Elöljáróban szögezzük le, hogy a paleolit étrend elmélete a táplálkozástudomány fő sodrán kívül esik, s korántsem általános az elfogadottsága, habár kétségtelenül vannak hívei a kutatók, az orvosok és a dietetikusok között is.
A kritikáimban két fő üzenetet fogalmaztam meg. Az egyik az, hogy nem állja meg a helyét az a paleolit étrend elmélet alapját képező tétel, mely szerint az ember genetikailag és élettanilag nem alkalmazkodott a mezőgazdaság által előállított élelmiszerekhez. A másik pedig, hogy óvakodnunk kell a táplálkozás témakörében tett határozott állításoktól, mert puha tudomány lévén, szinte mindenre léteznek megerősítő és cáfoló kísérletes eredmények.
Alapvető különbség van azon két attitűd között, mely szerint elkötelezzük magunkat egy még igazolatlan elmélet mellett, vagy pedig szakmailag megalapozott kételyeinket fejezzük ki egyes állítások helyességét illetően. Az első attitűd hitszerű elemekkel sűrűn átszőtt, a másikban pedig a racionális gondolkodás igénye dominál.
A kritikusok sablonérvelései a téma ismert hazai képviselőjének – Szendi Gábor – tematizált szóhasználatára hajaznak. A pszichológus író a TV2 Mokka című műsorában frontálisan nekem támadt, explicite megkérdőjelezve a szakmai felkészültségemet. Szívesebben vitatkozom elvekkel, mint személyekkel, de a nagy nyilvánosság előtt való megszólítottság okán tételesen reflektálok az elhangzott megjegyzésekre is. A „szendiizmus” nem egyenlő magával a paleolit táplálkozás elmélettel, mivel ez utóbbi sem egységes irányzat. A kritikák elsöprő többsége e tény nem ismeretéből fakad. Szendi Gábor a következő állításokat fogalmazta meg az Index-cikkben tett állítólagosan kijelentéseimmel szemben.
A paleolit táplálkozás nem az ősember, hanem a ma élő természeti népek étrendjét ajánlja.
A magyar „szakirodalomban” valóban ez a nézet terjedt el, melynek oka az lehet, hogy a hazai paleo-guru ezt az álláspontot képviseli, legalábbis általában (de pl. a Paleolit szakácskönyvének 29. oldalán nem eszerint nyilatkozik). Nézzük a Wikipédiát, mi a helyzet nemzetközi szinten. Bármilyen nyelven is próbálkozunk, egyik sem támasztja alá a fenti állítást (még a magyar verzió sem!). Vagy nézzünk megerősítésként egy másik webhelyet is:
A mai vadászó-gyűjtögető társadalmak rendszerint olyan kontextusban kerülnek elő, hogy a vizsgálatuk információkkal szolgálhat arról, milyen életmódot folytathattak a Paleolitikum népei. Az alapötlet logikus, hiszen génjeinket az őseinktől örököltük, nem pedig a busmanoktól vagy eszkimóktól. Ez az egész retro-romantika azon a mítoszon alapul, hogy az őskőkorszaki és a mai vadászó-gyűjtögető népek életmódjuk és étrendjük alapján homogén
populációként kezelendőek. Ez azonban tévedés: a busmanok és pigmeusok Afrika déli sivatagjaiban, az inuitok az Északi-sarkon, egyes indián törzsek és Pápua Új-Guinea őslakói pedig esőerdőkben élnek. Az Őskőkorszakban az élőhelyek hasonló földrajzi diverzitása volt megfigyelhető. Ráadásul a két és fél millió év alatt jelentős klimatikus változások is történtek, gondoljunk például a Jégkorszak beköszöntére, illetve annak felmelegedéses és lehűléses időszakaira.
Homo erectus
Forrás: Wikipedia
Sokak szerint jelenleg is egy interglaciális (két eljegesedés közötti) periódusban élünk. A helyi klimatikus és geográfia viszonyok természetesen meghatározták a táplálékkínálatot, s így az étrendet is. Az Őskőkorszak a Homo nemzetség kora. Egyenesági eleink élettere az utóbbi 100,000 évet leszámítva kizárólag Afrika volt. Az előemberek (Homo habilis és Homo erectus) közül a felegyenesedett ember (H. erectus) is meghódította Ázsiát. A Homo sapiens azonban ez utóbbi faj afrikai ágából alakult ki kb. 200,000 évvel ezelőtt. Eurázsia kolonizációja maximum 100,000 éve kezdődhetett el (a Neandervölgyi ember már régebb óta itt élt, de ő csak oldalági unokatestvérünk).
