Ezt meg is kapják, egy fantasztikus nagyságú összeg ígéretében – a gesztus viszonzásául csupán egyik társukat kell eltenniük láb alól. Kollektíve. Egy öregecske kiskereskedőt, aki ifjonti felelőtlenségében anno, becstelenül eldobta kettőjük virágzó szerelmét. A milliárdosnő elvárása a régi megaláztatás megbosszulása. A felháborodottan visszautasított ajánlat csábítása azonban szervezni kezdi önmagát. Végül erkölcsi elfogadásra talál a polgárok között, s a kollektív ítélet végre is hajttatik.
A színházszerető ember – jelen esetben a jegyzetíró – megnézi Dürrenmatt történetet Szegeden. És gondolkodóba esik. Tudván, fél évszázada írt tragikus komédiája (mondhatnánk komikus tragédiája) újra népszerű Európa szerte, – az elmúlt évtizedben jó néhány hazai színház is műsorára tűzte. Nyilván okkal, – a társulatoknak mondanivalója volt vele.
S tűnődésbe kezd, vajon mi e mondandó itten? Így hát mielőtt átgondolná Claire Zachanassian, alias, Fekete Gizi kisszínházi történetét, fölidézi emlékezetében a hetvenes évek magyar ősbemutatóját. Forrásként, meg nosztalgiából is. Az akkori Öreg hölgy produkciója szikrázóan eleven aktuális utalásokat hordozott, – megtekintése szinte kötelező volt. A szerepek kiosztása nem sokkal volt ígéretesebb, mint amilyennel a szegedi prózai társulat rendelkezik ma is a darab eljátszására.
A szerző esetleges avulása is érdekelheti az irodalomkedvelőket, a tolla alól kikerült Ígéret, Alagút, Baleset, A bíró és a hóhér és más kisregények. A megállapítás pedig gyors: mennyi kitűnő könyv. Fordulatos történetei a bűn s az erkölcs ütközéseinek különös ösvényein futnak. Stílusa elegáns, pszichológiája pontos – már ami a szereplők egymáshoz és a világhoz való kötődését illeti. Szépprózájában, akárcsak színpadán, bűnösök és ártatlanok groteszk járáskelése történik. Történetüket pedig egzisztencialista töltetű abszurd helyzetek pergetik.
Amilyenek között élünk magunk is napjainkban.
Konklúzió: Az öreg hölgy és szerzője nem avult. Párizs, Berlin, Róma vagy épp Szeged utcáin és színpadain egyaránt aktuális.
Nos, a kisszínházi mondanivaló kihámozására Hollós Gábor, akit tavalyról Kolpert úr rendezőjeként ismerünk, nem sok támpontot ad. Szegény színházat látunk, már ami a díszletelemek hevenyészett vas és deszka állványzatát illeti (tervező Fecsó Andrea). Ki s be tűnő hattagú zenekarral, – ők az elhangzó songokat kísérik. Nem a szegénység a baj, hanem hogy alig látni ötletes funkciót e szerkezettől. Találgatjuk: groteszkre formázott ez a gyilkosságra való felbujtó játék, vagy vérkomoly tragédia? A sors végzete csörömpöl a színpadi bosszú kötelezettségében, vagy annak kifordított mása? Egy megesett, szegény lány megaláztatásának reinkarnációja a címszerep, avagy a kollektív gyilkosságot megvásárolni képes, vadkapitalista tőketulajdon szimbóluma?
Nem igen derül ki. Sajnálatosan.
