„13 éve élek az utcán. Dolgoztam Kazahsztántól kezdve a volt Szovjetunión át Ausztriáig és Németországig számtalan országban. Legutóbb egy évet húztam le Angliában egy gyárban, de a fizetésemből egy fillért sem láttam. Most újra itthon vagyok, pénz és fedél nélkül, továbbra is hajléktalanként” – foglalja össze röviden élettörténetét István, akivel jelenlegi lakhelyén, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) épületében sétálunk.
Az 52 éves férfi április óta van a legnagyobb budapesti hajléktalanellátó szervezet egészségügyi részlegén. Csípőprotézis-műtét után lábadozik, illetve készül lélekben az újabb beavatkozásra: hamarosan a bal lábában is pótolni kell az elkopott porckorongot. Pizsamára húzott ingben és mackónadrágban, sétabottal a kezében cammog a falakat díszítő kék mintás csempék mellett. Látszik, hogy minden egyes mozdulat komoly megerőltetés neki. Kerekes szék nincs, értelme sem lenne, a 100 éves épület nem tolókocsi-kompatibilis. A soha meg nem valósuló akadálymentesítést az ápolók fizikuma és egy kötéldarab pótolja. Ezzel szorítják összébb a kocsik kerekeit, hogy legalább a 70 centi széles ajtókereteken beférjenek.
Pont átférnek – Kattintson a képre!
Fotók: Neményi Márton
Állandó telt ház
Az ország egyik legnagyobb szociális szolgáltató szervezete 1912-ben nyitotta meg kapuit a rászorulók előtt. A hatalmas műemlék jellegű épület mérete azonban ma már inkább szakmai kihívás, mintsem büszkeség az ott dolgozók számára. Szinte állandó a zsúfoltság, az óriási intézmény – amely egyben menhelyként is működik – majd’ egész évben telt házzal üzemel. 73 ágy várja a fekvőbeteg-ellátásra szoruló pácienseket. Évente körülbelül 300 esettel foglalkoznak, az átlagos ápolási idő 93 nap. Fagyás, rüh, lábszárfekély – mindennapos, kisebb beavatkozást igénylő problémák, de olykor előfordulnak súlyosabb esetek is. Nem ritka a hepatitis és a tbc sem, mint ahogy gyakoriak a traumás esetek: a balesetek, verekedések, ittasan szerzett sérülések is.
| Százezer hajléktalan él Magyarországon |
|
Becslések szerint napjainkban nagyjából százezer ember, vagyis a magyar lakosság 1 százaléka veszi igénybe a hajléktalanellátás valamely formáját. Mostanra megjelentek a második, harmadik, sőt a negyedik generációs hajléktalanok is. Az Országos Tisztifőorvosi Hivatal 2010-es adatgyűjtése alapján a regisztrált, az ellátást folyamatosan igénybe vevő hajléktalanok száma csaknem 30 ezer volt. Jelenleg 81 szervezet 147 ellátóhelyen biztosít valamilyen szolgáltatást (szállást, ételt, ruhát, szociális ellátást) a rászorulóknak – az adózók pénzén vagy adományokból. |
Az épület földszinti részén fekszenek a végstádiumú daganatos betegek. Ez az úgynevezett „hospice részleg” – élethosszig. Az elnevezés barokkos túlzás, a 6-8 ágyas szobákban mindössze fallal leválasztva, kis „magánzárkákban” különítik el a haldoklókat a többi betegtől. Az ápolók csak onnan értesülnek, ha egyikük rosszul lesz, hogy a lakótársak a nővérhívón keresztül jelzik azt, vagy segítségért kiáltanak.
Szabályok itt is vannak
István egyedül lakik, igaz, őt nem a földszinten, hanem az első emeleten szállásolták el. Fent ugyanis a már nagyobb mozgásteret igénylő páciensek lábadoznak, egyszemélyes szobákban. Bár a komfort lényegesen jobb, a kopottas falak, az omladozó vakolat és műemlékcsempék nem teszik otthonossá a helyet. A korábban hegesztőként végzett férfi állítja, nem hiányzik neki a társaság, a folyosón és a társalgókban letudja a napi „pofavizitet”, hetente kétszer pedig kijár a haverokhoz beszélgetni, nosztalgiázni kicsit.
