Seres László újságíró 2010-ben feltette a kérdést, „hol marad a magyar Tea Párt?” Ne menjünk bele abba, hogy a 2009-ben Rick Santelli gazdasági újságíró által szervezett teadélutánból kinőtt, alulról felfelé építkező, ún. grass-roots mozgalom, a Tea Party a legnagyobb jóindulattal (vagy rosszindulattal) sem nevezhető pártnak. Mint ahogyan azon sem érdemes fennakadni, hogy a Tea Párt meglehetősen értelmetlen kifejezés, pontosabban csak akkor tekinthető értelmesnek, ha iróniaként használjuk. A Tea Party egyik erőssége éppen a neve, amelyik az angol nyelv sajátosságaiból és az amerikai történelemből fakadóan széles asszociációs és interpretációs mozgásteret tesz lehetővé. De a névről egy kicsit később.
Tézisünk szerint abszolút téves abban reménykedni, hogy a jobboldalon a Fidesz mamutpártját és a KDNP világnézeti pártját az amerikai Tea Party mozgalom magyarországi megfelelője, vagy egy ahhoz hasonló értékek és elvek mentén szerveződő (piacbarát, vállalkozásbarát, kis állam-párti, szabadságpárti, az egyén és a kisebb közösségek érdekeit az állam érdeke elé helyező) párt vagy mozgalom leválthatja. Ugyanis hiányoznak azok a történelmi, társadalmi, kulturális feltételek, amelyek a Tea Party amerikai sikerét megalapozták, nem beszélve a mozgalom alapját jelentő libertariánus értékrend hiányáról a magyarországi eszmetörténetben.
Kétségtelen, hogy egy magyarországi Tea Party mozgalom porondra lépése vágyott célja mindazoknak, akik az amerikai mozgalom vezetőihez, tagjaihoz és szimpatizánsaihoz hasonlóan bírálják a mindenkori kormányok túlköltekezését a jóléti kiadások területén (közgazdászzsargonban ez az „osztogatás”), akik fiskális fegyelmet, az államadósság csökkentését kényszerítenék rá a mindenkori kormányzatra, útját állnák minden gazdasági mentőcsomagnak – kerül, amibe kerül a társadalompolitikai oldalon. Nem tagadhatjuk, hogy Magyarországon a közgondolkodásban nagy kísértés van erre a programra, amelyik állítólag a középosztálynak kedvez(ne): elég, ha csak arra gondolunk, hogy az egykulcsos adót – amelyről minden közgazdasághoz értő tudja, hogy a jómódú rétegnek kedvez – milyen könnyen le tudták nyomni a magyar állampolgárok torkán. A probléma az, hogy a Tea Party maga sem csupán erről szól. Történelmi előfeltételek hiányában nehéz lesz követni az amerikai mozgalmat.
Jobboldali vagy liberális?
A Tea Party körül sok félreértés van, ami részben abból fakad, hogy jórészt az amerikai történelmi, eszmetörténeti hagyományokból kiszakítva, európai, sőt közép-európai szemmel vizsgálták a mozgalmat. A politológiai távcső közép-európai lencséje azonban torzítja az összképet. A mozgalom gazdaságpolitikai jelszavai (a takarékosság, az adók csökkentése, illetve az emelésükre vonatkozó szabályok megszigorítása, az államadósság csökkentése, a jóléti kiadások lefaragása, a kormányzati gazdaságélénkítés és szociálpolitika elvetése – ez utóbbi szerintük már szocializmus –, az állam szerepének minimalizálása az amerikai alkotmány ún. „merev olvasatának” megfelelően), valamint a szabadság- és alkotmányvédő retorikája liberálisnak, pontosabban konzervatív-liberálisnak tűnik. Közép-Európából nézve zavaróan hat a mozgalom tagjainak a naiv, sőt olykor kifejezetten bugyuta hazafiaskodása, valamint Barack Obama elnök kereszténységének, piacpártiságának és amerikai identitásának a megkérdőjelezése, és a muszlimokkal, bevándorlókkal kapcsolatos inkorrekt kijelentések (ehhez hozzátartozik, hogy a mozgalom leginkább a fehér középosztálybelieket volt képes mobilizálni, noha nyilván a Tea Party követelései nem csak e körben népszerűek).
