„Budapest nagyon koszos hely. Két fele van, Buda és Pest, az egyik részen gazdagabbak laknak, ez nem olyan koszos, a másik szaros, hugyos.” Így indul Stark Attila graffitiművész Kulo City című csapongó, rajzos-szöveges könyve, ami úgy szól a fővárosról, ahogy semmi más. Tarlós helyében én ajándékba küldeném minden ide költözőnek, hogy 150 oldalban szembesüljenek azzal, mi vár rájuk, a szépséggel meg a mocsokkal együtt, de hát nyilván nem véletlenül nem vagyok Tarlós István helyében. (Azóta film is készült, itt lehet megnézni.) A Kulo City hét éves, Budapest pedig azóta is szaros, hugyos, az épülő négyes metró és az új parkok legfeljebb tüneti kezelésként működnek.
Most például megjelent az Urbanista blogon egy poszt arról, hogy a város egyik védjegye, a Dunakorzó mentén, a lépcsőknél emberi ürülékbe botlik az ember, ha nem figyel oda. „Közegészségügyileg sincs rendben. És egyébként sem.” – eufemizál az író, akinek a levelét közölte a blog. Az itt szereplő képen nem sok minden látszik, aminek a blog érzékeny gyomrú szerkesztője örült ugyan, de nekem ez nem volt elég. Vettem egy mély levegőt, odamentem, megfotóztam, most pedig megmutatom. Végigjártam a korzót, a köves partot (ahol szintén jól el lehet bújni), végül megnéztem az ürülék-témában kedvenc helyünket, a Nyugati rohadófélben lévő felüljáróját, ahova elvileg be sem szabad menni, mégis tele van poshadt pisitócsákkal és széklettel. Ezt megírtuk már többször is, a helyzet mostanra legfeljebb egy egész kicsit javult.
Kínálkozó persze szörnyülködve az utcán élő hajléktalanokra kenni (bocsánat) az ügyet, de a jelenség egy másik, szintén égető problémára hívja fel a figyelmet: Budapesten egyszerűen nem lehet nyugodtan és legálisan üríteni. Budapesten 36 nyilvános illemhelyet üzemeltet a Fővárosi Csatornázási művek. Viszonylag egyenletesen fordulnak elő, főleg a körúton belül, de éppen a Dunakorzóról lehetetlen eljutni bármelyikig is, ha az embernek teszem azt, éppen a Lánchíd környékén akad mehetnékje. Egyébként is a szerencsén múlik, hogy fél, vagy másfél kilométerre van-e a legközelebbi.
Nem vagyunk tehát elkényeztetve, pontosabban a közeli kávézók, éttermek és kocsmák kegyelmére vagyunk bízva, ami nem hangzik túl jól a kóddal védett McDonald’s-vécék korában. A Dunakorzó éttermei meg különben sem karitatív szellemiségükről híresek. Egyébként a pisi- és kakifoltokkal tarkított Duna-parton kommersz röviditalos üvegeket nem is találtam, kézműves sört, pezsgőt, minőségi bort, cidert és menő cigisdobozokat annál inkább, azaz a foltokról legalább annyira tehet a felső középosztály, mint az utcán élő réteg.
Kerestük a vécéket üzemeltető Fővárosi Csatornázási műveket; megkérdeztük tőlük, jól van-e ez így, nem lehetne-e több (és főleg: olcsóbb, vagy akár ingyenes) illemhely, vagy legalább mobilvécék a neuralgikus pontokon, ez idáig nem válaszoltak.