„Nem zárjuk be őket, a könnyebben sérültek, illetve azok, akik képesek rá, szabadon mozoghatnak, de kizárólag engedéllyel. Megmondjuk, mennyi időre mehetnek el, és legkésőbb hányra kell visszaérniük. A szabályokat itt is be kell tartani, de soha nem kérünk tőlük lehetetlen dolgokat. Az alkoholt és a cigarettát például kénytelenek vagyunk eltűrni. Így is vannak, akik saját akaratukból, önként távoznak, és csak évekkel később látjuk őket viszont” – ezt már Pelle József, az intézmény igazgatója meséli.
“Többet árt, ha megtiltjuk az ivást”
„Amíg beveszi a gyógyszereit és visszajár rendszeresen, nincs gond. Ha megtiltanánk számukra az ivást vagy a kijárást a közértbe a felesért, sokkal többet ártanánk. Nem jönnének vissza, így nem kapnának kezelést sem, és lehet, hogy például a 4-es, 6-os villamoson fertőznének meg másokat” – magyarázza Pelle, miután ebédszünetet „engedélyezve” Istvánnak, ő kalauzol tovább bennünket az alagsori részleg, az úgynevezett lábadozó felé.
A kiszámíthatatlan Viktor király
Egykor a szennyest tartották itt, most ágyak sorakoznak a szűk pincehelyiség folyosóján. Nehéz elhinni, hogy még mindig egy olyan intézmény falain belül vagyunk, ahol egészségügyi ellátás folyik. „Nem tudjuk a szobákban elszállásolni őket, mert vagy nem tűrnek el mást maguk mellett, vagy még nem kapták meg a fertőtlenítő kezelést” – magyarázza az igazgató megdöbbenésünket látva.
A falon futó fűtéscsövek árnyékában lévő részleg egyik ágyán egy szakállas, középkorú férfi ül. A Szabó Ervin könyvtár által adományozott kötetek egyik tudományos különkiadását bújja. Súlyos hasmenéssel, legyengülve hozták be egy héttel ezelőtt az Örs vezér teréről. Évek óta ott csövezik, és hiába a fedél a feje fölött, a napi háromszori étkezés, a fürdési lehetőség, a szociális, illetve egészségügyi ellátás és a napi gyógytorna, ha tehetné, most azonnal kisétálna.
“Rossz társaság, kannás bor”
„Más itt a társaság, ott már megszoktam a haverokat. Kicsit regenerálódom, aztán 5-6 év múlva újra visszakerülök ide. Ha egyáltalán megérem. Isten és Orbán Viktor útjai kiszámíthatatlanok. I. Viktor király nem tudom, mit akar, de hogy nekünk jót nem, az biztos” – mondja Sándor leszegett fejjel. Tizenegy éve él az utcán, „a rossz társaság és a kannás bor tehet mindenről” – állítja, illetve, hogy férfinak és nem nőnek született.
„2-3 évet adtam magamnak, hogy feljebb kerüljek. Ha más nincs, elveszek egy öreglányt, akinek van lakása. Mit gondol, miért csak 25 százalékban vannak nők a hajléktalanok között? Elvetetik magukat akár egy 30 évvel idősebb férfival is, és ha meghal az öreg, övéké a lakás, a telek és a vagyon. Ha nő lennék, már nem itt lennék” – sopánkodik az egykor zeneiskolát végzett férfi.
345 milliós program
Korábbi „házigazdánk”, István is hamarosan dobbant. Igaz, ő nem vágyik gazdag társra és nem is megy messzire, csak a közeli Szabolcs utcába, a nemrég átadott hajléktalangondozó központba. A volt kórház épületébe költöztetik át október közepétől a Dózsa György úti egészségügyi ellátást, valamint a Bánya utcai, idős hajléktalanokat ellátó egységet. István is egyike lesz annak a 157 rászorultnak, aki elsőként foglalhatja el a – „Fűtött utca” program keretében – 345 millióból felújított, modernebb és emberségesebb körülményeket biztosító épületet.