Tea Party mozgalmár Arizónában – Fotó: AFP / Jonathan Gibby
Michael Kazin, a Georgetown University történészprofesszora 2010-ben a Tea Party mozgalmat az „utolsónak” nevezte az amerikai „konzervatív mozgalmak sorában”, és kijelentette, hogy „az 1950-es évek óta nem volt ilyen tömeges méretű konzervatív megmozdulás.” Kazin úgy vélte, hogy a mozgalom „hazafias, adóellenes, főleg libertariánus”. Ehhez még annyit tehetünk hozzá, hogy a Tea Party az amerikai alkotmányt látta fenyegetve az Obama-kormány reformjaitól (pl. az állami egészségbiztosítás és a bajba jutott jelzáloghitelesek megsegítése).
Az alkotmány őrei
„A kormánynak való ellenállás szelleme oly fontos lehet bizonyos esetekben, hogy azt kívánom, mindig tartsák életben. Gyakran kerül majd rá sor tévedésből, de még így is jobb, mintha sohasem éledne fel” – ezt Thomas Jefferson mondta.
Az Egyesült Államok történetén vörös fonálként húzódik végig a vita, hogy a szövetségi kormányzat milyen mértékű hatalom gyakorlására jogosult. Az amerikai alkotmányt megszövegező „alapító atyák” attól tartottak, hogy a központi hatalom alkalomadtán zsarnoksággá fajulhat. Mivel az alkotmányt nem érezték elegendő biztosítéknak az önkényuralom veszélyével szemben, ezért léptették életbe 1791-ben a Bill of Rights (Jogok Törvénye) néven híressé vált első tíz alkotmánykiegészítést, amelyek a tagállamok és a nép jogait bástyázták körül az elnöki hatalommal, a szövetségi kormányzattal szemben. A Bill of Rights által tartalmazott cikkelyek közül a legjelentősebb a X. alkotmánykiegészítés, amelyik elhatárolja a szövetségi kormányzat és a tagállamok jogosítványait, kijelentve, hogy „az alkotmány által az Egyesült Államokra rá nem ruházott, de az egyes államoknak meg nem tagadott jogok az államokat, illetve a népet illetik.”
Bár úgy tűnhetett, hogy a Bill of Rights révén sikerült kellő mértékben biztosítani a jogkörök elhatárolását, az 1790-es években a nemzeti bank megalapítása körüli politikai konfliktus felszínre hozta a különböző alkotmányértelmezések vitáját. A korabeli pénzügyminiszter, Alexander Hamilton tervét, a nemzeti bank létrehozását legalább akkora, ha nem nagyobb elutasítás övezte, mint ma Barack Obama egészségügyi reformját. Sokan attól féltek, hogy a központi bank léte az első lépés a szövetségi kormányzat hatalomkoncentrációja, vagyis az önkényuralom felé. A pénzügyminiszter a nemzeti bank vitájában megfogalmazta a „beleértett hatalom” elvét. Ennek lényege, hogy az alkotmány felhatalmazta a Kongresszust minden olyan „szükséges és megfelelő” törvény megalkotására, amelyik az alkotmányban konkrétan megjelölt jogkörök ellátását elősegíti. Hamilton rugalmas alkotmányértelmezésével szemben Thomas Jefferson és követői az alkotmány „merev értelmezését” vallották: a Bill of Rights X. cikkelye alapján elutasították, hogy a szövetségi kormányzat olyan jogkört vonjon magához, amelyre az alkotmány nem adott kifejezetten felhatalmazást a központi hatalom számára.
