A magyar parasztság a második világháború szörnyű pusztításai után egy jobb és teljesebb életet remélve kezdett neki az újjáépítésnek – tájékoztatta a Szeged24-et Elek András, az Emlékpont sajtóreferense. A kommunisták azonban a hatalom megragadásával egyidejűleg kíméletlen harcot indítottak a magyar agrártársadalom ellen. A párt minden eszközzel arra törekedett, hogy lerombolja a hagyományos paraszti életformát, és a parasztokat földjeik elhagyására kényszerítse.
Ki a kulák?
A rendszer nem tűrhette a gazdaságilag önálló, saját értékrendje szerint élő közösség fennmaradását. A támadások célkeresztjébe a szovjet mintának megfelelően a „kulák” került. A kulák szónak nincs magyar megfelelője. Még csak le sem fordították. Bárkiből lehetett kulák, vagyis közellenség: szabad préda. Kuláklisták készültek, és erre felkerültek Hódmezővásárhely legtekintélyesebb gazdái is, azok, akik a legeredményesebben gazdálkodtak. Országosan, mintegy 71 ezer kulákcsaládot tartottak nyilván. Bár hivatalosan a 25 holdon felüli közép- és gazdagparasztok számítottak kuláknak, a gyakorlatban ezt a helyi pártvezetés döntötte el. Hódmezővásárhelyen mintegy kétezer ember került kuláklistára.
A kulákokat különadókkal, megemelt beszolgáltatási kötelezettséggel, állandó pszichés és fizikai terrorral sanyargatták. Nyilvános fenyítésekkel, verésekkel, munkaszolgálattal, kitelepítéssel, vagyonelkobzással, hatósági eljárások ezreivel, koholt vádak alapján indított perek százaival, súlyos börtönbüntetésekkel és kivégzésekkel akarták megtörni az embereket. Hódmezővásárhelyen, 1952-ben a 950 bűnesetből 316 esetben állapítottak meg „közellátás érdekeit veszélyeztető bűntettet”.
A gazdák tömegével menekültek földjeikről, miután azokat „önként” felajánlották az államnak. Volt, aki nem bírta elviselni a zaklatásokat, és öngyilkosságot követett el, vagy a börtönben elszenvedett fizikai bántalmazások következtében vesztette életét.
Nagy György István így emlékezett e vészterhes időkre Szenti Tibor író, néprajzkutató könyvében, a Parasztvallomásokban:
„Nagy Kardos Imre ëgy »rábeszélés« után Körtvélyösben a Tiszának mönt. Kruzslicz István fölakasztotta magát Öthalmon, Juhász István Pósahalmon, a »bánásmód« után. Amikor a fia visszagyütt a börtönbül, úgy röttögött, hogy az is a kötelet választotta […] Mártélyi Ferenczi Sándor a »párbeszédbe« a börtönben belehalt. Tárkány Szűcs István kopáncsi gazdát a verés után gyorsan hazaadták, hogy në náluk, hanem otthon »dögöljön mög«. Nagy kínok között el is pusztult. Kit villannyal rázattak ëgy padon, tüzes fogóval típtek, kinek tűvel szurkálták a heréit.
Kitalálták a »fehérgárdista« szervezködést. A két elsőrendű vádlottat, Blahót és Kovács Istvánt a szögedi Csillagban előbb szörnyen mögkínozták, fölakasztották, majd az egyetemi Boncintézetbe kerültek, ahun miszlikké vágva elemésztődtek. Aki ezök közül a fehérgárdisták közül túlélte a tortúrát – Fiamáté [ifjabb Gregus Máté ] is belehalt, a veséjit verték lë, még jó, hogy a holttestit kiadták a családnak eltemetni – azt a Dunántúlon szénbányában dolgoztatták. Innen së sokan gyüttek vissza.
Ezzel a módszerrel kiemelték azokat a mintagazdákat, akiknek a magatartására a többi paraszt is adott. Amikor a gyökereket kitípték, pusztult a lomb is.“
A szakértelemmel és nagy termelési tapasztalattal rendelkező szorgalmas vásárhelyi parasztembereket ilyen és ehhez hasonló módon igyekeztek megsemmisíteni. Ezekkel a módszerekkel tisztították meg az utat a téeszesítéshez.