„A mostani helyen sincs semmi problémám, de már nagyon várom a költözést. Tetszik, hogy ennyire tiszták, sterilek és tágasak a szobák. Kevesebb az ágy, kisebb a zsúfoltság. Jó lesz itt” – mondja elégedetten, miután az ebédet követően átkísérjük leendő átmeneti otthonába, a háromszintes, 3756 négyzetméteres centrumba.
50 ágyas krónikus belgyógyászati osztály, 23 ágyas ápolási osztály, 20 ágyas lábadozó, idős hajléktalanokat ellátó 64 férőhelyes egység, illetve 24 órás mozgó orvosi szolgálat – ezek mind helyet kaptak a még mindig friss festéktől szagló falak között. Saját fürdőhelyiségek, egyágyas szobák a végstádiumú betegeknek, zárható széfek és hűtőrekeszek, tiszta matracok és ágyak, vadonatúj radiátorok, könyökkel nyitható csapok, külön nővérállások, három lift segíti az életet az akadálymentesített épületben.
Irány Anglia!
Istvánt lenyűgözik a látottak. Mikor terveiről kérdezzük, mégis egészen másról kezd mesélni. Újra Angliáról és a nyomdagyárról álmodik. Hiába verték át és dolgozott teljesen ingyen, visszavágyik a szigetországba. A családjára, exfeleségére és három gyermekére – csak úgy, mint a hajléktalanok döntő többsége – nem számíthat. Nem kívánatos személy lett. Pedig 13 évvel ezelőtt, a váláskor mindent otthagyott nekik – mondja.
Először jár az új helyen
„Eleinte tudtam fizetni az albérletet, de idővel megszűnt a munkahelyem, utána pedig azokból a munkákból, amiket találtam, nem futotta. Szépen, fokozatosan csúsztam le, végül pedig idáig jutottam. Angliában is becsaptak. Egy magyar cég utaztatott ki, hogy majd ott újságokat csomagolhatok jó pénzért. A fizetésemet azonban a saját bankszámlájukra utaltatták. Nem bánom, amint rendbe jön a lában, újra kimegyek, de már biztosan nem velük. Jobb volt kint üres zsebbel, mint itthon ilyen lehetetlen helyzetben” – búcsúzik, visszatérve a Dózsa György úti intézet kapujához.
| Minden rendben, vagy mégsem? |
|
„A Szabolcs utcai hajléktangondozó központ mostani átadásával olyan szociális programot teljesítettünk, amelyre nyugodtan mondhatjuk: egész Európában nincsen rá példa” – hangoztatta Tarlós István főpolgármester a múlt hét pénteki ünnepélyes átadáson. Az átadással a budapesti hajléktalanellátáshoz kapcsolódó, általunk vállalt első nagy program a befejezéséhez érkezett. A fedél nélküliek elhelyezése és ellátása mára részben megoldódott. Van megfelelő számú szálláshely és orvosi rendelő, orvosi ügyelet és kórházi ellátás is – tette hozzá a főpolgármester. Keresztes Jenő, a Város Mindenkié csoport aktivistája szerint azonban a Szabolcs utcai központ átadása pénzkidobás volt, ami nemhogy nem segíti a hajléktalan emberek társadalomba való visszailleszkedését, de tovább erősíti szegregációjukat. “Tarlós úr milliárdokat költött a hajléktalanok elkülönítésére, annak ellenére, hogy erre egyáltalán nem lett volna szükség. Ezeket az embereket az általános egészségügyi rendszerben, normális körülmények között is el tudják látni az orvosok, a kórházakban is megkaphatnák a megfelelő kezeléseket. Nem értjük, miért volt szükség – súlyos összegeket kidobva az ablakon – ilyesfajta megkülönböztetésre, szegregációra?!” – nyilatkozta lapunknak az aktivista. |