Obama ellen demonstráló Tea Party aktivista – Fotó: AFP / Allison Shelley
A jeffersoni ideát, amely szerint a központi kormányzat semmilyen érvre hivatkozva nem vonhatja el a tagállamok és a nép jogait, ma a Tea Party mozgalom artikulálja a politikai mezőben. Ugyanazok tiltakoznak ma a Tea Party zászlói alatt az Obama-adminisztráció és általában a washingtoni elit ellen, akik kétszáz évvel ezelőtt a hamiltoni reformokat is elutasították: az amerikai kisemberek. Ugyanúgy, mint akkor, ma is az idealizmus és az amerikai különlegesség tudata jelenti a tiltakozás táptalaját. A tiltakozók mindkét esetben arra törekedtek, hogy megőrizzék Amerika demokratikus és republikánus karakterét, és Amerika, a szabadság földje „ne váljon Európává”. Kétszáz évvel ezelőtt az abszolút monarchia, ma a jóléti állam jelentette Európát a szövetségi kormányzat reformjai ellen tiltakozók számára, és a kettő között a kapcsolatot az erős, beavatkozó állam képe teremti meg.
A név és ami mögötte van
A Tea Party legnagyobb erőssége a figyelemfelkeltő, és több asszociációs lehetőséget hordozó név volt. A teadélután kifejezés egy történelmi eseményre, az 1773-as bostoni teadélutánra (Boston Tea Party) is utal. 1773. december 16-án indiánnak öltözött bostoni polgárok Samuel Adams vezetésével a brit teatörvény elleni tiltakozásként megtámadták a Brit Kelet-indiai Társaság hajóit, és az Indiából hozott teát a tengerbe szórták. Ez az esemény egyfajta jeladás volt a függetlenségi háborúra. Az incidens jelentőségét nem tudjuk kellően értelmezni, ha nem vesszük figyelembe, hogy mi volt az amerikai lakosok legnagyobb sérelme az anyaországgal szemben. Nem pusztán az adózás kérdése. Hanem az, hogy az amerikai gyarmatok nem rendelkeztek képviselettel a brit parlamentben. A Westminsterben úgy hoztak törvényeket, hogy abba az amerikaiaknak nem volt beleszólásuk. Sőt a konfliktus gyökere még mélyebbre nyúlt a képviseletnél is: az amerikaiak nagyobb szabadságban éltek, mint a brit lakosság átlaga, és szülőföldjük autonóm igazgatása, valamint életmódjuk nem volt többé összeegyeztethető a brit törekvésekkel.
Az amerikai függetlenségi háború vezetői az angol whig hagyományokon nevelkedtek, szentnek és sérthetetlennek tekintették a brit polgárt megillető szabadságjogokat, és nem tűrték, hogy jogaikat alávessék az önkénynek. Ugyanakkor a gyarmati lakosok – sajátos feltételekből fakadóan – tágabban értelmezték a szabadságot, mint a hierarchikusabb társadalmi struktúrába rendeződött anyaországiak. Hiába volt az amerikai gyarmatosok többsége túlnyomórészt brit, vagyis etnikumban, nyelvben, kultúrában és mentalitásban nem különböztek az anyaországiaktól, mégis, a sajátos amerikai környezeti és társadalmi feltételek (a gyarmatok autonómiája, a lakosság nagyobb részét kitevő protestáns egyházak önigazgatása és belső demokráciája, az anyaországinál egalitáriusabb társadalom) előbb-utóbb elkerülhetetlenné tették a konfliktust, és végül – kényszerből – egy új nemzet születéséhez vezettek.