A modern ember először Ázsiába, majd onnan Ausztráliába jutott el, s csak ezt követte Európa benépesítése. A történelem viharai ide-oda rángatták Európa népeit, s közben alaposan megkeverték vérét és nyelveit. Mi magyarok nyelvileg túléltünk ugyan, de mongolszerű arcunk és hetyke génjeink emlékét már csak Magna Hungaria vagy egy másik Őshaza földje őrzi. Tehát, ha csupán az európai ember szemszögéből nézünk vissza, evolúciónkat akkor is igencsak eltérő ökológiai körülmények alakították: a trópusi/szavannai Afrika, a váltakozó klímájú Jégkorszak, annak földrajzi diverzitásával, s népeink migrációs fluktuációival tarkítva. A táplálkozást az élőhely és a szokások határozzák meg. A kutatók között egyáltalán nincs egyetértés őseink étrendjét illetően. Egyesek szerint élettanilag a húsevéshez, mások szerint inkább a magvak, sőt a gyümölcsök evéséhez adaptálódott a szervezetünk. Egyre határozottabb azonban a felismerés, hogy a különböző Homo populációk a térben és időben változó helyi táplálékkínálathoz alkalmazkodtak. A mai vadászó-gyűjtögetők táplálkozás repertoárja – a paleósok állításával szemben – szintén rendkívül változatos.
Az ősember addig élt, mint a mai ember.
Ez a megállapítás sem az ősemberre, sem a mai természeti népekre nem áll fenn. Az átlagos életkor problematikájánál érdemes tisztázni egy elemi félreértést. Az a tény, hogy a modern társadalmakban fokozatosan emelkedik a várható élettartam nem jelenti azt, hogy genetikailag is nő a hosszabb életre való képességünk. Az orvostudomány, a szociális háló, a közbiztonság és a higiéniás körülmények sokkal jobbak, mint régen, emiatt élünk statisztikailag tovább. Ez egyben azt is jelenti, hogy a középkorban és az őskorban is voltak öregemberek, csak jóval kisebb arányban, mint ma. A régebbi korok emberei, legalábbis a H. sapiens tehát élhettek volna addig mint manapság, ha a feltételek optimálisak lettek volna. De nem voltak azok. Aki szerencsésen túlélte a csecsemőkort, az valamilyen fertőzésben, ragadozók által, éhezés vagy baleset következtében, valamint a szomszéd törzsekkel való csatákban halálozott el. A potenciálisan magas életkort azonban helytelen olyan érvként használni miszerint a hajdani és mai vadászó-gyűjtögetők eme képességeinek ellenére sem fejlődtek ki náluk az ún. civilizációs betegségek. Ehhez ugyanis ténylegesen hosszú életet kell élni. A kőkori leletekből szinte lehetetlen megállapítani, hogy szívinfarktus, diabetes, rákos daganat, esetleg valamilyen skizofrén őrület végzett felmenőinkkel, vagy pedig kicsattanó egészségben jött értük a kaszás. Halni viszont mindenképpen kell, ennek eszközéül „választotta” az evolúció az öregkort, s a velejáró betegségeket. Ez persze nem jelenti azt, hogy az étrendnek nincs köze a betegségekhez, s azt sem, hogy feltétlenül engedelmeskednünk kell a darwini erőknek. Jelenleg az orvostudomány az ellenállás fő centruma. Az elérendő cél a fiatalság megőrzése lenne. Talán hamarosan felfedezzük ehhez a halhatatlanság receptjét, persze ha létezik ilyen egyáltalán.
Nem tízezer, hanem csupán 150 éve étkezünk egészségtelenül.
