Indítványai között vannak olyanok, melyek első látszatra kedvezőeknek tűnnek a bírák számára. Az igazi kérdés persze az, hogy azok a javaslatok, amelyek nagyon tetszetősnek ígérkeznek, valójában is azok-e.
Handó Tünde nem tartja elfogadhatónak a módosító javaslatnak a vezetői életkorra vonatkozó indítványát. Véleménye szerint diszkriminációt jelent az, hogy míg egy bíró 62 éves kora után is alkalmas arra, hogy ítélkezzen, ugyanakkor arra már nem tekintik alkalmasnak, hogy vezető legyen. Azzal viszont egyetért, hogy 62 éven felül már senki ne kaphasson határozott idejű vezetői kinevezést, arra hivatkozva, hogy a 65 éves nyugdíjkorhatárra figyelemmel egy 6 évre szóló vezetői ciklusnak egy ennyi idős bíró csak a felét tudná kitölteni. Melyek ezek a határozott időre szóló vezetői kinevezések? A bírósági elnökök, elnökhelyettesek, kollégiumvezetők, vagyis az úgynevezett igazgatási vezetők. Egyúttal azt javasolja, hogy a tanácsvezető bírákra – akiknek a kinevezése határozatlan időre szól – ez a szabály ne vonatkozzon. És természetesen ne vonatkozzék ez a szabály sem a Kúria, sem az Országos Bírósági Hivatal elnökére – így tehát őrá magára sem. Ez utóbbit vajon miért nem tekinti diszkriminációnak?
Kétségtelen, hogy Handó Tündének a vezetőkre utaló indítványa pozitívumként értékelhető. Bár nem mondja ki, de tulajdonképpen a visszamenőleges jogalkotást sérelmezi. A beterjesztett törvénymódosítás elfogadása ugyanis azt jelentené, hogy aki ma igazgatási vezető, az egyszerűen elveszítené ezt a tisztségét pusztán azért, mert betölti a 62-ik életévét. Tehát, ha valakit mondjuk 59 éves korában 6 évre szólóan kollégiumvezetővé kineveztek, annak három év elteltével fel is út, le is út, mehet beosztott bírónak az eddig általa vezetett kollégiumba. Vajon miért? Csak nem azért, mert a jelenlegi régi, rutinos vezetőket folyamatosan le akarják cserélni? Sok más magyarázatot erre én nem találok.
De lépjünk tovább. Handó Tünde javaslata ezt is tartalmazza, idézem: „a felmentett bírák által indított perekben felmerült eltérő jogértelmezésre is figyelemmel elengedhetetlen a bírói szolgálati jogviszony jogellenes megszüntetésének megállapítása esetén követendő eljárás pontos törvényi szabályozása, jelenleg ugyanis nincs részletes szabályozás a bírói álláshely pályázat nélküli betöltésének eljárási rendjéről”.
Kedves Handó Tünde, de mennyire hogy van. A bírák jogállásáról szóló törvény nem olyan, mint a Büntető törvénykönyv, ahol nem lehet analógiát alkalmazni. Itt bizony egész nyugodtan lehet. Ha egy bírót, mondjuk, alkalmatlanság miatt felmentenek tisztségéből, és ezért ő munkaügyi bírósághoz fordul, és ott megnyeri a pert, akkor a köztársasági elnök köteles őt kinevezni. Méghozzá a munkaügyi bíróság döntése alapján. Erre jó néhány esetben volt is már precedens. Akkor most mi is a gond? A munkaügyi bíróságok eddig – ha jól tudom – hét esetben döntöttek kényszernyugdíjazott bírák visszahelyezéséről. Miért ne lehetne ugyanezt a szabályt alkalmazni mindazokra a bírákra is, akiket jogellenesen tettek lapátra? Semmi mást nem kellene tenni, mint a mélyen tisztelt Köztársasági Elnök úrnak szignót kanyarítani újbóli kinevezésükre. Mi köze ennek pályázatokhoz, vagy a pályázat nélküli kinevezésekhez? Az égadta világon semmi.
