Évek óta kezdünk hozzászokni, hogy amikor egy rendkívül súlyos bűncselekmény történik, újra meg újra előkerül a halálbüntetés örökzöld témája. Most a pécsi pszichológus lány feltehető megerőszakolása és megölése váltotta most ki, hogy mind a Jobbik, mind a szinte alig létező, a Fidesz frakcióban helyet foglaló Kisgazda Polgári Szövetségpárt újra előállt a halálbüntetés bevezetésének szükségességével. Az utóbbi közleménye szerint a kisgazda parlamenti képviselők az őszi ülésszakban ismételten a törvényhozás elé kívánják terjeszteni a büntetőtörvénykönyv olyan módosítását, ami lehetővé teszi a halálbüntetés visszahozását.
Jelenleg a világ országai közül 90 egyáltalán nem alkalmaz halálbüntetést, 11 csak rendkívüli körülmények fennállása esetén, és 32 államban a büntetőjog része ugyan, de már legalább tíz éve nem alkalmazták. 64 államban továbbra is gyakorlat. (Az ismertté vált kivégzések 88%-át 2007-ben Kínában, Iránban, Szaúd-Arábiában, Pakisztánban és az Egyesült Államokban – azon belül Texasban – hajtották végre.)
Magyarországon különösen sok halálbüntetés született a koncepciós perekben és az 1956-os forradalmat követő megtorlás során. A halálbüntetést Magyarországon 1990-ben törölték el.
Nézzük meg a halálbüntetés támogatói és ellenzői mivel próbálják meggyőzni az ellentábort?
A halálbüntetést ellenzők – ismert idegen szóval: az abolicionisták – egyik legfontosabb érve, hogy a halálbüntetés végleg elveszi a lehetőségét annak, hogy egy ártatlanul elítélt személy számára később igazságot lehessen szolgáltatni. A magam részéről ezt tartom talán a legfontosabb érvnek.hogy egy ártatlanul elítélt személy számára később igazságot lehessen szolgáltatni. Gondoljunk csak arra, hogy – ha lenne halálbüntetés Magyarországon – akkor a közelmúltban a móri mészárlás miatt jogerősen elítélt Kaiser Ede, már nem élte volna meg, amire az igazi tettesek előkerülnek. Mert az ugye nyilvánvaló, hogy 8 ember kivégzéséért halálra ítélték volna – ez ügyben ártatlanul.
A jogtudósok a XVIII. század óta állítják és számos példával is alátámasztják, hogy nem a büntetés súlyosságának, hanem a büntetés elkerülhetetlenségének és a minél gyorsabb eljárásnak van igazi elrettentő, visszatartó hatása. Hogy ez mennyire igaz, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a sokszor felhozott példa egy XVIII. századi londoni kivégzésről. A nyilvános kivégzésen egy zsebtolvajt akasztottak fel, hatalmas tömeg szeme láttára. És miközben a nagyérdemű szájtátva bámulta az akasztást, ügyes tolvajok kiürítették a bámészkodók zsebeit.
Ezzel szemben a halálbüntetést szükségesnek tartók szerint a halálbüntetésnek igenis van elrettentő hatása (állításukat azonban a statisztika hosszabb távon nem támasztja alá). Erkölcsi érvekre is hivatkoznak, mondván, miért ér többet a gyilkos élete, mint az áldozatáé. A – szerintem – legprózaiabb, vagy inkább legpragmatikusabb érvük pedig az, hogy nagyon költséges életfogytig a börtönben tartani valakit. Ráadásul – teszik hozzá –, a tényleges életfogytiglani büntetésre ítélt elkövetőt semmi sem tartja vissza attól, hogy még a börtönben is további bűncselekményeket is elkövessen.
Magyarország a halálbüntetéssel kapcsolatban két nagy nemzetközi egyezményt írt alá. Az 1950-ben keletkezett, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, úgynevezett Római Egyezményt 1993-ban ratifikáltuk, ami azt jelenti, hogy egyúttal a hazai jog részévé tettük. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 1991-ben tiltotta meg a halálbüntetést, melyet 1994-ben ugyancsak ratifikáltunk.
Ezek az egyezmények még bizonyos nagyon szűk körben lehetővé tették a halálbüntetés kivételes alkalmazását (például háború idején elkövetett súlyos bűncselekmények esetén). Ugyanakkor az Európai Unió Alapvető Jogok Kartája, amelyet 2000 decemberében fogadtak el, már teljesen egyértelműen leszögezi, hogy “senkit sem szabad halálra ítélni, sem kivégezni.”
Nem véletlenül írtam, hogy a halálbüntetés léte vagy nem léte örökzöld téma. Az emberek általában zsigeri bosszút éreznek akkor, amikor egy borzalmas gyilkosság történik. Ilyenkor sokan arra gondolnak, mi lett volna, ha ez az ő lányukkal, testvérükkel, rokonukkal történik. Persze, hogy a vérét kívánnák a gyilkosnak, és ezen talán nem is kellene csodálkozni. A bajt ott látom, hogy a talmi népszerűséget hajhászó politikusok alájátszanak ezeknek a zsigeri ösztönöknek, ahelyett, hogy józan érvekkel nyugtatnák meg az embereket.
Lehet tehát érvelni pro és kontra, de az vitathatatlan, hogy amíg az Európai Unió tagjai vagyunk, addig hazánkban fel sem merülhet a halálbüntetés visszaállításának lehetősége.
