Bizarr maszkba bújt, egyenpólós nők osztogatnak képeslapokat a belváros egyik patinás kávézója előtt, a járókelők vagy gyorsítanak, vagy a fal mellett osonnak tovább, legfeljebb pár fiatal vevő a mutatványra. Sokan nem értik meg elsőre a Jogokkal az erőszak ellen! feliratú papírt, “feministák?” – kérdezi egy fiú a barátját kicsivel odébb, miközben megpróbálják megfejteni, “nem tudom, szerintem inkább kurvák”, válaszolja amaz. Neki van igaza.
Az érintettek természetesen maradnának inkább a hivatalos megnevezésnél: szexmunkás. December 17-e az ellenük elkövetett bűncselekmények visszaszorításának világnapja, ezen a napon virrasztottak először Amerikában a Green River-i gyilkos negyvennyolc prostituált áldozatáért. Brutális esetekért nekünk sem kell messze menni: csak idén ősszel három magyar szexmunkást öltek meg válogatott módszerekkel, egyet pedig kis híján halálra késeltek. Volt, akit ágyneműtartóba gyömöszöltek, volt, akit bokorban hagytak. Az elkövető minden esetben kuncsaft volt.
Nyolcvanhárom csekk
Az ilyen híreknek, az ismeretlentől való rettegésnek és a mindent elborító prüdériának köszönhető, hogy Magyarországon misztifikálják a prostitúciót. A Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete szerint azonban kifejezetten keveseket kényszerítenek, a lányok többsége saját döntéséből árulja a testét – nem azért, mert mindig ilyen munkára vágyott, hanem mert úgy érzi, nincs más választása. Egyszerű vállalkozókként tekintenek magukra, és azt szeretnék, hogy joguk is legyen legálisan működni – mondják az egyesület tagjai a világnap sajtóeseményén.
A hatóságok már nem ilyen megengedőek. Nem csak az adóhivatal, a rendőrség sem könnyíti meg a dolgukat – meséli Földi Ágnes, a szervezet vezetője. Magyarországon elvileg – szigorú keretek közt – legális a prostitúció, mégis szinte ellehetetleníti őket az új szabálysértési törvény, amelynek hála önkormányzati hatáskör a bírságolás, a rendőrök pedig nem győzik adogatni a csekkeket az utca rossz oldalán álló lányoknak. “Van olyan szexmunkásunk, akinek nyolcvanhárom szabálysértési bírsága van, csekkenként ötvenezer forint – ki lehet számolni” – mondja Földi. “Ha nem fizet, átváltoztatják elzárásra, és mehet börtönbe három évre úgy, hogy közben rendesen dolgozik, fizeti az adót. Ha persze elzárják, még adózni sem tud, hiába jön a határidő.” “Én így ültem két évet – veszi át a szót egyikük -, a rendőrök egymás után adták a csekkeket, pedig a többség azt sem tudta, hol vannak a türelmi zónák. Volt, akin látszott, hogy nincs ínyére a dolog, de a többséget nem érdekelte, illetve volt, akit jobb belátásra téríthettem volna, ha lefekszem vele.”
Fotó: Neményi Márton
Mindezt megerősíti Borai Ákos nyugalmazott rendőr ezredes, a Belügyminisztérium volt prostitúcióügyi osztályvezetője. A rendőröknek fogalmuk sincs a szexmunkásokat érintő törvényekről, a feletteseik pedig nem tesznek semmit, hogy legyen. “Kilencvennégyben kezdtük vizsgálni a prostitúció helyzetét, ma pedig újra pontosan ott tartunk, mint akkor. Miközben az önkormányzatok hihetetlen prüdériától vezérelve jelölik ki emberhez nem méltó helyeken a türelmi zónákat, folyik a szakma kriminalizálása, a jogi környezet csupán dekoráció a demokrácia homlokzatán. A kormány pedig nem csak tehetetlen: cinikus és nem is hajlandó semmire. A minisztériumokból eltűntek a szakértők, nincs ott senki, aki látott már prostituáltat (ezt több jelenlévő cáfolta, de neveket inkább nem mondtak – a szerk.), olyan pedig pláne nincs, aki le is merne ülni velük. A szexmunka oda szorult vissza, ahonnan ki szerettük volna emelni.” Földi Ágnes szerint is a prüdéria a legnagyobb baj; “nem tudom, miért teszünk úgy, mintha ez a dolog nem létezne, prostitúció van, volt és mindig is lesz”.
Dolgozni mennek
Betti búgó hangú, zavarbaejtően illedelmes negyvenes nő, húsz éve pedig a világ legtermészetesebb dolga volt számára, hogy belevág. “Családi hagyomány, édesanyám hetvenéves koráig a legnépszerűbb volt a környéken, mást sem csinált soha, imádták. Én próbálkoztam ugyan a vendéglátóiparral, de inkább a biztos megélhetést választottam.” Betti gyakorlatias: egyéni vállalkozó, örül a jövőre induló kisadózásnak, menedzserre sosem volt szüksége; a közhiedelemmel ellentétben a többség nélkülük is boldogul, nincs a háttérben maffia, aki erőszakkal futtatná őket. Szeretné látni, hogy a bankok komolyan veszik őket, jelenleg ugyanis nem kapnak hitelt, de ha összeállnának érdekvédelmi szövetséggé, talán a pénzintézetek is belátnák: nem rossz biznisz szexmunkába fektetni. Állítja, sokkal jobb adósok lennének, mint egy átlagos magyar kisvállalkozás. “Vennénk lakást, építtetnénk apartmant; jelenleg csak saját lakóhelyen művelhető a prostitúció, a legtöbb lány azonban kénytelen ilyen-olyan lakásokban meghúzni magát, szobáztatóhoz menni, akik vendégenként két-három, de akár ötezret is lehúznak róluk.”
Érthető: egy bank portfóliójában sem mutatna jól egy szexmunkások számára kitalált hitelkonstrukció. Pedig érdeklődőből nem lenne hiány. “Napról napra többen vagyunk, mondja Betti -, kitágult a korhatár, van közöttünk tinilány és nagymama is. A pénztelenség, a tandíj, egy elvesztett állás nagyon sokakat elindít a szexmunka felé. A legtöbb helyen titkolják, a családnak, férjnek csak annyit mondanak, dolgozni mennek.” A tanulmányok szerint két-háromszázezer szexmunkás dolgozik Magyarországon, Betti szerint azonban ez képtelenség, legalább félmillióan vannak. Ha ez igaz, minden huszadik magyar, azaz minden tizedik nő alkalmilag vagy hivatásszerűen szexel pénzért.
Gondoljunk bármit is a szexmunkáról, a prostituáltaknál kevés kiszolgáltatottabb csoport van az országban. “A leggyakoribb a bántalmazás, a kuncsaft, ha kettesben vannak, úgy érzi, bármit megtehet” – folytatja Betti. “Sokszor nem fizetik ki őket – főleg a kezdőket, akik még nem tanulták meg, hogy a pénzt előre kérjük és elhiszik, hogy a jóllakott vendég is fizet. Ha pedig kiderül otthon, honnan van a pénz, jön a zsarolás, fenyegetőzik a férj, hogy viszi a lakást, a gyereket. De nemcsak a családanyák, hanem a profik is félnek, sosem tudják, mikor rögzítik, amit mondanak, hogy aztán zsarolják őket a felvétellel, vagy hogy hova fut be az árlista, amit mailen kérnek tőlük.” Attól pedig végképp fényévekre vagyunk, hogy a magyar szexmunkások szobáiban is legyen pánikgomb – ahogy az Hollandiában már rég szokás.
