megkapta az Eötvös Loránd-díjat, 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét, 2002-ben Dunaújváros díszpolgára lett. Az 1990-es évtized második legbefolyásosabb menedzserének választották – emlékeztetett a helyi hírportál.
A privatizációt megelőző sikerdíjügy
Horváth 2011-ben adta ki visszaemlékezéseit Időkerék címen. A könyv első részében azt a folyamatot kommentálta, írta le, amikor, 2000-ben, a nagypolitika a cég privatizációja előkészítésekor megtámadta a vagyonkezelői szerződést. Horváth persze írt vezetői korszakának fő szakaszáról is, amikor irányítása alatt a Dunaferr megőrizte versenyképességét, talpon maradt a rendszerváltás időszakában, emberek ezreinek megélhetést biztosított, s egy város látta hasznát a kohászati vállalatkomplexum erőforrásainak.
A sikerdíjügy egy 1996-os szerződésen alapul, amelynek értelmében a cégnek a cég menedzsmentjéből alakult vagyonkezelőnek (Acél XXI Kft.) kellett volna egymilliárd forintot fizetni 1997-re. Az állami privatizációs vagyonkezelő ÁPV Rt tagadta a sikerdíj alapjának jogosságát, ezért csak előleget fizetett. Az ügyletet a KEHI is vizsgálta, és úgy találta, az Acél XXI Kft.-vel kötött szerződésben az ÁPV Rt. nem képviselte maradéktalanul az állam érdekeit. Az állam a szerződés felbontását javasolta. Horváth ellenben azt mondta, az Acél XXI több módosítást is felajánlott, de nem működtek velük együtt, és minden félreértés alapja az, hogy 1997-ben a könyvekben szereplő értéknél 5 milliárddal többel sikerült eladni a cég erőművének részesedését, de ez nem manipuláció.
