A tragédia mitikus hősök sorsának megjelenítése a színpadon. Mesterei a klasszikus görög szerzők. A tragédiajátszás éves verseny-ünnepe mélyen beivódott eseménye volt az athéni demokrácia polgárai életének. A kőszínházakban bemutatott darabok fejedelmi sarjak harcairól szóltak, – melyet azok saját sorsuk ellenében (is) vívtak. Küzdelmükbe minduntalan beavatkoztak az istenek is, s a történetek végkifejlete pedig tragikus, ám mégis felemelő és tanulságos bukásuk volt.
fotó: sajtolista.hu
Így aztán e nagyszerű színi művek valójában statikusak. A görög színjátszásban nincsenek változatos kimenetelű bajvívások, mozgalmas csaták, üldöztetések, gyilkosságok, nyílt színi borzalmak, – mint Shakespeare drámáiban. A tragédiák ilyetén fordulatai nem a nézők szeme láttára történnek, sokkal inkább királyi paloták falai mögé rejtve, messzi erdőkben, vagy épp a múltban. A hősök csak előidézik, vagy átélik tetteik tragikus előzményeit, következményeit a nyílt színen. Az isteni, vagy emberi törvények, meg egymás ellen feszülő szereplők ezekre reagálnak, – királyok, trónkövetelők, királylányok, feleségek, hírnökök, gyűlölt ellenfelek és hű barátok, no meg a jelenlévő kórus, mint maga a nép. Ünnepélyes, emelkedett hangon szólván, amint ez a tragédiák átéléséhez elengedhetetlen.
A hatodik Armel operafesztivált megnyitó lengyel produkció az egyik legklasszikusabb tragédiát hozta Szegedre, Szophoklész Oidipusz királyának átdolgozását. Az előadást nagyobb hírverés, országos vagy szegedi média figyelem nem előzte meg. A bemutató megkezdését is meglehetős zavar uralta a nézőtéren, az elsötétülés után emberek tucatjai lökdösődtek a széksorok között. Végleges nyugvóhelyet keresgélt magának számos egyetemi oktató és diák, akik kedvezményes árú belépőjüket úgy kapták kézhez, hogy az nem helyre szólt. Hanem oda, ahol találnak majd maguknak.
Egy európai hírű operafesztivál nyitóelőadásán – számos külföldi vendég értetlenkedésétől kisérve.
Az ilyenkor illetékes köszöntők – direktor, polgármester helyettes, fesztiváligazgató, lengyel kulturális képviselő egyenként is megnyugtatták a nézőket, hogy mindaz, ami volt, és lesz immár hatodszorra, változatlanul nagyszerű dolog, és a szegedi kultúra dicsőségére szolgál.
Udvarias taps, csend és érkezik a darab narrátora, aki beavat bennünket Igor Stravinsky edipus Rex című oratóriumi / operájának cselekményébe. Majd tüll függöny fel, s máris felharsan a súlyos zene s a Poznańi Opera társulatának drámai hangú kórusa.: A nép arra kéri hős és bölcs királyát, Oidipuszt, engesztelje ki az Isteneket, haragjukban ne sújtsák tovább dögvésszel Théba polgárait. Mint ahogy megszabadította a várost már korábban, a szfinx zsarnokságától is. Hiszen e tettéért nyerte el az özvegy királyné kezét s lett maga Théba tisztelt uralkodója.
Oidipusz király (versenyszereplő: Christophe PONCET, Franciaország) Apollótól, majd egy vak jóstól igyekszik válaszokat kapni saját múltját is érintő mind nehezebb kérdésekre. A szép hangú tenor kisugárzását viszont maga alá gyűri részint a jó adottságú kórus dübörgése, de párja, a királynő, Iokaszté (Versenyszereplő Joëlle CHARLIER Franciaország) éneklése is. Mintha a rendező és koreográfus – Jacek PRZYBYŁOWICZ eleve vesztes figurát igyekezett volna formálni e tragikus szerepből, mind színpadi mozgatásában, jelmezével, mind a figura karikírozásában magában. Azt ugyan darab szövegét író Jean COCTEAU is kimondatja, hogy Oidipusszal már születése pillanatában kibabráltak az istenek, – ám e beletörődő felfogás miatt sok elvész Stravinsky zenedrámájának hallhatóan borzongató és
fenséges feszültségéből.
Thébának ez az uralkodója riadt ember, nem tragikus sorsával megküzdő, büszke király. Tiszta erkölcsű, súlyos egyéniségek bukása megrázó. Ám ha az elháríthatatlan végzetű hős halovány drámai jelenlétet mutat a színpadon, bennünk sem sajdul fel részvét, meghatottság. Csak ez a hiányérzet lengte át a lengyel operatársulat dekoratív, üde, innovatív előadását, amelyben jó hangú társzereplők énekeltek és szép mozgású táncosok töltötték be a színteret.
Közreműködött a Szegedi Szimfonikus Zenekar, vezényelt – Grzegorz WIERUS.
Pavlovits Miklós