Azt az ötletet sem nagyon értem, hogy ha az OBH elnöke terjeszti fel a javaslatot a köztársasági elnökhöz, akkor erre miért csak abban az esetben kerülhet sor, ha a kinevezési javaslat a szolgálati jogviszony megszűnését követő hat hónapon belül megszületik. A hetedik hónapban miért nem? Csak nem azért, mert például a fővárosban el sem képzelhető, hogy a munkaügyi bíróság hat hónapon belül jogerős döntést hozzon? Azok a kollégáim, bocsánat, volt kollégáim, akik júliusban nyújtották be kereseti kérelmüket a Fővárosi Munkaügyi Bírósághoz, most, október elején kapták meg azt az értesítést, hogy ügyeik a Fővárosi Ítélőtáblára kerültek, egyelőre pusztán abból a célból, hogy az ítélőtábla kijelölje az eljáró bíróságot. Két hónap tehát már eltelt, és még azt sem tudják, melyik bíróság fogja tárgyalni perüket. Még ha az eljáró bíróságot kijelölő döntés nagyon hamar meg is születne, újabb egy hónap bizonyosan eltelik addig, amíg ügyük a tárgyaló bíró elé kerül. Feltételezzük – némi jóindulattal – hogy soron kívül letárgyalják ezt az igen „bonyolult” munkaügyi pert, és még belátható időn belül írásba is foglalják. Ekkor már a negyedik, de inkább az ötödik hónap végén járunk. Az Országos Bírósági Hivatal jogi képviselője már két, a bírák visszahelyezését kimondó ítéletet megfellebbezett. Bízvást számíthatunk arra, hogy ezt a többi hasonló ügyben is megteszi. Az iratokat tehát fel kell terjeszteni a másodfokú bírósághoz. És ott már nem is kell az időhúzásra játszani ahhoz, hogy gond nélkül elteljen a hatodik hónap is. És akkor? Akkor egy 63 éves bírónak újra kellene pályáznia? És akkor már semmi, de semmi akadálya nem lenne annak, hogy ne fogadják el a pályázatát. Erre mondják, hogy „ögyes”!
Handó Tünde nem feledkezik meg a kényszernyugdíjazott bírák anyagi helyzetének ellehetetlenüléséről sem, mert mély empátiával viseltetik volt kollégái iránt. Hivatkozik az ügyészi törvényre, mely szerint hat havi átlagilletményének megfelelő összeg illeti meg az ügyészt, amikor nyugdíjba vonul (vagy vonultatják). Ezen kívül a felmentés bizonyos eseteiben, vagyis csaknem mindig, az ügyészeket még végkielégítés is megilleti: a korábbi szolgálati viszonyuk időtartamától függően 1 és 8 hónap közötti időre járó átlagilletmény.
Az ügyészekről szóló törvény rendelkezéseire hivatkozva az OBH elnöke azt javasolja, hogy a nyugdíjazott bírák háromhavi alapilletményüknek megfelelő összeget kapjanak. Miért éppen a felét, mint az ügyészek? Új matematikai képlet született: „egy öreg” bíró egyenlő egy fél „öreg” ügyésszel?
Handó Tünde azt is javasolja, hogy amennyiben a bíró szolgálati viszonyát jogellenesen szüntették meg, akkor 6 havi illetményének megfelelő összeget kapjon. Ez a szépen körülírt megoldás azokra a bírákra vonatkozik, akiket 62 éves korukban nyugdíjaztak, időközben azonban az Alkotmánybíróság visszamenő hatállyal megsemmisítette a felmentésük alapjául szolgáló rendelkezést. Ilyenkor a bíró – elvileg – kétféle megoldás közül választhat: kérheti a munkaügyi bíróságtól, hogy helyezze vissza az állásába, avagy ehelyett kártérítést kérhet. Az Alaptörvényt módosító törvényjavaslat azonban 65 évben rögzíti majd a bírói nyugdíjkorhatárt. Vagyis, ha a lapátra tett kolléga 64-65 éves, akkor mire a perére sor kerül, a munkaügyi bíróság már nem lesz abban a helyzetben, hogy visszahelyezhesse őt az állásába. Na, ilyenkor kaphat 6 havi fizetésének megfelelő összeget. Ez esetben viszont nem jár neki semmiféle kártérítés (elmaradt munkabér), valamint az őt egyébként fél-ügyészként megillető 3 havi összeg sem.
Kedves volt munkaügyi bírósági Elnök Asszony! Mi a helyzet a Munka Törvénykönyvével? Abban ugyanis azt olvastam – bár ehhez Ön sokkal jobban ért, mint én – hogy a munkaviszony jogellenes megszüntetése esetén a munkaügyi bíróság akár 12 havi átlagilletményt is megítélhet, nem is beszélve a kártérítés, vagyis a kiesett munkabér kamatokkal növelt összegéről.
Csak nem újabb diszkriminációban tetszik gondolkodni? Ha ügyész volnék, a szolgálati viszonyom alapján 14 havi fizetésemet kaphatnám meg. Ha, mondjuk, esztergályos volnék, a felmentésem óta eltelt és a munkaügyi bíróság majdani döntéséig még hátralévő idő alapján mintegy 18 havi jövedelmemmel számolhatnék. De hát én csak egy buta, öreg, kényszernyugdíjazott bíró vagyok, nem érek többet 6 havi fizetésemnél. Megértem. Hiszen mindössze 40 évet húztam le az igazságszolgáltatásban.
