“Most egy kis levegőhöz jutottunk, de ha mégis kilakoltatnak, én öngyilkos leszek, hátha egy siketnéma özvegyen és hat gyereken megkönyörül a világ” – ezzel nyit elszántan az 55 éves rokkantnyugdíjas családapa. Közben mutatja azt a most kapott határozatot, mely szerint addig elhalasztják kilakoltatásukat, ameddig az ezt igazoló dokumentumokat bemutatva fizetik az összes havi rezsiköltségüket és azt a tízezer forintos törlesztőrészletet, amelyet megítéltek nekik. A baj csak az, hogy ez nem biztos, hogy megy majd a már teljesen elúszott, rettenetes nyomorban élő családnak.
A nyolcgyerekes, tarjáni, Csillag téri, egy plusz két félszobás panel bérlakásban élő Király Imre és családja kálváriája az ezredfordulón kezdődött. Addig a boncmesterként dolgozó családfő elég jól keresett, főfoglalkozása mellett vállalkozása is volt, így átlagban háromszázezer forintot vitt haza, amelyből tisztességesen el tudta tartani siketnéma feleségét és gyerekeit.
“2000-ben azonban megborult minden, miután a velem született szívbetegségem annyira súlyossá vált, hogy operálni kellett és leszázalékoltak” -idézte fel a Szeged24-nek a család lecsúszásának kezdetét a családapa. “Most is sürgősen operációra kellene mennem, de nem merek belevágni, amíg a családomat bizonságban nem tudom, így állandó életveszélyben élek” – vázolja a pillanatnyi helyzetét Király Imre.
Mivel még nem hívták be felülvizsgálatra, a családapa kapja a rehabilitációs járadékra átkeresztelt 105 ezer forintos egykor megítélt rokkantnyugdíját, felesége pedig az összesen 43 ezer forintot kitevő fogytékossági járulékát és a GYED-et. Így Királyék havi bevétele összesen 148 ezer forint, ebből nevelnek egy óvodás, két általános iskolás, két középiskolás gyereket és magukon kívül próbálják még eltartani az egyik nagykorú, de munkanélküli gyermeküket is.
Azaz egy főre eső jövedelmük 18 és fél ezer forint havonta. Eközben csak a lakás fenntartása havi hetven-nyolcvanezer forint körül mozog. Királyék másik két nagykorú gyereke közül a lányuk szintén szegénységben, albérletben él élettársával és gyerekeivel, nem tud segíteni. A család minden bizodalma a legnagyobb, 27 éves fiúkban van, aki Angliába ment, egyelőre rosszul fizetett állásban dolgozik, de mellette folyamatosan tanul, hogy jobb munkához jusson, és tudja támogatni családját. Az idő azonban szorítja Királyékat, akik az elmúlt tizenkét év alatt majd hárommilliós lakbér-, illetve rezsihátralékot halmoztak fel, ezért indították el ellenük a most ideiglenesen felfüggesztett kilakoltatási eljárást.
A panellakásban már csak villany van, a gázt, a fűtést, a meleg vizet télen már lekapcsolták a szolgáltatók. “Rendes szomszédunk van, hozzá járunk át vizet melegíteni, hogy fürdetni tudjuk a gyerekeket és kaptunk egy hideg vizes mosógépet, hogy tiszta ruhában tudjanak járni. Meleg ételre azonban már nem nagyon futja, azt csak hétvégenként eszünk, a krumplin, kenyeren, tésztán, esetleg egy kis szalonnán kívül másra nem jut” -meséli a családfő.
“Pedig annak idején időben léptem, az összes hivatalban voltam, de sehol, senkit sem érdekelt, hogy hányan vagyunk, csak a 105 ezer forintos nyugdíjamat nézték, amit magasnak találtak, így az évi háromszori 12 ezer forintos átmeneti segélyen kívül semmi más rendszeres segítséget nem kaptam. Még kózgyógyigazolványom sincs, pedig nyolcféle gyógyszert kellene szedjek, mert a szívbetegségem mellett a gyomrom is kilukadt, és más betegségeim is lettek a folyamatos éhezéstől és idegességtől, de ezekre sincs pénzünk” – húzza fel az ingét a családfő, akinek a hasán műtétek éktelen nagy forradásai látszanak.
“Mindössze két szervezet, az Ágota Alapítvány munkatársai, és a Demokratikus Koalíció szegedi szervezetének aktivistái törödnek évek óta rendszeresen velünk, pedig ők sem gazdagok, többségük kiskeresetű vagy nyugdíjas. Mégis előbbi szervezet igyekszik meleg élelmiszerhez, ruhához juttatni bennünket, a másik szervezet tagjai pedig leginkább az ügyintézésben segítenek, és mindig hoznak valamit, játékot, ruhát, élelmiszert, eszközöket a háztartásba, amit épp tudnak” – meséli a családfő.
” Csak a gyerekeim és a feleségem tartják bennem a lelket, de ha nem sikerül elkerülni a kilakoltatást, akkor elszántam magam az öngyilkosságra, mert úgy érzem, az én létezésem, és a magasnak nevezett nyugdíjam az akadálya annak, hogy a hivatalok és a szolgáltatók mozduljanak és a családom végre segítséget kapjon” – fejezi be a történetet elcsukló hangon a családfő, aki leginkább a jóindulatot, az emberséget, a megértést hiányolja a “hivatali gépezetből”.
