Keressünk jelzőket Simon Gáborra.
Amatőr. Végtelenül amatőr. És rendkívül amorális. Nagyon meglepődnék, ha elfogadható magyarázattal állna elő arról a semmiből előbukkanó kétszáznegyvenmillióról.
Mi lehet elfogadható magyarázat?
Például az, hogy örökölt egy gazdag nagynénijétől. Próbálkozhat még az „élére állítottuk a garast és apránként összejött” szöveggel, de az már csak matematikailag sem stimmel. Ezzel együtt nyilván kérdéseket vet föl, hogy ha ez egy sokéves sztori, miért csak most szerzett róla tudomást a magyar állam, vagy ha már korábban is ismerte a tényt, miért csak a választások előtt rukkolt elő vele.
Segítsünk a Simon nyomdokán haladóknak: hogyan lehet ilyen ordas pofára esés nélkül eltüntetni kétszáznegyvenmillió forintot?
Javaslom, a Kajmán-szigeteken vagy egyéb egzotikus desztinációban helyezze jeligés bankszámlára a pénzt, akinek ez a problémája. Vagy esetleg a húszéves barátnője nevére nyisson számlát odakint, de ügyeljen rá, hogy a hölgyről ne legyen köztudomású, hogy köze van az igazi milliomoshoz.
“Gyerekek, megint van itt egy gyanús állampolgárotok”
Fotók: Berecz Valter
Kajmán-szigetek? Hogy viszem ki oda a pénzt? Mi van, ha a vámos belenéz a kofferbe a reptéren?
Ennyi pénzzel senki sem utazik, mert hiába írja elő az EU a tőke szabad áramlását, ekkora összegnél már be kell jelenteni a pénz kivitelét, és ettől megnő a lebukás kockázata.
Marad az utalás a Kajmán-szigetekre. De annak meg nyoma van.
Ezért volt amatőr cselekedet saját névre nyitni a számlát.
És ha a húszéves utal? Ő is megdőlhet azzal a vélhetően adózatlan pénzzel.
Egy piacgazdaságban önmagában az, hogy valakinek van negyedmilliárd forintja, nem alapoz meg gyanút. Ha a számlanyitáshoz visz két adásvételi szerződést, úgymond bizonyítva, hogy legális forrásból származik a pénz, akkor a banknak nem kötelessége bizalmatlankodni. Ezzel együtt persze a húszéves is megbukhat, de egy átlagos, nem közpénzből gazdálkodó polgár még egy ilyen súlyos pénzügyi visszaélést is nagyobb eséllyel úszhat meg, mint egy országgyűlési képviselő. Utóbbi, mint „fontos és bizalmas munkakört betöltő személy” élből kiemelt nemzetbiztonsági védelem alatt áll, akár tetszik neki, akár nem, és ez bizony együtt jár azzal, hogy külföldi bankszámlái kifejezetten foglalkoztatják a NAV-ot.
Ha a húszéves teszi be azt a kétszáznegyvenmilliót a bécsi bankba, nem olyan az informatikai rendszer, hogy azon nyomban felugrik a „tschüss, itt valami bűzlik” ablak valamelyik osztrák hatóságnál? Aztán csak egy telefon Budapestre, a NAV-hoz, és már indulhat is a rabomobil a Rózsadombra.
Ha úgy működne a rendszer, hogy a bécsi bankok iszonyatos törvénytisztelettől és prudenciától hajtva naponta feltelefonálnák a NAV-ot, hogy gyerekek, megint van itt egy gyanús állampolgárotok, akkor bizony mindazon honfitársunk lebukna, aki pénzzel megpakolt hosszúplatós ZIL-lel gurul át az első osztrák bankfiókig. De nyilván nem ez a helyzet. Miért? Mert egyetlen bank sem ellensége saját magának. Ne reménykedjünk hát abban, hogy Ausztria kiadja a gyanús magyar számlavezetőket. Pláne az ilyen kétszáznegyvenmilliósokat, ugyanis ennyi pénz már odaát is látható összeg. Ettől persze még igaz, hogy Európa-szerte szigorúak a banki prudencia szabályai, hiszen 2001. szeptember 11. óta minden pénzmosást potenciális terrorfinanszírozásnak tekintenek. A bankok pedig lavíroznak, hiszen mégiscsak a betétgyűjtés az alapvető feladatuk. Amit ha kizárólag legálisan és etikusan végeznének, nem lenne szükség bankfelügyeletre, és nem hallanánk egyebek mellett folyamatosan arról, hogy a német adóhatóság német állampolgárok svájci bankszámláinak az adatait tartalmazó titkos DVD-ket vásárol. Amúgy a pénzmosás üldözésének is két olvasata van. Az USA, a pénzpiacain mozgó rengeteg legális tőkét meg akarta védeni a Dél-Amerikából beáramló kábítószerprofit által évtizedeken át teremtett elvtelen versenytől. Vagyis ki akarta szorítani a pénzpiacairól a kábítószer-bűnözésből származó úgynevezett drogpénzt. Amerika ezután az európai partnerei torkán is le akarta nyomni ezt a gyakorlatot, csakhogy földrészünkön mindig is viszonylag kevés volt a forrás, így az itteni üzletemberek kevésbé finnyásak, és az a mondás járja, hogy a pénznek nincs szaga. Nem meglepő, hogy Európában csak vontatottan léptek életbe a pénzmosás elleni szabályok, a folyamatot csak a 2001. szeptember 11-ei események tudták valamelyest felgyorsítani.