Azok a kollégák, akik nem indítottak munkaügyi pert, Öntől kérhetik a hat havi illetményüknek megfelelő összegű kártérítés kifizetését. Ennek fejében viszont le kell mondaniuk minden további igényük érvényesítéséről. Vagyis utóbb, a 3 évi elévülési időn belül hiába indíthatnának még munkaügyi pert a nem szabályos felmentés okán, ettől így – 6 havi jövedelmük fejében – megfosztják őket. Persze, ha – az Ön javaslatára figyelemmel – amúgy sem kaphatnának ennél többet, akkor akár le is mondhatnak minden további jogos igényükről.
Nagyrabecsülésemet fejezem ki beadványának ama része iránt, amelyben bizonyos feltételek megléte esetén egy fajta „nyugdíj-kiegészítésként” működő szolgálati pótlék bevezetését javasolja. A kilátásba helyezett összeg is nagyon tetszetős. Azt azonban bizonyára Ön is tudja, hogy ez az ötlet enyhén szólva nem eredeti. A bírák évtizedek óta kérik ezt a szolgálati pótlékot arra tekintettel, hogy szakmai életük során a bírói hivatás mellett gyakorlatilag semmiféle más jövedelemszerző tevékenységet nem folytathattak. És ez a kérésük évtizedek óta süket fülekre talál. Miből gondolja kedves Elnök Asszony, hogy éppen most, a Fidesz által ebbe a kétségbeejtő gazdasági helyzetbe lavírozott ország parlamentje fog ezen változtatni?
De ha mondjuk – Önre való tekintettel – mégis elfogadnák ezt az indítványát (nem fogják), akkor vajon miért kellene a bírónak az erre vonatkozó kérelmét évente megújítania? Mi indokolja azt, hogy javaslata szerint évente kell hatósági bizonyítványt beszerezniük arról, hogy nem váltak büntetett előéletűvé, hogy nem tiltották el őket a foglalkozásuk szabályaitól, hogy nem folyik ellenük büntetőeljárás? Mellesleg milyen „egyetemi jogi végzettséghez kötött foglalkozástól eltiltás hatálya alatt állhat”egy nyugalmazott bíró, ha úgysem kaphat szolgálati pótlékot, akkor, ha bármilyen kereső tevékenységet folytat? Végig tetszett ezt legalább logikailag gondolni? Ha meg a nyugdíjazott bírákról azt feltételezzük, hogy vénségükre kezdenek el bűnöző életmódot folytatni, ugyan tessék már, akár évente belenézni a bűnügyi nyilvántartóba, ne már szegény nyugdíjasoknak kelljen állandóan hatósági bizonyítvány után szaladgálniuk.
Azt meg végképp nem értem az Ön javaslatában, hogy milyen hatósági bizonyítvány igazolná azt, hogy a bíró nyugdíjas korában sem tagja egyetlen politikai pártnak sem, és nem is folytat politikai tevékenységet. Ez a kikötés aztán végképp érthetetlen előttem. Miért ne nyithatná ki végre a száját az a bíró, aki évtizedekig hallgatásra volt kötelezve? Hiszen többé már nem ítélkezik! Döntéseit már nem befolyásolhatja politikai szimpátiája, vagy ellenszenve! Mostantól magánember, nyugdíjas, azt mond, olyan véleményt formál, amit és amilyet akar. Ja, hogy akkor nem tetszenek fizetni? De vajh miért nem?
Nem inkább azt szolgálja ez az évenként megújítandó kérelem, hogy jövőre pártunk és kormányunk azt mondhassa, drága volt bíró elvtársak, üres a kassza? Igen, tudjuk, járna Önöknek az a szolgálati pótlék, de hát sajnos… Ugye megértik, erre nem tudunk keretet biztosítani. Elfelejtettük betervezni a bíróságok költségvetésébe ezt a tételt. Majd talán jövőre… Addigra Európa motorja leszünk, de addig is tessenek új hűtőt és mosógépet venni, hogy felpörögjön a gazdaság!
Mai ismereteim szerint az eredeti módosító törvényjavaslatot az Országgyűlés Alkotmányügyi Bizottsága mindössze a 6 hónapi illetménynek megfelelő átalány-kártérítés elfogadásával javasolta kiegészíteni.
Azzal, hogy az Országgyűlés az újabb bírói nyugdíjkorhatár bevezetését az Alaptörvény 2. számú módosító javaslataként kívánja elfogadni, elejét veszi annak, hogy az Alkotmánybíróság ismét beleszólhasson a törvényhozó akaratának megvalósításába. Kérdés, vajon Luxemburg és Strasbourg is elhallgattatható-e ezzel? Kérdés az is, vajon Handó Tünde mire számított, mit tudott már akkor, amikor módosító javaslatait elkészítette? Alig hiszem, hogy ne látta volna előre oly szépen kidolgozott ötleteinek jövőjét. Ennek tudatában akár nagyvonalúbb is lehetett volna.
Időhúzás, porhintés, szemfényvesztés. Ez a mai „demokratikus jogállam”.