A nemzetközi paleo-irodalom egyértelműen a növénytermesztés és az állattenyésztés megjelenéséhez köti az „egészségtelen” táplálkozás kezdetét. De valóban, a mai kor felé haladva egy egyre fokozódó hatásról van szó. A növénynemesítés mára tápanyagokban rendkívül gazdag fajtákat hozott létre. A vadbanánról például nem is gondolnánk, hogy ehető. A vadrépák gyökere is jóval vékonyabb, s nehezen emészthető rostokkal van teli. A mai répák édesebbek és magasabb a vitamintartalmuk is. A vad avokadó gyümölcse csupán néhány milliméter nagyságú. A brokkoli virága, a káposztafélék levele és a gyümölcsfák termése is óriási méretűre duzzadt az őseikhez képest. A vad növények ráadásul gyakran toxinokat is tartalmaznak, ezeket is a nemesítés tüntetette el. A háziállatok is jelentősen megváltoztak: a tyúkokat tojásgyárakká, a teheneket pedig tejfeldolgozó üzemekké alakítottuk át. Egy zsírsertés több hájat tartalmaz, mint egy egész vaddisznó konda. A hústermelésre szelektált fajokkal is hasonló a helyzet: tunya tehenek, napfénynélküli futószalag pulykák és csirkék, természetes vízben sosem lubickolt lazacok és afrikai harcsák tengetik túlzsúfolt életüket a hentes bárdra várván. A kereskedelem lehetővé teszi, hogy a világ másik pontján előállított táplálékhoz bármikor hozzájussunk. Az élelmiszeripar ontja magából a tisztított cukrot, és tömi vele tele italainkat és ételeinket. Egy liter kóla cukortartalmához bizony sok kiló cukorrépa ős alapos elrágcsálásával juthatnák csak hozzá. A kenyér, a péksütemények, a kukoricalepény, a rizsfelfújt és a burgonya csipszek mindegyszálig keményítő bombák az egészségünk ellen szövetkezett „kapitalista-lobbista terrorizmus” kezében – mondhatnánk konteóktól elfogultan. Viszont, ha csak 150 éve keletkezett ez a probléma, akkor miért nem a Középkort követő táplálkozásról beszélünk? Miért kell visszarévedeznünk a nehezen kutatható távoli múltba? Ja, hogy ekkor már túl sok keményítőt ettünk, s így elvészne a tudományosnak hangzó filozófia?
Boldogkői nem nézett utána, hogy a civilizációs betegségeket a táplálkozás okozza.
A civilizációs betegségek okát illetően vita folyik a szakmában. Valóban, ahogyan a cikkemben említem is, számos elmélet a táplálkozást jelöli meg a modern betegségek fő okaként. A paleolit étrend azonban csupán egyetlen ezek közül, ezért a megjegyzés erős csúsztatás. E betegségek jelenkori magas gyakorisága egyébként főként annak köszönhető, hogy nagyszámban megérjük azt a kort, amikor már megjelennek. Vegyük észre, hogy a „nem-civilizációs” betegségek sokkal ártalmasabbak, mivel jóval rövidebb élettartamot tesznek csak lehetővé. Másrészt, az egyes fajok élettartama genetikailag optimalizált. Az evolúció legfőbb eszköze halhatatlansággal szemben az idősödő szervezet betegségekkel szembeni ellenálló képességének fokozatos gyengítése. A civilizált ember az ősi optimumhoz képest jóval tovább él, ma lényegében a szavatossági idő lejárta után használjuk a testünket. Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy megfelelő diétával ne lehetne még jobb életminőségben sokkal hosszabb ideig élnünk. Sajnos erről ma még csak annyit sejtünk, hogy az aktív életmód, valamint a mértékletes és változatos étkezés segíthet bennünket ebben.
A Mokka riportere azt a kijelentést tulajdonítja nekem, hogy az egész paleo-életmód nem az egészségről, hanem az üzletről szól. Szendi Gábor tiltakozik, hogy ő nem árul semmit.
A téma felvetésében itt is van „némi” csúsztatás, hiszen explicite ilyet nem állítottam sehol. Mindamellett, a paleodiéta valóban szól az üzletről is, melynek Szendi Gábor a könyvei, a honlapjának hirdetései és a napokban útjára indított lapja révén részese is. Ebben önmagában nincs semmi kivetnivaló, a kapitalizmust a tevékeny emberek tartják mozgásban. A népre való hatásgyakorlás azonban komoly felelősség. A kérdés, ami felmerülhet itt csupán az, hogy vajon műveinkből a fényt maga a tartalom árasztja-e, vagy világosságot ezekből csak a tűzgyújtás csiholna.
Ezt a témát még folytatjuk a mások által megfogalmazott kritikákra való válaszommal.
