„A három éve regnáló kormányfő a Nemzeti Együttműködés Rendszerének leple alatt durva vagyon- és jövedelemátrendezést hajt végre annak érdekében, hogy hatalmi bázisát a hívek jutalmazásával és a szélesebb néptömegek lekenyerezésével erősítse” – így indul Várhegyi Éva cikke, hogy azután meglepő fordulattal folytatódjon: „Politikája meglepően sok hasonlóságot mutat a Harmadik Birodaloméval, bár bornírtságában és durvaságában messze elmarad tőle.”
A párhuzam bemutatásához Várhegyi segítségül hívja Götz Aly német történész Hitler népállama című könyvének kiindulópontját, „amely szerint a hitleri politikát nem gonoszság vagy az őrület motiválta, hanem a hatalom megszilárdítása, aminek csupán eszköze volt a háborús terjeszkedés és rablás. A nemzetiszocialista gazdaságpolitika egyedüli célja és sikermutatója a hatalom megőrzéséhez szükséges belpolitikai stabilitás anyagi forrásainak előteremtése volt”. Vagyis az eszköz a hatalom megőrzéséhez.
Orbán Viktor is hatalma bebetonozásának rendeli alá gazdaságpolitikáját, ám, véli a szerző, az „áthallások ellenére sem gondolom persze, hogy a két rendszert – akár csak a gazdaságpolitikára leszűkítve is – meg lehetne feleltetni egymásnak. Ugyanis a mai magyar kormányt „nem terhelik olyan súlyos bűnök, mint a háborús terjeszkedésért és népirtásért felelős akkori német vezetést”.
A „centrális erőtér” létrehozásán és megőrzésén munkálkodó Orbán is élt a hatalmi bázisát alkotó csoportok lekenyerezésének módszerével. De a legfőbb hasonlatosság a Harmadik Birodalommal, az „elsősorban a jogállami akadályok kiiktatása és a rendeleti kormányzás mind kiterjedtebb alkalmazása”.
„Az első nemzetiszocialista törvények közé tartoztak azok, amelyek korlátozták a hitelezők jogait az adósokkal szemben.” Az Orbán-kormány is úgy próbált segíteni a megszorult devizahitel-adósokon, hogy elvonta a hitelezőktől annak jogát, hogy követeléseiket a hitelszerződés szerint érvényesítsék. Sőt, a bankokat arra kötelezték, hogy a piacinál alacsonyabb árfolyamon fogadják el a végtörlesztéseket, s a veszteségeket maguknak kellett állni.
A hajdani Németország a háborús terhek finanszírozására egyre kreatívabb ötleteket talált ki. Ilyen volt például az úgynevezett cipekedési rendelet, amelynek értelmében „a megszállt országokban szolgáló katonák szabadságukra hazatérve annyi szajrét hozhattak haza, amennyit csak elbírtak; ezzel kenyerezték le a katonák családjait – természetesen a megszállt országok jogszerűnek látszó kifosztásával.” Így vásárolták meg több millió ember passzív lojalitását. „Politikai működőképességéhez a diktatúrának nem volt többre szükség” – vonta le a tanulságot könyvében Aly.
„Később a német áldozatokkal is járó háború szenvedéseinek kárpótlására többletellátásban részesítették a társadalom főbb csoportjait. Akár a mai rezsistop előzményének is tekinthetjük, hogy 1939-ben „szigorúan megtiltották Németországban a lakbérek és hasonlók árának emelését” – idézi Várhegyi. – A moszkvai kudarcot követően, 1941 őszén megemelték a nyugdíjakat, a gyászos sztálingrádi ütközet negatív belpolitikai visszhangját pedig a hátországban élők élelmiszer-fejadagjának növelésével próbálták mérsékelni.”
Orbán szabadságharcos politikája is kudarcot vallott, jelzi Várhegyi, de ennek belátására éppúgy nem képes, mint annak idején a mind nagyobb háborús veszteségeket elszenvedő Führer. „Az IMF „kipaterolása” és a „függetlenségi háború” meghirdetése súlyos többletköltségekbe verte a magyar gazdaság szereplőit…” Ezért a társadalmi béke fenntartása érdekében a kormány kénytelen időről időre megjutalmazni a politikai bázisának tekintett csoportokat.
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható)