“Bizony mindazon honfitársunk lebukna, aki pénzzel megpakolt hosszúplatós ZIL-lel gurul át az első osztrák bankfiókig”
Magyarországon a kötelező képviselői vagyonnyilatkozatot találta alkalmas fegyvernek a politika a törvényhozói korrupció ellen. Simonnal szemben, úgy tetszik, nem jött be.
Semmiféle adminisztratív módszer nem véd az ellen, hogy valaki bűnös úton jusson teszem azt 240 millió forinthoz, és elrejtse azt. A vagyonnyilatkozati rendszer ezzel együtt teljesen értelmetlen, általa olyan szabályt alkottak önmagukra az országgyűlési képviselők, amit meg sem kell szegniük ahhoz, hogy a zavarosban halászhassanak.
Mert?
Mert a vagyonnyilatkozatokból csupán annyit tudunk, amennyit az illető közölni akar magáról, és jóformán semmilyen következménye nincs annak, ha kiáltó ellentét feszül a bevallott és a látható vagyoni helyzet között.
Megoldás?
Van. Kezelje inkább a NAV a vagyonnyilatkozatokat, hiszen nála rendelkezésre állnak az adóbevallásból származó adatok is. Tessék rendszerezetten összevetni a kettőt, s ha indokolt, nyomozzanak. A NAV-nál van az összes fog és karom, ami ahhoz kell, hogy szétcincálhassa a közpénzből fizetett emberek esetleges sumákolásait.
Ha kiderül, hogy nem stimmel a vagyonnyilatkozat, ha fény derül eltitkolt jövedelemre, annak a jelenlegi szabályok szerint is mandátumvesztés lehet a következménye.
Amennyiben egy hivatalos vizsgálat megállapítja a szándékos hazugságot. De mi is történt tavaly a kormánypárti honatyával, Zsiga Marcellel? A vagyonnyilatkozata szerint jelentősen gyarapodott, hiszen nagy házat vett, ám a nyilvánosság előtt nem szolgált megfelelő magyarázattal a gazdagodás eredetére. Mégis maradt az Országgyűlés tagja, és még komoly vizsgálat sem indult ellenük.
Adott magyarázatot, azt mondta, hogy a családtagjai hoztak pénzt, ingatlant a közös vagyonba.
Ez a kiskapu, ugyanis a hozzátartozók vagyonnyilatkozatát nem kell nyilvánosságra hozni. Vagyis a mostani szabályozás lehetőséget teremt arra, hogy vagyonelemeket elrejtsenek, vagy azt állítsák akár bűnösen szerzett vagyonelemekről is, hogy azokhoz jogszerűen jutottak hozzá. Egyébként a vagyonnyilatkozati rendszer nemcsak a képviselőkre vonatkozik, hanem a közhatalom minden gyakorlójára. Ha közülük bárkire rábizonyítják, hogy szándékosan titkolta el a gyarapodását, szintén hivatalvesztéssel sújtható. Nemrég egy Bács-Kiskun megyei bíró távozott állásából, miután nem tudta megmagyarázni gazdagodását. De ez csupán munkajogi következmény, arról nincs hír, hogy büntetőeljárás indult volna ellene, kideríteni, nem kenőpénz hizlalta-e a bankszámláját.
“…meg sem kell szegniük ahhoz, hogy a zavarosban halászhassanak”
Simon vajon miért kalkulálta el magát ennyire?
Ahogy beszéltük is, a profik, sőt a nem totál amatőrök nevén sincs semmi föltűnő számla, vagyontárgy. Legföljebb egy nagy ház, amire mondhatja az illető, hogy „bár nem rendelkezem jelentős adózott jövedelemmel, a villát a két kezemmel építettem föl, bizonyítsd be, hogy nem”. A vagyon meg a húszéves és néhány bizalmi ember kezén parkol.
Akiknek a torkán ott a kés.
Persze. A korrupció és szervezett bűnözés ugyanaz a pszichológiai szisztéma, ugyanaz a körbezsarolásos, körbefenyegetéses, „tudom, hogy benne vagy, és tudom, hogy te is tudod rólam, hogy én is benne vagyok” típusú, kölcsönös kiszolgáltatottságon alapuló játszma. Az meg, hogy ki kinek tartja a nyakán vagy más testrészén a kést, pillanatról pillanatra változhat. Simon tán ezt a kutyaszorítót akarta elkerülni azzal, hogy a saját nevén tette bankba a pénzt. Fogalmazzunk úgy: nem biztos, hogy a legcélravezetőbb megoldást választotta.
