Az Országgyűlés az eltemetésre kötelezetteknek vezette be a szociális temetés lehetőségét, amellyel bárki élhet; e megoldás választására a temetésről gondoskodni köteles személynek törvényben biztosított alanyi joga van. „Az államnak széles mozgástere van a szociális juttatások formáinak, feltételeinek meghatározásában. A szociális temetés azonban a XXI. század társadalmi berendezkedésétől és morális értékrendjétől idegen, népnevelő jogintézmény, amely az érintettek személyes méltóságát sérti” – írták.
Az intézet szerint a szociális temetés nem is tényleges választási lehetőség azoknál, akik egzisztenciális helyzetük miatt nem tudják vállalni a temetés anyagi terheit. Az ingyenes temetési forma megjelenésével visszaszorulhatnak a mérlegelési jogkörben odaítélhető támogatások. Ha van a családban, rokoni, baráti körben a temetésben személyes közreműködésre fizikailag képes személy, akkor a segély elutasításának alapja lehet, hogy a kérelmezőnek lehetősége lett volna igénybe venni az ingyenes temetést is.
Egy fillért se?
Szociális temetésnél az állam a szociális hozzájárulást olyan feltételtől teszi függővé, amely nem illeszkedik a szociális jogi gondolkodás sémájába. A temetésre kötelezett törvényi kötelezettségeit (az elhunyt temetésre előkészítéséről, sírásásról, a koporsó vagy urna szállítása) alapvetően csak személyes közreműködéssel végezheti el (helyettese ezt csak ingyen teheti). Az állam csak akkor nyújt bizonyos szolgáltatásokat és kellékeket ingyen, ha a temetésre kötelezett egyetlen forintot sem költ a temetésre. Ez ellentétes a szociális ellátórendszer logikájával: ez láthatóan nem az állam tehermentesítését szolgálja, ésszerűen nem kapcsolódik szociális támogatáshoz.
A szabályozás racionális indokaként felvetődhet, hogy a korlátozással a jogalkotó azt akarja biztosítani, hogy a szociális temetés lehetőségét valóban csak rászorulók vegyék igénybe, vagyis az anyagi ráfordítás tilalmát azért vezette be, hogy a tehetősebbeket visszatartsa a szociális temetéstől. Ha azonban emberek egzisztenciális helyzetük miatt kényszerülnek a szociális temetési formát választani, és ennek fejében a kegyeleti érzést is sértő, számukra megalázó munkát végezni, sérti a méltóságukat. Az állam tehát ésszerű ok nélkül, önkényesen tesz különbséget, amikor csak azokat a temetésre kötelezetteket támogatja, akik ingyenesen gondoskodnak az állam által nem biztosított tevékenységekről.
Alapjog is sérül?
Az emberi méltóság sérelme – az önkényes különbségtételen túl – az intézet szerint közvetlenül is megállapítható. Az elvesztett hozzátartozóhoz fűződő erős érzelmeit aligha vitathatóan a túlélő közeli hozzátartozó személyiségének integráns részeként kell felfognunk. Amikor az állam, még ha nem is feltétlen kötelezésként, de a gazdasági kényszer eszközével, arra kényszeríti a hozzátartozót, hogy a holttestet megmosdassa vagy részére sírt ásson, olyan terepre tévedt, amely a mai alkotmányos kultúrában számára tiltott. Az Alkotmánybíróság értelmezésében „[a]z emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva – a klasszikus megfogalmazás szerint – az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá.”
A szociális temetés a XXI. század társadalmi berendezkedésétől és morális értékrendjétől idegen, népnevelő jogintézmény, amely az érintettek személyes méltóságát sérti – véli az Eörvös Károly Intézet, mely az új ombudsmanhoz fordul, kezdeményezi, hogy a biztos indítványozza a szabályozás megsemmisítését.
