Egy mondat a gyerekekről

Ha azt gondoljuk mi, anyukák és apukák, gyermekünk nem tudja, hogy ő, csakis ő, és senki más a legfontosabb számunkra ebben a zűrzavaros világban, hát bizony nagyot tévedünk, mert az a huncut mosollyal fölfegyverzett picinyke baba már a rácsos ágyban éppúgy megérzi ezt az első érintésből, mint az óvodába induló, rövidnadrágos lurkó, akinek cipőfűzőjéből annyira, de annyira szeretnénk megkötni a világ legszebb csokrát, vagy a durcás kamasz, aki félrerántja a fejét az aggódó simogatás elől, de a rettenetes világfájdalmával, ami úgy tör rá öntudatra ébredéskor, mint a folyó, mi átszakítja gátját, csakis hozzánk jön, kik apák vagyunk (de leginkább anyák), mert nincs az a vastag várfal, ami annyi védelmet kínálna, mint egy vállat átölelő szülői kéz, és mi ölelünk, ha megaláztak, ölelünk, ha átvertek, kisemmiztek, mert tudjuk, ha fáradt a kezünk, már egy kanalat sem tud megtartani, egyetlen sóhajba tudjuk  kovácsolni a boldogság, a remény, a vágyakozás, a hit szavakat, és csak annyi buggyan ki szánkon: jaj, gyermekem, és azt is tudjuk, így van ez rendjén, mert a világ úgy teremtetett, hogy a gyermek legyen a jövőnk, és mi az ő támaszuk, de ez inkább csak egy közhely, mert a gyerek ennél sokkal bonyolultabb, ő a kócos fejjel háromkerekű biciklin vágtató, a tankönyve fölött búslakodó, a rossz jegyeit, első szerelmét titkoló, az okostelefonra vágyakozó, a munkát kereső, a betegségében még gazdag vállalkozóként is annyira esendő, mi pedig titkoljuk szégyenünket, ha nem tudunk mindent és azonnal készen szállítani nekik, szégyelljük, ha elfogyott a pénzünk, éppen akkor, amikor csak forintért árult vágyairól beszél, elfogyott türelmünk, amikor végre megnyílna előttünk, és átkozzuk a cudar világot, pedig tudjuk, hogy az élet harc, amit mindenkinek meg kell vívnia, de jaj, a mi gyerekünket, csak a mi gyerekünket ne kényszerítsék ilyen csatákba, csakhogy ez nem megy ám, kedves anyák és apák, ezért aztán mi más is lenne a dolgunk, mint hatalmas szeretetünk idején is felkészíteni a gyereket arra, hogy a háromkerekű bicikli elromolhat, a vizsga bukással is végződhet, állást, jól fizető munkát talán évekig sem talál, és elhitetni vele, a gondok arra valók, hogy megoldjuk, és ők, a gyerekek, akiket annyira féltve óvunk, erősek, ügyesek, okosabbak, mint mi voltunk, tehát el tudják hordani a hegyeket, fel tudják szántani a földeket, és ha nagyon akarják, bizony elérik ujjuk hegyével a felhőket is, mert mi tartjuk a vállunkat, kapaszkodjatok csak arra, ha így juthattok magasabbra, és ha visszazuhannátok a nagy, mocsaras valóságba, mi ott leszünk, kezünk elkap, szánk csókot ad, zsebünkből mindig előkerül egy szelet csoki, csak ne sírjatok, mert sírni csak a győztesnek, no és persze a szülőnek szabad, de neki is csak titokban, amikor a gyermeke nem látja, mert ő erős szülőt akar, hőst, akit, úgy érzi, nem kap meg, aztán amikor minket, anyukákat és apukákat elfed a föld, és fejünk fölött beleszúrják a keresztet, a gyermek talán már tudja, igenis, a napi gondokat évtizedeken át érte lebirkózó hősök nevelték, mint ahogy mi is tudjuk anyánk és apánk sírjánál, hogy hősök gyermekei vagyunk, de erről ma, a gyermekek napján talán nem kéne beszélni, hiszen várnak a nagymamák gőzölgő húslevessel, rántott hússal és pörkölttel, meg egy kérdéssel, „Ugye jól vagy fiam?”, és mi, felnőtt gyerekek ilyenkor mutatjuk az unokát, és visszakérdezünk, miért ne lennék jól?, hiszen láthatja a mama: szép unokájára az angyalok leheltek csókot, angyalok, akiktől most, gyermeknapon azt kérdezzük mi, anyukák és apukák, hogy angyalkák, ezek a gyermekeknek szánt csókjaitok ugye nem fogynak el soha?