Ki is dolgoztak egy szép kerek törvényi tényállást, amelyben férj, jelenlegi és volt feleség, jelenlegi és volt élettárs, édes gyerek és szülő, nevelt gyerek és nevelő szülő, szóval szinte bárkik, akik együtt élnek, elkövetői lehetnek ennek a bűncselekménynek. A magatartás pedig, amit büntetni akarnak, az a rendszeres, vagy tartós erőszakos magatartás azért, hogy a másik fél valamit megtegyen, valamit ne tegyen meg, vagy valamit eltűrjön.
Nem gondolom, hogy ez az ötlet megoldaná mindazt a sok testi-lelki problémát, ami – sajnos – egy együttélés során adódik.
Nézzük először a dolog gyakorlati oldalát. Nem szabad egy törvénybe egy olyan tényállást alkotni, amit az esetek 99 %-ában nem lehet bizonyítani. Képzeljük el azt a bírósági tárgyalást, amelyen megjelenik, mondjuk, a férj, mint vádlott és a feleség, mint sértett. Azt mondja az asszony, hogy ő nem akart több gyereket, de a férje lelki terrort gyakorolt azért, hogy ne védekezzenek a terhesség ellen. Válással fenyegette, elvette a gyógyszerét, azt mondta a meglévő gyerekeknek, hogy az anyjuk őket sem szereti, mert nem akarja, hogy kistestvérük legyen. Mit mond a férj? Ő imádja a családját, a felesége egyszer a fülébe súgta, hogy milyen jó lenne még egy kisbaba, a gyógyszertől a felesége mindig rosszul volt, azért nem akarta, hogy szedje és a gyerekeknek azt mondta, hogy a mama nem fogja őket kevésbé szeretni, ha lesz egy testvérkéjük. A gyerekek persze mit sem tudnak semmiről, hisz a szülők között négyszemközt zajlanak a viták.
Mit tehet a bíró egy ilyen esetben? Tanú nincs, ellenben van egy állítás és van egy tagadás. Egyetlen megoldás lehetséges: bizonyítékok hiányában felmenti a megvádolt férjet. Egy ilyen eljárással és egy ilyen ítélettel azután teljes biztonsággal tovább lehet rombolni a család életét.
Akkor most jogászkodjunk egy kicsit. A Btk. számos olyan bűncselekményt tartalmaz, amelyek – persze akkor, ha bizonyíthatóak – tökéletesen megoldják a családon belüli testi-, lelki erőszak kérdését is. Nézzük mindjárt az elsőt, amit úgy hívnak, hogy kényszerítés. A törvény úgy fogalmaz, hogy „aki mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, és ezzel jelentős érdeksérelmet okoz, amennyiben más bűncselekmény nem valósul meg, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
Ki az a más? Bárki. Vagyis ez a más lehet a férj, a feleség, a gyerek, a szülő és persze akárki más is. Akkor miért is kellene egy külön paragrafust alkotni az együtt élőkre? Hiszen a „bárkibe” ők is beletartoznak.
Mindezen felül a most említett kényszerítés bűntett (és nem vétség, mint a lelki bántalmazás), továbbá három évig terjedő szabadságvesztéssel (és nem egy évig terjedővel, mint a lelki bántalmazás) fenyegetett.
Nem szeretném felsorolni az összes olyan, a Büntető törvénykönyvben lévő tényállást, amely az említetten kívül is tökéletesen alkalmas arra, hogy elérje azt a célt, amelyet ez a módosító javaslat el kíván érni. Azért néhányat mégis említenék, például ilyen a könnyű, vagy súlyos testi sértés, a zaklatás, a kiskorú veszélyeztetése, a nemi erkölcs elleni bűncselekmények, és sorolhatnám.
Nem vagyok szociológus, csak egy egyszerű büntető jogász. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy a társadalmi együttélés számos problémájának, így egyebek között a lelki bántalmazásnak az igazi megoldása az emberek fejében dől el. A társadalom szociális kultúráját kell javítani. Ne feledjük, a büntető jog mindig az „ultima ratio”, vagyis a legvégső eszköz. És – sajnálatos módon – nem alkalmas az élet minden gondját-baját orvosolni.