Tárkány Szűcs István tragédiája
A hódmezővásárhelyi kuláküldözés emblematikus alakja Tárkány Szűcs István, akit 1950-ben kínzott halálra az Államvédelmi Hatóság. Történetét Szenti Tibor közli Parasztvallomások című könyvében:
Amikor édesapja az önálló gazdálkodásra alkalmas gyermekei között szétosztotta a vagyonát, Istvánnak 32 kat. hold 25-26 aranykoronás birtok jutott Kopáncson, az Antalics-halomnál, a Gorzsa-tanya 528. sz. alatti tanyával. Ez a földnagyság a középparaszti alsó réteg szerény birtoktestét és jövedelmét jelentette. Haláláig még 14 holddal gyarapította birtokát, de nem elsősorban telke nagyságát növelte, hanem mezőgazdasági gépeket vásárolt. Tanyájában artézi kutat fúratott, darálót szerzett be. Tárkány Szűcs István a határ első gazdálkodójává vált, akire odafigyeltek és igyekeztek követni.
Üldöztetése 1949-ben kezdődött, amikor közvetlenül az aratás előtt elvitték a Lenin TSzCs-be az aratógépét, amelyet többet vissza sem adtak. A dűlőbiztos följelentette., hogy „szabotál“, és az érett kalászból elszóródik a nép vagyona. Az egész család kaszát, sarlót fogott, még az akkor 15 éves kislánya is. Margitka ebben az évben mint “kulákgyerek” már nem kezdhette meg a középiskolát, mindenünnen eltanácsolták. Az 1949–1950-re forduló télen megindult a módszeres üldözés, zaklatása mindennapossá vált, a legkülönbözőbb koholt indokokkal.
1950 áprilisában – immár utoljára – rendőrök és ávósok jelentek meg a tanyában. A család mindenesével befogattak kis stráfkocsiba, és bevitették Tárkány Szűcs Istvánt a külterületi rendőrőrsre. Ott azonnal belökték a színbe és – a mindenes elmondása alapján – csak a zuhogó ütlegelést és jajgatást lehetett hallani. Itt sokáig verték, kínozták. Amikor megunták, továbbvitették a vásárhelyi ÁVH-ra, ahol a tortúra folytatódott. Ezt követőleg a járásbírósági fogdába cipelték. A vádindítvány 1950. április 14-én történt, a bírósági tárgyalása április 16-án volt, de ekkor már sürgősen orvost kellett hozzá hívni. Az akkor börtönorvosi tisztséget is betöltő dr. Zeheri István azt mondta a pribékjeinek, hogy rögtön engedjék haza, ne itt haljon meg. Másnap reggel el is engedték. A magatehetetlen, járóképtelen embert fiákeren vitték apósa házába. Ekkor beszélni már nem tudott, csak a család által föltett kérdésekre bólintott.
„Égető nagyapa azonnal kihívta Kertész doktort, aki a vizsgálat után a szörnyű fájdalmak enyhítésére, a szenvedő apámnak beadott egy morfium-injekciót, és megmondta őszintén, hogy itt már nincs élet – beszélte Török Jánosné Tárkány Szűcs Margit, a lánya.
[…] Édösanyám közben változatlanul kint volt a tanyán. […] Nagyapa üzent neki, hogy »– Jusztikám, gyere haza azonnal, mert nagy baj van!« Apám nagyon várta, hogy elbúcsúzzon tőle, de mire anyám a messziségbül hazaért, előtte 10 perccel, április 18-án délután fél 4-kor már csöndben möghalt.
Anyám az újvárosi Dilinka temetőbe temettette el. Az egész város tudta, hogy mi történt vele és rengeteg embör gyűlt össze. Néma tüntetés volt az egész. A búcsúztatót a rokon Tárkány Szűcs József református lelkész mondta. Kiprédikálta, hogy aggodalommal töszi föl a kérdést, mi lösz a családjával? Mög is húrcolták érte, de mi is tovább szenvedtünk. Három hét múlva elvitték anyámat és a tanyai mindönös embörünket […].
A történet utóéletéhez tartozik, hogy a rendszerváltást követően, csak 1990-ben mert a család méltó síremléket állítani a meggyilkolt férjnek és apának.
Megemlékezések Hódmezővásárhelyen
A kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapjának előestéjén Tárkány-Szűcs Ferenc nyugalmazott földmérő mérnők mondja el családját és a vásárhelyi parasztságot ért megpróbáltatásokat június 28-án, csütörtökön délután öt órától az Emlékpontban rendezett beszélgetésen.
A Magyar Országgyűlés a kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapjává nyilvánította június 29-ét, Péter-Pál napját, amely a hagyomány szerint a betakarítás kezdete, „a parasztság ünnepe“.
Az Emlékpont szervezésében június 29-én, pénteken 10 órától a hódmezővásárhelyi Kincses temetőben, az ÁVH által 1950-ben meggyilkolt Tárkány Szűcs István sírjánál rendeznek megemlékezést a kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapján.