De a függetlenségi háború vezetőinek kiindulópontja egyértelműen az Európa-szerte csodált és irigyelt „brit szabadság” volt, amelyet szerintük az anyaország maga sértett meg. (Érdekes elméleti kérdés, hogy ha Nagy-Britannia 1763-ban nem foglalja el Kanadát, akkor – legkésőbb a francia forradalom idején – bekövetkezett volna-e hasonló szakítás a kanadai franciák és Franciaország között, tekintve a francia abszolutizmus hagyományait, a francia állam centralizáló tendenciáit, és a gyarmatosításban játszott nagyobb állami szerepvállalást. Ez a kérdés örökre megválaszolatlan marad. De e sorok szerzője inkább a „nem” válaszra tippelne: a francia gyarmaton az állam kezdettől aktívabb, kezdeményezőbb szerepet játszott, és a lakosság kisebb száma, valamint az anyaországra való rászorultság miatt nem éleződtek ki olyannyira a viszonyok, mint a brit gyarmatokon. Ha ki is alakult volna külön kanadai-francia prenemzeti összetartozás-tudat, az valószínűleg inkább a britekkel és a déli szomszéddal szemben jött volna létre).
A Tea Party kifejezés tehát olyan hagyományt hordoz, amelyik a szabadságjogok, és az azokon alapuló életforma tiszteletét és védelmét, valamint az önkény elleni harcot fejezi ki. Mindemellett egyes vélekedések szerint a „Tea” szó az adónövelés-ellenes jelszó rövidítése, és a Taxed enough already, vagyis adóztunk már eleget szlogen keresendő a mozgalom neve mögött.
Különbségek
Az Egyesült Államokban az alkotmány tisztelete mai napig központi helyet foglal el az amerikai emberek gondolkodásában. A Tea Party tagjai és szimpatizánsai, bármilyen furcsán hangzik is, az alkotmányból eredeztetik mozgalmuk létjogosultságát. Számukra az alkotmány „él”: amikor Obama reformjait bírálják, az alkotmányra hivatkozva teszik azt, szembesítve az egészségbiztosítási törvényt, a mentőcsomagokat vagy éppen a szociálpolitikai intézkedéseket az alkotmány eredeti szövegével. Magyarországon az alkotmányos, állampolgári kultúra hiányos volta már eleve illuzórikussá teszi egy ilyen mozgalom létrejöttét. Az Orbán-kormány alaptörvénye sem változtatott ezen, sőt az alaptörvény megszületésének módja és kommunikálása csak rontott az alkotmányos kulturáltság helyzetén.
Másrészt a „szabadság”, amelyik a központi jelszava a Tea Partynak, mást jelent a magyar közegben, aminek az oka az amerikai és magyar történelem különbözőségében gyökerezik. A szabadság Magyarországon – és Közép- és Kelet-Európa többi országában – elsősorban kollektív érték: a nemzeti közösség szabadságát jelenti. Az Egyesült Államokban az egyéni szabadság áll(t) a középpontban, a közösség annak ugyan őrzője, de nem forrása: a Függetlenségi Nyilatkozat is leszögezi, hogy „minden ember egyenlőként teremtetett”, és a szabadságot (csakúgy, mint az életet vagy a boldogságra való törekvést) az egyén nem egyik vagy másik közösségtől vagy földi autoritástól kapta, hanem a legfőbb autoritástól, a Teremtőtől.
Mint látható, a Tea Party mozgalom eszmeileg masszívan belehelyezkedik egy több mint kétszáz éves tradícióba. Mindehhez tegyük még hozzá, hogy az amerikai politikai rendszer alfája és ómegája, hogy az egy föderális szerkezetű állam, míg Magyarország – értelemszerűen, méretbeli sajátosságok miatt is – nem. Márpedig az amerikai kisember éppen a tagállamok mozgásterét félti a központi hatalomtól, hiszen a tagállamokban látja szabadságának és jogainak legfőbb biztosítékát.
Mint látható, a Tea Party nem csupán a kapitalizmus védelméről szól. Ez a mozgalom amerikai sajátosságokban, amerikai kulturális és történelmi hagyományokban gyökerezik, és ezért naivitás várni magyarországi megfelelőjének a megjelenését.
