Talán nem haragszik meg rám a tisztelt olvasó, ha személyes emlékekkel nyitom ezt az írást. Pontosabban egy vallomással: a Vedres István Szakközépiskola diákjaként, a hetvenes évek elején én is tagja voltam annak a „brigádnak”, amely a Reök palota átépítésén dolgozott. Már nem emlékszem pontosan, akkor éppen milyen koncepció alapján kellett falakat húznunk a lakásoknak helyet adó emeleteken. De az biztos: nem azt adták ki parancsba, hogy eredeti szépségben állítsuk vissza a magyar szecessziós építészet egykor oly fényesen csillogó ékességét.
Pár évvel később aztán joghallgatóként fordulhattam meg az épület földszintjét szinte teljesen kitöltő „Lófarában”, amely talán a város egyik leginkább lepusztult kocsmaipari intézménye volt, ahol egyetemi oktatók, vizsgától rettegő joghallgatók, szesztől vidám rakodó munkások és börtönből szabadult kemény fiúk itták asztal alá magukat, ha kedvünk úgy kívánta. És az ő kedvük általában úgy kívánta.
Hogy miért írtam le mindezt? Csupán azért, hogy az idősebbeknek felidézzek, a fiataloknak bemutassak egy olyan korszakot, ahol a múlt „termékeinek” szinte semmi értéket nem tulajdonítottak, hagyták pusztulni akár a legszebb építészeti alkotásokat is, miközben panel negyedekkel bástyáztak körül szinte minden magyar várost.
Nagy örömünkre ez a korszak lezárult, és a Reök palota visszanyerte régi pompáját. Ám szegediekkel beszélgetve döbbentem vettem észre: még a magukat lokálpatriótának tartó Tisza-parti polgárok többsége sem ismeri igazán ezt az épületet, és gyanítom: tízezrével találnék olyat, aki még soha nem lépett be a kapuján, pedig a Reök ma már a város egyik legfontosabb kulturális intézménye.
A Reök, amit Magyar Ede építész álmodott a kicsinyke térre, még pedig Reök Iván gazdag földbirtokos, országgyűlési képviselő megrendelésére. Reök úr valamit nagyon tudhatott a szépségről (talán azért is, mert Munkácsy Mihály festőművész unokaöccse volt…), mert nem szabott semmilyen gátat a zseniális építészet álmainak, és így 1907 novemberére, alig másfél évi munka eredményeként elkészülhetett a palota.
A kétemeletes saroképület kivitelezésébe, amelyen a szecesszió jellemző díszei – stilizált virágmotívumok, hullámos vonalak, „meggyűrt” falfelületek – fedezhetők fel, a legnagyobb számban helyi művészeket és mestereket vontak be. A palota lakóháznak épült, ahol katonatisztek, módos gazdák és köztiszteltben álló tanárok mellett a Reök család több tagja is otthonra találhatott. A míves díszek – így a növények, a főbejárat felett látható két lófej – pedig a lótenyésztéssel is foglalkozó földbirtokos „foglalkozására” utaltak. Persze egy belvárosi épületnek a közösség javát is kellett szolgálnia, így a földszinten vendéglő nyílt, de maradt hely üzlethelyiségeknek is.
A II. világháború után a Reök palotának is az a sors jutott, mint oly sok más palotának Szegeden. Szép lakásait megosztották, hogy több családot zsúfolhassanak be, majd évtizedekig mit sem törődtek azzal, hogyan kopnak meg díszei. Sőt voltak olyan építészeti elemek, amiket egyszerűen eltüntettek az épületről, arra hivatkozva, rossz állapotuk ezt indokolja. Természetesen a szocializmus éveiben elveszett minden olyan lakásdísz is, ami arra utalhatott, hogy itt egykoron luxusotthonokban éltek emberek.
Bár az 1980-as évek végén, a 90-es évek elején elvégeztek egy kis „ráncfelvarrást”, amikor a Lófara kocsma helyén szép bankfiók nyílt, és némileg helyrehozták az omladozó vakolatú homlokzatot is, a teljes felújítást nem lehetett halogatni. Végül 2004-ben döntött úgy a város vezetése, hogy művészeti központ legyen a Reökből, amit három évvel később, a palota megépítésének 100. évfordulóján eredeti pompájában adtak át, a városlakók legnagyobb örömére. A számos programnak helyet biztosító kulturális centrum neve kezdőbetűinek „összevonása” – Regionális Összművészeti Központ – ötletesen illeszkedik a palota nevéhez. Így is emlékeztetve egy olyan, régen élt földbirtokosra, aki példaként szolgálhatna a rendszerváltozás után hirtelen meggazdagodott „új földesuraknak”, azoknak (és itt a tisztelet a mind nagyobb számú kivételnek), akik azt hiszik, hogy a giccs egyenlő a dísszel, és az ízlés hiánya pótolható pénzzel.
